Időről időre felvetődik a kérdés, hogy megéri-e magas picket áldozni irányítókra, hiszen rengeteg bust QB-t tudunk felmutatni az utóbbi évekből, akit az első körben választottak: ilyen volt JaMarcus Russell, Tim Tebow vagy Johnny Manziel, hogy csak hármat említsek. A későbbi körökben ellenben olyan csiszolatlan gyémántokra lehet bukkanni, mint Russell Wilson vagy épp Tom Brady, akikre könnyű szívvel mondjuk, hogy franchise irányítók. Azt azonban ne feledjük, hogy ők az anomáliák, a kivételek, akik erősítik a szabályt.
Mitől lesz valaki franchise irányító?
Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, hiszen ez egy szubjektív fogalom, így sokan sokféleképpen közelíthetik meg a kérdést. Kutatásom során a PFF értékeléseit vettem alapul, mint meghatározó kritériumot, mivel véleményem szerint az ő rendszerük, metódusuk adja a legjobb képet egy játékosról és a tényleges megfigyelésben és folyamatos értékelésben jobban hiszek, mint az egyes számoknak/mutatóknak, ráadásul jelentősen egyszerűsíti is az elemzést a sok mutató együttes alkalmazásához képest. A PFF-nek 2006-ig visszamenőleg van adatbázisa, így 2000 és 2006 között a passer ratinget vettem alapul.
A meghatározásom alapján az a franchise QB, aki legalább 3-szor felkerült a PFF top20-as listájára (2006 előtt a passer rating alapján felállított top20-as listára), kivéve ha valaki legfeljebb 5 éve (2012-es drafttól kezdve) van a ligában, nekik 2 ilyen év is elég volt, hiszen kevesebb idejük volt bizonyítani.
Ezzel ki tudtam szűrni olyan egyszezonos csodákat, mint például Matt Cassel, Nick Foles vagy Robert Griffin III. A két évről háromra emelős szűrőn pedig olyanok akadtak fent, mit Vince Young, Tarvaris Jackson vagy Shaun Hill. A “fiatalsági kritérium” meghatározásánál voltam leginkább bajban, amivel végül hárman nagyon a határra kerültek, ők Colin Kaepernick, Tyrod Taylor és Sam Bradford. Mindhárman pontosan kétszer kerültek be a Top20-ba, így (főleg utóbbi kettő esetében) csak egy hajszál és feltehetőleg a 2017-es szezon választja el őket az egyenletbe való bekerüléstől.
A kutatás első részében megvizsgáltam az összes, 2000 óta draftolt irányítót és közülük néztem meg, milyen arányban találunk franchise QB-t. A második részben pedig az utóbbi 10 év értékelései alapján állapítottam meg a franchise QB-kat és vizsgáltam meg, hogy hányadik körben draftolták őket, ezzel azt akartam kideríteni, hogy a jelen (és a közelmúlt) nagy irányítói milyen arányban kerülnek ki az egyes körökből.
Milyen arányban válnak be a draftolt irányítók?
Ugyan végignéztem a hetedik körig, természetesen az első körösök a leginkább érdekesek, relevánsak, esetleg a második-harmadik körösök, hiszen ennél később egyértelműen nem az a cél, hogy a franchise jövőbeli arcát, a hosszú távú stabil, kezdő irányítójukat találják meg a csapatok.
A 2000-es NFL Drafttól kezdtem megnézni mindegyik játékosbörzét és az ott kiválasztott QB-kat, az elemzést viszont nem végeztem el az utóbbi 2 draft classra, tehát csak 2014-ig vizsgálódtam, mivel túl korai lenne ítéletet mondani egy, illetve két szezon után, habár Jameis Winston így is elég egyértelmű lett volna.
Ebben az időintervallumban összesen 187 játékost draftoltak, ebből 40-et az első körben, majd egyaránt 18-at a második, harmadik és negyedik körben. Az első körösökből 17 lett franchise irányító, tehát az első körben draftolt irányítók 42,5%-a válik be és ehhez vehetnénk hozzá Sam Bradfordot, aki sok sérülésével és két kvalifikáló szezonjával a kérdéses kategóriába került (vele együtt 45% lenne). Ezzel szemben a második körben csupán 16,67% (Kaepernickkel együtt 22,22%), a harmadik és negyedik körökben 11,11% a találati arány. Ugyan az ötödik és hetedik körben a statisztika szerint még csak véletlenül sem érdemes irányítót húzni, a hatodikban természetesen Tom Brady neve minden esélyt felülír, de Marc Bulgerrel és Tyrod Taylorral is számolva már az itt draftolt irányítók 8,82%-a válik franchise quarterbackké. Az alábbi grafikon mutatja pontosan a draftolt és az abból bevált irányítók számát az egyes körökben:
A 2015 és 2016-os draftokat ugyebár még korai lenne értékelni, de Jameis Winston és Marcus Mariota is beválni látszik (előbbi a PFF Top20-ba is bekerült mindkét évében), velük együtt 47,62%-ra emelkedne az első körösök beválási aránya. A 2016-os osztály már rosszabbul néz ki (Goff, Wentz, Lynch), de egy év után még senkiről se mondjunk végleges véleményt. Az utóbbi két class felhúzhatná a hetedik kör (Siemian) és a negyedik kör (Prescott) százalékát is, ha minden jól alakul a két fiatal QB számára.
Kik tehát az utóbbi 10 év franchise irányítói?
Áttérve a kutatás második részére, a PFF utóbbi 10 évének értékelését figyelembe véve néztem meg, kik voltak legalább 3 (2012 vagy azután draftoltaknál 2) évben a legjobb 20 irányító között. Összesen 28 ilyen QB-t találtam, az ő neveiket az alábbi táblázat tartalmazza:
Természetesen a nevek nagy része nem okoz meglepetést senkinek, nem is ez volt a kutatás célja, hanem hogy…
Melyik körben draftolták a franchise irányítókat?
Kurt Warner és Tony Romo draftolatlanként érték el azt, amire nagyon kevesen képesek, ezért külön említést érdemelnek. Tom Brady és Matt Hasselbeck a hatodik, David Garrard és Kirk Cousins a negyedik, Russell Wilson és Matt Schaub a harmadik, Drew Brees, Andy Dalton és Derek Carr a második, mindenki más, szám szerint 17 irányító pedig az első körben érkezett a ligába. Ez azt jelenti, hogy a franchise irányítók 60,71 százalékát az első körben draftolták és további 10,71 százalékukat a másodikban. Érdekesség továbbá, hogy a hatodik körben vagy a draft után ugyanannyi franchise irányítót találtak a csapatok, mint a harmadik vagy a negyedik körben. Az alábbi grafikon mutatja megoszlásukat:
A PFF listái alapján azt is meg tudom mutatni, hogy az egyes körökből hányan kerültek be a legjobb 20 irányító közé az egyes években. Természetesen nagy az átfedés, de ide bekerültek az egy- és kétszezonos “csodák” is, így kicsit kisebb az első körösök dominanciája.
Mégis honnan szerezhetnél franchise irányítót?
Igazából addig érdemes irányítót draftolni, míg meg nem találod az igazit. Egyszerűen nincs más opció. Nézzük meg a fentebb felsorolt franchise irányítókat és vegyük ki belőlük az újonc szerződésen lévő játékosokat (és Cousinst), hiszen nekik még nem volt esélyük arra, hogy kikerüljenek a piacra. Maradt így 24 QB-nk.
Ebből a 24-ből 19 annál a csapatnál lett franchise irányító, amelyik draftolta (Eli és Rivers is bekerült ebbe a körbe, még ha ezzel kicsit lehetne is vitatkozni), és mindössze 5 (Brees, Schaub, Hasselbeck, illetve a draftolatlan Romo és Warner) esetben sikerült egy csapatnak úgy franchise irányítóra találnia, hogy cserét hajtott végre vagy a piacról szedett össze egy addig nem bizonyított QB-t (ehhez csatlakozhatna Sam Bradford és Tyrod Taylor). A 19, már a draftolt csapatnál franchise irányítóvá váló játékosból pedig mindössze 5 váltott csapatot karrierje során (Peyton Manning, Carson Palmer, Jason Campbell, Jay Cutler és Alex Smith). ). Így összesen 10 olyan eset volt a vizsgált QB-k kapcsán, hogy egy csapat nem a drafton találta meg franchise irányítóját.
Ez tehát azt mutatja, hogy az irányító után sóvárgó csapatoknak hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy megtalálják a jövő irányítóját, ha nem a draftról próbálkoznak, de mindenképp jobb esélyekkel indulnak, ha az egyetemről érkező irányítót választanak. Arról nem is beszélve, hogy financiálisan sokkal kevésbé megterhelő egy újoncot kipróbálni és fizetni, mint egy bevált, vagy potenciált mutató veteránt, akiket évi 15 millió dollár (vagy inkább 18-20) alatt nem nagyon találni a vadonban.
Ez tehát azt jelenti, hogy nem szabad másra hagyni az irányító draftolását, a QB-hiányos csapatoknak be kell vállalniuk a nagyjából fifty-fifty esélyt, hogy megtalálhassák a jövő franchise irányítóját. Ha pedig nem jön be, akkor 3-4 év múlva próbálkozhatna újra. A csapat legfontosabb alapkövét bizony a drafton kell megtalálni és akár reach-elni is értük, ahogy az a legtöbb esetben lenni szokott.
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások