PODCAST      KERESŐ

Minden ami NFL
1

A siker nem tarthat örökké, és a kudarc nem végzet

Lehet, hogy meglepő, de a magyaroknak kivételes érzékük van az amerikai footballhoz, mely megállapítást alátámasztja az a tény, hogy jó néhány játékos, edző vált legendává. Olyan neveket lehetne megemlíteni, mint a Chicago Bears alapítója, George Halas, a Washington Redskins MVP győztes irányítója Joe Theismann, vagy éppenséggel egy másik korszakos irányítóval példálózva Joe Namath, a New York Jets Super Bowl győztes irányítója. Viszont a legkimagaslóbb eredményeket felmutató távolba szakadt hazánkfia, nem lehet más, mint Don Shula. Szorgalommal és akarattal sok mindent el lehet érni, azonban az NFL történetének legsikeresebb edzőjéből csak egy lehet. 

 

shula-dolphins-storyimage-960w

 

Donald Francis Shula 1930. január 3-án láttam meg a napvilágot Grand River városkában, Ohio államban. 11 évesen kezdett el focizni, érettségi után a helyi John Caroll University irányítója lett, majd 1951-ben a Cleveland Browns draftolta. Az NFL-ben már a védelemben játszott, több-kevesebb sikerrel, azonban meghatározó játékos sohasem lett csapataiban. 1953-ban a Baltimore Colts-hoz igazolt, majd négy évvel később a Washington Redskins játékosaként fejezte be pályafutását. Első edzői megbízatását az etalonnak számító University of Virginianál vállalta el, itt a defensive backekkel foglalkozó segédedző volt egy évig. A következő szezont már az University of Kentuckynál töltötte hasonló pozícióban, ahol egy év után innét is továbblépett, 1960-ban az NFL-es Detroit Lions védelmi koordinátora lett. Három évvel később, amikor korábbi csapata, a Baltimore Colts vezetőedzői posztja megüresedett, Carroll Rosenbloom tulajdonos elég érettnek érezte a csapat irányítására. Kinevezése nagy vihart kavart, hiszen ezzel ő lett a legfiatalabb edző a liga történetében.

 

Rögtön sikeres évet abszolvált 8-3-as győzelem-vereség mutatóval, amit egy 12-2-es követett, amivel kiérdemelte első Év Edzője díjat a hatból. A Colts vezetőedzőjeként hét évet felölelő időtartam alatt 71 győzelmet, 21 vereséget valamint 4 döntetlent harcolt ki. Habár a csapatában játszott a korszakos irányító John Unitas, voltak ők 17 pontos favoritok a 3. Superbowlon, de Shulának trófeákat még nem sikerült ezen állomáshelyén megszereznie. A rájátszásban háromszor volt alkalma megmérkőzni. Első nekifutása az 1964-es idény, ahol a már említett Unitas MVP címet szerzett, a halfback Lenny Moore 19 touchdownnal rekordot állított fel, mi több, az ő védelmük engedélyezte a legkevesebb pontot is, de a bajnoki döntőn végül egy megsemmisítő 27-0-ás vereséget szenvedtek el a Cleveland Brownstól. Egy évvel rá a Super Bowl kupa nevét viselő Vince Lombardi csapatával néztek farkasszemet, akiktől kikapott mindkétszer az alap szakaszban. A találkozó jól indult, hiszen 10-0-át mutatott az eredményjelző a félidő végén, de a Green Bay-nek sikerült visszajönnie, sőt egy kétséges field goallal a győzelmet is kicsikarták.

 

Utolsó előtti évében a Baltomire főedzőjeként erősen favorizáltak voltak, köszönhetően a 13-1-es mutatójának. Könnyedén masíroztak a Super Bowlba, ahol a New York Jets és Joe Namath fogadta őket. Shula kijelentette, ha most itt az utolsó akadálynál elbuknak, az összes nagy eredményt kidobhatják az ablakon. Habár egy csapat sem volt még kikiáltva ekkora esélyesként, a Colts csak küszködött, Unitas 3-szor is eladta a labdát, és 16-7-es kudarc lett a vége. A legnagyobb csalódásaként élte meg ezt a minden korábbi esélyeket felborító meccset. Sajnos ezután viszonya a tulajdonossal már sosem lett a régi.

 

shula-gallery7

 

Joe Robbie, a Miami Dolphins tulaja egy első körös draft cetli ellenében megszerezte a mestert. Választása telitalálatnak bizonyult, neve elválaszthatatlanul összeforrt a csapattal és az előző évben csak 3 győzelmet felmutató csapatot elindította a nagyság útján. Miamiban is pozitív mérleget ért el rögtön 10-4-el, és bár az Oakland Raiders elleni AFC divízió meccsen még alul maradt, de jelezte, hogy a továbbiakban komolyan számítani kell a Doplhins-zal. A siker letéteményesei a több Hall of Fame-be beválasztott tehetség, akik a csapat gerincét alkották. Mint például, csak a tábornoknak becézett Bob Griese irányító, a félelmetes támadó falember Larry Little, az akkoriban csak kuriózumnak számító egyaránt 1000 yard fölé futó tandem: Larry Csonka és Mercury Morris. De nem feledkezhetünk meg a “No Name Defense”-ről, melyet Manny Fernandez vagy Nick Buoniconti fémjelzett.

 

Az elkövetkező három év, három Super Bowl részvételt hozott. A két utóbbi, két végső sikert jelentet, melyek közül kiemelkedik a 72-es veretlen szezon, amit azóta sem sikerült megismételni senkinek sem. 1971-ben a Kansas City Chiefs elleni rájátszás meccsen vívódott meg, nem csak az ő, hanem az egész NFL leghosszabb meccse (82 perc 40 másodperc). Ezt követte a 6. Super Bowl, de még a Tom Landry által vezetett Dallas Cowboys nagy falatnak bizonyult (24–3.) A hőn áhított trófeát eléggé stílusosan sikerült megszerezni, hiszen tökéletes, 17-0-ás mutatóval zárt a csapat. Pedig finoman szólva sem indult zökkenő mentesen az idény, mert az 5. héten Griese lábtörést szenvedett és a veterán Earl Morrall-al kellett helyettesíteni. Ám a legnagyobb akadály még hátra volt, ami nem volt más, mint a Pittsburgh Steelers az AFC bajnokin. Morrall csak küszködött, ezért Shula úgy döntött, hogy lecseréli a még nem 100 százalékos Griese-re. A döntése kifizetődött és ismét a nagy döntőben találta magát, ahol már senki sem tudta meg állítani őt és a Dolphinst, hogy megszerezzék első Vince Lombardi Trófeájukat a Washington Redskins 14-7-es legyőzésével.

 

121709025.z48j5oEF.IMG_0033

 

A következő év a duplázás éve volt. Az alapszakaszt 12-2-vel zárták, a 7. Super Bowl-on, pedig a Minnesota Vikings csapatát ütötték ki 24-7-el. 1974-ben ismét bejutottak a playoff-ba, ahol végül kikaptak az első körben az Oakland Raiders elleni gigászi csatában 28-26-ra, amelyet mindenidők egyik legnagyobb meccseként tartják számon és a közismeretbe The Sea of Hands-ként vonult be. Következő idényben elvesztették Larry Csonkát és még pár játékost, akik az újonnan megalakuló World Football League-hez csatlakoztak. Ki tudja, mennyi ideig tartott volna még a Miami hegemónia, ha ez nem következett volna be.

 

A bajnoki évek után, elérkezett az újjáépítés időszaka, olyannyira, hogy a 76-os idényt, pályafutása során először negatív mérleggel zárta 6-8-al. A 80-as évek elejéig a mester a védelemre helyezte a hangsúlyt, és szolid képességű irányítójáról igyekezett minél több tehert levenni a futójáték erőltetésével. 1978-ig kellett várni, hogy újra megkaparintsák a rájátszást, de mindez tiszavirág életű volt, hiszen újra kiestek az első körben, ezúttal a Houston Oilers-sel szemben. Csonka visszatért a következő szezonban, hogy megpróbálkozzanak még egy nagy utolsó meneteléssel. 10-6-al be is húzták a divíziójukat, de a playoff-ban megint keserű száj ízzel búcsúztak, ahol alulmaradtak a végső győztessel szemben. 1980-ban David Woodley, egy atletikus quarterback átvette Bob Griese pozícióját, akinek súlyosan megsérült a válla Baltimore elleni meccsen. Griese sosem játszott többé, a szezon végén pedig visszavonult. Ezzel végleg lezárult egy korszak, a Dolphins csak 8–8-al zárt, amivel nem sikerült rájátszása jutni.

 

1981-ben 11-4-1-es mérleggel sikerült bekerülni ismét a rájátszásba, tették ezt úgy, hogy mikor Woodley, mikor a back-up irányító Don Strock játszott. De ez az év nem erről, hanem az Epic in Miami divíziós körben megvívott meccsről marad örökké emlékezetes. Az ellenfél a San Diego Chargers volt, akik az első negyedben teljesen kivették a Doplhinst, 24 pontot raktak fel az asztalra megválaszolatlanul. De akkor jött Strock és egy olyan frenetikus visszatérés, amiről a mai napig harsognak. A félidő utolsó játékában Strock az elkapó Duriel Harris-nek passzolt, aki a labdát azonnal laterálisan továbbította az arra futó Tony Nathan-nek, aki meg sem állt a gólvonalig. Azonban a meccs nyerőembere az a Kellen Winslow volt, aki 38-38-as állásnál a 4. negyed végén blokkolta a Miami field goalját. A hosszabbítás nem is indulhatott volna rosszabbul, hiszen a Chargersnek sikerült még egy field goalt blokkolni, ami után a Chargers már kegyelmezett és 41-38-ra nyertek.

 

Egyre távolabb került a harmadik...

Egyre távolabb került a harmadik…

 

Az 1982-es csonka szezon a gyilkos méhektől volt hangos, ugyanis ez a védelem 9 ellenfélből ötöt 14 ponton, vagy az alatt tartottak és Bob Brudzinski vezette. Revánsot vettek az előző évi kudarcokért. A San Diego Chargers-t 34–13-ra az Orange Bowlon, majd a New York Jetst sikerült két vállra fektetniük az AFC döntőn (14-0), ahol A.J. Duhe linebacker 3 interception-t is lehalászott, és az utolsót TD-re visszahordta. A 17. Super Bowlon viszont kikaptak a Washingtontól 27-17-re. Érezte Shula mester, hogy mostanra új szelek fújnak az NFL-ben. És ekkor mutatkozott meg páratlan affinitása a játékhoz, ugyanis mikor megváltozott a játékosállománya, ő képes volt változtatni edzői stratégiáján. A 70-es és 80-es években a run-first támadó szemléletet részesítette előnyben, de amikor 1983-as drafton rátalált egy csiszolatlan gyémántra, az első kör 27. helyén Dan Marinora, egy év alatt annyira sikeresen alakította át csapatát a passzjátékhoz, hogy 1984-ben Marino szinte minden lényegi passz rekordot megdöntött.

 

A Dan Marino éra (1983-99) a 83-es szezon 3. meccsén a Los Angeles Raiders elleni Monday Night Football-on kezdődött, mikor Shula lecserélte a quarterback David Woodley az újoncra, aki 20 touchdownnal és csak 6 interceptionnel hálálta meg a bizalmat. Marino kiemelkedő támadó fal mögül dobhatott elkapóinak: Mark Claytonnak és Mark Dupernek. A reguláris szakasz sikereinek ellenére (12–4), váratlanul kiestek a divízió körben a Seattle Seahawks ellen.

 

1984-ben teljesedett csak ki igazán Marino. Első 11 meccsét megnyerte, 14-2-es mérleggel zártak. Ez a legjobb mutató a csapat történetében, mióta 16 meccses az alapszakasz. És nem mellesleg rekordok sorát döntötte meg. Legtöbb passzolt yard egy szezonon belül (5,084), legtöbb passzolt touchdown egy szezonban (48). Mindezek miatt kiérdemelte az MVP (alapszakasz legértékesebb játékosa) címet. A Miami bosszút állt Seahawkson a tavalyi vereség miatt (31–10), továbbá lemorzsolták a Steelerst 45–28-ra az AFC bajnoki döntőben. A 19. Super Bowl sajnos Marino egyetlen SB részvétele volt, ahol ráadásul kikaptak a San Francisco 49erstől 38–16-ra. Shula soha sem bocsátott meg magának, hogy nem sikerült bajnoki gyűrűt nyerni a legjobb játékosának.

 

A Dolphins 12-4-el végzett 85-ben, és egy epikus hétfő esti rangadóbeli erőpróbán a Miaminak sikerült megállítani az addig még veretlen Chicago Bears-t. Miután sikerült a playoffban 21-3-as hátrányból visszajönni és győzni a Cleveland Browns ellen 24–21-re, sokan úgy vélték, hogy a Super Bowlban ismét összecsaphatnak majd Chicagóval. Csakhogy a New England Patriots áthúzta a számításukat, a Dolphins-t 6 labdavesztésre kényszerítették és 31-14-re elkalapálták őket az AFC bajnoki döntőben.

 

i

 

 

1990-ben négyéves playoff távollét után átformált védelemmel 12–4-es mutatóval végre újra visszatértek. A Wild Card körben 17-16-ra nyertek a Kansas City Chiefsszel szemben, majd a Buffalo Bills elleni 44–34-es divíziós vereséggel végződött a szezon. 92-ben 11-5-ös alapszakasz, ez ismét rájátszást ért, és végül ismét Bills elleni vereséggel ért véget, bár most az AFC bajnoki döntőn. Habár a 93-as évad jól kezdődött 9-2-vel, de Marino szezon végi sérülésével a hátra lévő 5 meccsen kikapott a csapat, ami miatt lemaradt a playoffról.

 

94-ben 10-6-al ismét a rájátszásban küzdhettek. Simán verték a Joe Montanaval felállt Chiefst, de a Divíziós meccsen a Chargers ellen leadták 15 pontos félidei előnyüket és végül vereséget szenvedtek 22-21-re. Pete Stoyanovich kihagyott 46-yardról egy field goal-t az utolsó playben megfosztva ezzel Marinot, hogy játsszon a Steelers ellen, szülő városa ellen. 95-ben Marino megdöntött minden fontos karrier rekordot, amit egy irányítónak el lehet érni. A Dolphins hiába 9–7-el végzett, még így is elcsípte a rájátszást, de vesztükre a mumusukkal, a Buffalo-val találkoztak, akik ki is ütötték őket playoffból. Ezek után Don Shula visszavonult.

 

 

Főedzőként eltöltött 33 évében csak kétszer zárt negatív mérleggel. Hatszor vezette Super Bowlba csapatait, ez előtte senkinek sem sikerült. Mint ahogy az sem, hogy 27 zsinórban megnyert mérkőzése volt a Miami Dolphins-sal az alapszakaszban hazai pályán. 1993-ban a Philadelphia Eagles elleni meccsen, megdöntötte George Halas 324 karrier győzelmét és ezzel minden idők legtöbb győzelmét felmutató edzője lett a liga történetében. Végül az utolérhetetlennek tűnő 347 győztes meccsel fejezte be pályafutását.

 

Ezek után nem csoda, hogy fiait is megfertőzte a sportág szeretetével. Idősebbik fia Dave 1992-96-ig a Cincinnati Bengals edzője volt. Szintén egyedüli az 1994 október 2.-án lezajló Shula Bowl, amely során először került sor összes Major sportot figyelembe véve az apának és fiának főedzőként való összecsapására, amit természetesen az idősebbik Shula nyert. Kisebbik fia Mike, pedig a Carolnia Panthers támadó koordinátora.

 

A cikket köszönjük: Komár Péternek.

 

Megosztás:
  • googleplus
  • rss
  • mail

Írta: vendegszerzo

  • Jarred

    Jó cikk, szépen összefoglaltad a nagy edző karrierjének legfontosabb állomásait.
    Ugyan sokan a 72-es szezont tartják Shula legnagyobb érdemének, de én úgy gondolom, hogy a rá következő 73-as az igazán nagy siker. 72-ben nagyon könnyű volt a sorsolásuk(akkori ellenfeleik közül csak ketten végeztek pozitív mérleggel, mindketten 8-6-al) míg 73-ban azért már kifogták a liga legerősebbjeit, de ők állták a sarat, és újra elhódították a Lombardi trófeát. Szerintem az sokkal nagyobb bravúr volt, mint a veretlen szezon.

    Egy dologban engedd meg, hogy kijavítsalak. A III. Superbowlon a Jets ellen nem Unites játszott, hanem ugyanaz az Earl Morrall aki később a veretlen szezont is lehozta, és ő dobott 3 INT-t. Unitest csak a végén küldték be, hátha ő vissza tudja hozni a meccset. Nem tudta. Ő is dobott egy picket, amivel végleg eldőlt a meccs sorsa.