Biztosan sokat gondolkodtatok, ki az a srác a TV-ben Faragó Ricsi helyén, akit idén többször is láttatok. Nos, ő nem más, mint Kun Zsolt, egy megrögzött sportmajom. Mi pedig megismerkedtünk vele, hogy bemutathassuk nektek is. Ismerjétek meg őt és a történetét, hogyan is került abba a bizonyos székbe, ahova oly sokan vágynak!
Kezdjük is a dolgok legelején, onnan, hogy hogy sikerült közel kerülnöd a focihoz? Sose volt idegen számodra a tengerentúli sportkultúra, de mégis mi vezetett oda, hogy focit nézz és kövess?
2007-et írtunk, amikor az NBA-fanatizmusom már egy jó ideje tartott, nagyjából ekkorra tehető, hogy komolyabban elkezdtem érdeklődni az NFL és a futball iránt is. Ez lényegében annak köszönhető, hogy az amerikai sportoknak van egy különleges varázsa. Különösen az európai ember számára szokatlan tálalás az, ami engem először magával ragadott, majd elvezetett oda, hogy leszedtem a Madden akkori legfrissebb változatát és azon keresztül megismerkedtem a csapatokkal és a játékosokkal. Na, meg persze az sem maradhatott el, hogy a haverokkal a Margitszigeten dobálgassunk az akkoriban elég extrának tűnő disznóbőrrel. Innen indult az azóta töretlen érdeklődésem.
Az ismerkedés egyik legfontosabb fázisa, hogy a mezei nézőből szurkoló válik. Ez mindenki esetében nagyon érdekes, de nálad meg főképp, hiszen mi visz rá arra valakit, hogy a Jacksonville Jaguarsnak szurkoljon? Oké, most fut a szekér, de nem mindig volt ez így…
Biztosan tudjátok rólam, de ha nem akkor most elárulom, hogy Phoenix Suns szurkoló vagyok, ezért az első számú célpontom az Arizona Cardinals volt, mégis csak maradni akartam a helyi csapatnál. Az érdeklődésemet nagyjából 3-4 meccs erejéig tudta fenntartani a csapat, nem is ment nekik a szekér, hiába volt ott Warner, Fitzgerald vagy éppen Anquan Boldin. A gyenge teljesítmény mellett a Cardinals színvilága sem ragadott meg, nem igazán jött be ez a vöröses vonal, ami a mezt illeti. Számomra ez volt igazán döntő, hogy váltsak és olyan együttest keressek, aminek a logója és a mezszíne is kifejezetten tessen. Ezen a téren pedig a Jaguars vitte a pálmát.
Tehát akkor Te is azon a klasszikus vonalon kezdtél „fanboy” lenni, hogy szín és forma alapján választottál favoritot? Ez akkoriban azért nem mindenkire volt jellemző, gondoljunk csak a sok hazai Patriots szurkolóra.
Igen, a forma, a logó, és a színvilág elsőrangú volt akkor is, mikor más sportokkal kezdtem el megbarátkozni, azonosulni. Másrészről, olyan csapatot akartam kiszemelni magamnak amelyik még soha nem nyert Super Bowlt. Oké, ez lehetett volna akár az Eagles is, de volt még egy olyan kikötésem is, hogy ne legyen NBA franchise az adott városban, így Philadelphia azonnal ki is esett. Jacksonville pedig pont olyan feltételekkel bírt, hogy egyből szerelembe is estem vele, ráadásul nagyon tetszett, hogy egy színes bőrű irányító volt a kezdő David Garrard személyében. Azt pedig mondanom sem kell, hogy Maurice Jones-Drew aka MoJo egyből nagy kedvencemmé vált, nem hiába néztem egészen idáig az ő mezében a meccseket.
Azzal, hogy véget ért az alapszakasz, milyen érzések keringenek benned, mennyire találkoztak az eredmények az elvárásaiddal, milyen pozitívumokat és negatívumokat tudnál kiemelni?
A tavalyi év előtt jelentettem ki viszonylag nagyobb közönség előtt, hogy a Jags 10-6-tal fog végezni. Egy évvel mellé lőttem, de a lényeg, hogy már akkor láttam az építőkockákat a helyükre kerülni, aminek utolsó darabkái voltak Fournette, Campbell és Bouye. Jelenleg minden klappol a Jagsnél (még Bortles is, a 49ers elleni teljesítménye ellenére), ami miatt egyszerűen muszáj komolyan venni ezt a csapatot – abból pedig még előnyt is kovácsolhatnak, hogy a liga legjobb védelme ellenére sem teszik ezt sokan. A Jags képes nyerni a Heinz Fielden (még egyszer) és Foxborough-ban is, de a realitás azt mondatja, hogy valamelyik nagyágyú megálljt parancsol majd. Az viszont nem rossz jel, hogy amíg az említett ellenfelek öregednek, a Jaguars kulcsemberei még csak most fognak karrierjük csúcsa felé közeledni. Ez a szezon már így is nagy ajándék volt ennyi szopóbódéban eltöltött év után, de annyi bizonyos, hogy ezt a csapatot senki ellen nem fogom eltemetni – még hátrányban sem.
Erősíteni mindig lehet. Gondoljunk egy kicsit az előttünk álló offseasonra, ami kifejezetten izgalmas lehet az egész ligát illetően, de most maradjunk a Jaguarsnál: mit gondolsz, melyik egységre/posztra fér rá a legnagyobb erősítés a nyár során? Milyen mozgásokat vársz, valamint hogy látod Blake Bortles jövőjét a csapatnál?
Biztos, hogy akár Kirk Cousins, akár Alex Smith, akár bármelyik Vikings irányító erősítés lenne. Nagy problémák nincsenek, mert a csapat Bortlesszel is tud nyerni, de magabiztosabb lennék egy kevésbé hullámzó irányítóval. A támadófalban kell erősíteni, mert a futásblokkolás annak ellenére is gyenge, hogy a csapat vezeti a ligát futott yardokban. Az is jó kérdés, hogy a szezont kezdő elkapótrióból (Robinson, Hurns, Lee) ki lesz marasztalva, látva a berobbanó újoncok (Cole, Westbrook, Mickens) játékát. Bortles jövője érdekes, mert a játék sok aspektusában marha alulértékelt – azt pl. tudtátok, hogy az NFL történetében mindössze három irányító átlagol nála több yardot futásonként (minimum 200 kísérlettel)? A mobilissága sok helyzetben aranyat ér, főleg, ha a futójáték is képes haladni. Kétségbe nem esek, ha ő lesz jövőre is az irányító, mert mutat olyan jeleket, hogy fejben is össze tudja rakni a dolgokat. Mondjuk Brett Favre-on kívül nem nagyon tudok olyan Super Bowl-győztes irányítót mondani, akiről látod, hogy egy elég hátradőlt, otthon sörözgetős egyéniség, akinek egy jelenetében nem érzed, hogy meghalna a pályán.
Kicsit a Super Bowl vonalra visszakanyarodva, miért volt fontos, hogy olyan csapatot válassz magadnak, amelyik még sosem nyert Lombardit?
Én mindig is szerettem olyan csapatoknak szurkolni, akik kvázi „esélytelenek”. Nincs ez másképp a többi major league-es sportágnál sem, nem hiába szeretem a Suns mellett a MLB-s Seattle Marinerst vagy éppen a NHL-es Vegas Golden Knights együttesét. Ők mind olyan kiscsapatok, amelyek ha az életem során csak egyszer is bajnokságot nyernek, akkor azt mondhatom, hogy megérte nekik szurkolni. Úgy értem ezt az egyszert, hogy mind a négy ligát egybe véve, a négy csapat ha együtt összehoz egyet, akkor én biztosan boldog leszek. Amúgy is úgy vagyok ezzel a bajnoki cím kérdéssel, hogy akinek a csapata az elmúlt öt évben bajnok lett, az ne panaszkodjon, hiszen ott állok szemben velük én, akinek a csapatai lehet, hogy amíg élek nem is lesznek bajnokok, nemhogy még szinte állandó résztvevői a Super Bowloknak és egyéb nagydöntőknek.
Nagyjából tíz éve kezdtél közel kerülni az NFL-hez, de az amerikai sportok sosem voltak idegenek számodra, elég csak a méltán híres Sportmajom podcastre gondolni vagy a korábbi online tevékenységeidre az egyetemi kosárlabda és az NBA terén. De mégis, hogy jutottál oda, hogy a SportTV keretein belül NFL-t közvetíthess? Milyen út vezetett idáig? Nem egy mindennapi utat jártál be, az biztos.
Kezdjük a legelejéről. Korábban a DigiSportban dolgoztam mint adásszerkesztő, de Szaniszló Csabit már nagyon rég óta ismertem, sőt ugye podcasteltünk is együtt, néha Bazskával (Tőrős Balázs, NBA szakértő a SportTV-n) is kiegészülve, szóval nem volt idegen számomra a SportTV-s társaság. Felröppent egyszer, hogy mi lenne ha NBA szakkommentátor lennék náluk, de valahogy sosem jött össze.Nem tudtuk összehozni a dolgot, mindig elegen voltak a stábban. Leginkább Dávid Kornél volt a kérdéses, neki ugye nehézség volt a hazajárás, az ő „helyettese” lettem volna én, de valahogy mindig meg tudták oldani nélkülem. Így pedig valamit kezdenem kellett magammal, a Digihez pedig örömmel mentem szerkeszteni, amikor felkínálkozott a lehetőség. Úgy voltam vele, hogy addig is egy sportcsatornánál vagyok, ki tudja, milyen lehetőségeket tartogat még maga előtt a jövő.
Tehát akkor egy konkurens csatornától mentél át a SportTV-hez. Hogy is történt ez pontosan?
Nos, egészen fura körülmények között zajlott le az egész. Egy gyönyörű, napfényes délutánon a Digi Sportban voltam, amikor csörgött a telefonom. Szaniszló Csabi volt a vonal túloldalán. Azzal kezdte, hogy hallotta, hogy UFC témában sokat podcastelek, a SportTV pedig megvette a UFC közvetítési jogait. Arra gondolt, hogy kipróbálna mint szakkommentátor, aztán meglátjuk, mi fog alakulni a dologból, hátha más sporthoz is közel tudok férni, máshol is meg tudom vetni a lábam. Azt tudni kell, hogy a UFC nekem sosem volt akkora szerelem, mint az NBA vagy az NFL, de szerettem, követtem, friss élmény volt. Ezért óriási feladat volt, hogy olyan szintre hozzam magam, hogy a megfelelő felkészültséggel és szaktudással ülhessek be a kommentátorfülkébe szakérteni. A Digitől való távozásra kicsit visszautalva, nem volt zűrös az elválás, ők jól tudták, mit szeretnék, nem is álltak az utamba, így tehát nyugodt szívvel mehettem át a másik csatornához.
És mit kellett ahhoz tenned, hogy ezt elérd? Hogy lesz egy szurkolóból valódi szakértő?
Egyáltalán nem volt egyszerű dolog, gyakorlatilag két hét alatt, 1993-ig visszamenőleg az összes UFC gálát letöltöttem és éjt nappallá téve néztem őket, jegyzeteltem, szakmai anyagokat olvastam, videókat néztem, mindent ennek szenteltem. Azt akartam, hogy ne tudjanak megfogni a témában, egy „szuper UFC állattá” akartam változni, aki mindent tud a UFC-ről. Így mentem be egy gálát felvezető Trash Talk adásba is, ahol S. Kovács Ádámmal és Csabival már úgy tudtam a kamerák elé állni, hogy bármit kérdezhettek tőlem, tudtam rá a választ.
Nem volt furcsa, hogy TV-s gyakorlat, kommentátori előmúlt nélkül, gyakorlatilag a semmiből kellene profin szakkommentálnod?
Szerencsére nem voltam nagyon elveszve a témában, mert az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ezt megelőzően egy éven át egyetemi kosárlabda meccseket közvetítettem. Ez úgy nézett ki, hogy letöltöttem egy előző napi meccset, majd Pálfy Tomival vagy Sárdi Bencével – éppen azzal, aki ráért – alámondtuk a történteket és ezt feltöltöttem Youtube-ra. Elég jól sikerültek ezek az adások.Volt, hogy 1500 nézőt sikerült elérnünk egy-egy meccsel. Gyakorlatilag ez és a podcastelés vezetett oda, hogy Csabiék felfigyeltek rám és ki akartak próbálni élesben is. Az egész innentől fogva egy láncreakció volt, a UFC után jöttek a Trash Talkok, az egyre több szereplés, minden lépésről lépésre alakult. Ezek az előzmények kellettek ahhoz, hogy Máté Pál, a SportTV főszerkesztője leüljön velem beszélgetni arról, hogy mi lenne, ha hivatásszerűen közvetítenék.
El is érkeztünk oda, ahova nagyon szerettünk volna, megismerni téged mint play-by-play kommentátort, kicsit belelátni abba, milyen egy élő mérkőzést belülről, a füles alól és a mikrofon mögül megtapasztalni. Mi az, ami leginkább különös volt neked az elején, milyen kulisszatitkokat tudnál mesélni?
A legmegdöbbentőbb dolog a UFC-hez vagy az NBA-hez mérten, hogy milyen óriási erőfeszítéseket kell tenni, hogy az ember három órán keresztül tökéletesen éles maradjon. Ez más sportágaknál nincs meg ennyire, nem kell ennyi ideig koncentrálni. Főleg nem akkor, ha egy gálát nem élőben közvetítünk, hanem másnap a megvágott anyagot mondjuk alá. Amikor az idei előszezonban először kommentálhattam élőben, megdöbbentett a játék ritmusa, egészen más ezt úgy megélni, hogy közben az a fő feladatod, hogy a nézőnek élvezhetően add át, ami a pályán történik. Minden apró nüanszra figyelni kell. Mennyit beszélsz, milyen minőségben, mindezt összeegyeztetve a mérkőzés dinamikájával. Eleinte ez volt az, amihez nehezen szoktam hozzá, ami teljesen elütött a korábban közvetített sportágaktól. Főként arra kellett odafigyelnem, hogy ne mondjak olyat, ami nem szalonképes, ne csússzon be semmilyen olyan kifejezés, ami nem való egy ilyen jellegű műsorba. Pont emiatt olyan feszültség szokott felgyülemleni bennem, hogy egészen egyszerűen percekig tudok trágár módon beszélni – egy levegővel – egy meccs félidejében, mellettem meg Kovács Sanyi csak néz, hogy mi történt ezzel a sráccal. Igen, így jön ki belőlem a nagyfokú koncentráció okozta feszültség, nyilván ez másnál is előfordul, de ez van, valahogy ki kell engedni a gőzt.
A helyes és korrekt beszédstílus mellett mit emelnél még ki, ami egy NFL mérkőzés minőségi kommentálását befolyásolhatja?
Az említett hosszas figyelés mindennek a kulcsa. A szezon során, még október végén volt egy Rams-Cardinals meccs, ahol a Los Angeles óriási pofont osztott ki az Arizonának. Abban az adásban Hörivel (Herczeg Ádám – a szerk.) voltam benn, a Rams hamar pontot tett a meccs végére. A negyedik negyedre teljesen unalomba fulladt a találkozó, annyira nem voltak egy súlycsoportban a csapatok. Úgy éreztem, hogy jó, mindjárt itt a meccs vége, kicsit talán lehet kötetlenebbre venni a közvetítést, kicsit sztorizgathatunk, majd bevillant, hogy hoppá, nem otthon vagyok a haverokkal, nem vehetem lazára a formát, le kell nyomni komolyan ezt a maradék negyedet, hiába bűn rossz a meccs. Ezek sokkal nehezebb feladatok, mint egy kiélezett találkozón végig ügyelni arra, hogy éles maradjak. Ott adja magát, hogy a mérkőzésben él az ember, de az ilyen 33-0-ás meccseknél nehéz megcsinálni azt, hogy izgalmassá, érdekessé teszed az adást. Ezt azért alaposan meg kell tanulni, rengeteg gyakorlást igényel. De pont ebben rejlik a szakma szépsége, hogy nem tudhatod, mit kapsz: egy iszonyatos blowoutot vagy egy utolsó másodperces blokkolt field goalt vagy győztes touchdownt. Az első esetben elő kell tudnod húzni a cilinderből gyakorlatilag minden többlettudást, beszélni a ligáról, az érdekességekről, míg a másodiknál arra kell figyelni, hogy nehogy véletlenül is elterelődjön a szó a mérkőzésről.
Az interjú második részét holnap, azaz szerdán olvashatjátok. Stay tuned!
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások