Az NFL Draft rengeteg emlékezetes pillanatot szolgáltatott a szurkolók számára a története során. Ezek közül a legjobbakat szedtük itt össze.
A cikk eredetileg az FK! Magazinban jelent meg.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
Ki a franc az a Mel Kiper?
Az 1994-es draft elsősorban nem a kiválasztott játékosok miatt maradt emlékeztes, hanem a Colts GM Bill Tobin, és a draftszakértő Mel Kiper közötti szóváltás miatt. Ekkor a Coltsnak két első körös választása volt (1/2 valamint 1/7) és Kiper meg volt győződve róla, hogy az egyikkel irányítót kell húzniuk. Tobin nem így látta, és az első húzásával a futó Marshall Faulkot választotta ki. Ezután Tobin úgy döntött, hogy cserél a Ramszel, és a 7. helyről feljön az 5.-re. Kiper azt hitte azért, hogy a QB Trent Dilfert húzza ki, de nem, a Colts az LB Trev Albertset választotta. És ezt látván Kiper nem tartotta vissza a véleményét.
Úgy vélem ez egy tipikus Colts húzás. Úgy értem itt van egy csapat, akinek egy franchise irányítóra van szüksége. Erre ott hagyják Trent Dilfert, miközben az egyetlen irányítójuk Jim Harbaugh! Ezt nem hiszem el! Pontosan ezért húz a Colts a második helyen minden évben, ahelyett hogy a Super Bowlért küzdenének, ahogyan a többi NFL-csapat.
Ezeket a kemény szavakat Tobin is meghallotta, és pár perccel később egy gyors interjú során válaszolt Kiper kritikájára.
Ki a franc az a Mel Kiper egyébként? Úgy értem itt van valaki, aki kritizálja az összes húzást. Azt hiszi ő tudja, kit kellene választanod, és kit nem, azonban amennyire tudom ő soha nem volt játékos, soha nem volt edző, soha nem volt scout, de még csak egy adminisztrátor sem volt soha. Aztán mégis ő a szakértő, és ő mondja meg, kit kellene választanunk. Csakhogy nekünk nem kell azt választanunk, akit ő akar. Mel Kipernek nincsen több joga beleszólni ebbe, mint a szomszédomnak, vagy a szomszédom postásának.
Kiper élőben hallotta ezeket a szavakat, de nem hatódott meg tőlük. Letudta annyival, hogy ez továbbra is egy rossz húzás, és Tobinnal ellentétben az ő állása biztosítva van. Az idő végül Kipert igazolta, és egy jó évet leszámítva Tobin Coltsa nem tudott az élre törni. Alberts totális bust lett és a ’97-es 1/1-es szezon után a csapat kirúgta Tobint.
Egy jól működő órát kérnék a Vikings asztalához, köszönöm!
Megtalálni a megfelelő játékost a drafton nem könnyű, főleg hogy az óra is ketyeg közben. 2002-ben a Dallas a 6. helyen húzhatott, de mikor rájuk került a sor, megpróbáltak hátracserélni a Chiefsszel. Ez a 7. helyen lévő Vikingsnak nagy gondot jelentett, ők ugyanis a DT Ryan Simmst szemelték ki maguknak, akit a Chiefs is akart. A trade végül a Cowboys és a Chiefs között megszületett, de olyan sokáig tartott a tárgyalás, hogy lejárt az óra, így ha a következő csapat akar és tud, akkor választhat. Ebben a helyzetben a Vikings azonnal ugorhatott volna, és megszerezhette volna Simmst. Csak gyorsan telefonálni kellett volna, és bemondani a választást. Ezt azonban nem sikerült időben elintézni, így a Chiefs sikeresen megszerezte Simmst.
A Vikings lassúságán már ekkor is csak nevetni tudtak az emberek, aztán egy évvel később még erősebben nevethettek, mert sikerült újra kifutni az időből. Ekkor ismét a 7. helyen választhatott a Vikings, de megpróbáltak cserélni a Ravensszel. Ez a csere azonban végül nem sikerült, és olyan sokáig tartott a tárgyalás, hogy lejárt az óra. A Vikings után jövő Jaguars és Panthers pedig nem volt rest, és azonnal beküldték a pickjüket. Így a Vikings végül csak a 9. helyen tudott választani. Bár mindenki a csapaton nevetett ekkor, végül ők jártak jobban ezzel a két bakival. Simms helyett 2002-ben az OT Bryant McKinnie-t voltak kénytelenek választani, aki éveken keresztül a legjobb támadófalembere volt a csapatnak. 2003-ban pedig miután két helyet is hátracsúsztak a DT Kevin Williamst választották, aki szintén a leghasznosabb játékosuk lett. Nem így tervezték el ezt a két draftot, de ők nevethettek a végén.
Legközelebb fogalmazz érthetőbben!
1982-ben a Buccaneers a 17. helyen választhatott, és két jelöltje is volt. A guard Sean Farrell, és a defensive end Booker Reese. Mivel nem tudták ki fog megmaradni az ő húzásukig, ezért nem is döntötték el előre, ki legyen a választottjuk. Kisebb meglepetésre mindkét játékos bent volt még a 17. helyen, így a Buccaneersnél elkezdték törni a fejüket az illetékesek. A csapatot New Yorkban képviselő Pat Marcuccillónál ott volt mindkét játékos nevével ellátott cetli, és várta, hogy a vezetőség eldöntse, melyiket adja le. Már majdnem letelt a rendelkezésre álló 15 perc, amikor végre szóltak neki, azonban az üzenet nem ment át teljesen. Ekkor a csapatok és a kiküldött követek egy walkie-talkie szerű szerkezeten, úgynevezett „speaker phone”-on keresztül tartották a kapcsolatot. Ezek a szerkezetek borzalmas minőségűek voltak, és ezt a minőséget tovább rontotta a nagy hangzavar, ami a drafton volt.
Ezért a lehető legrövidebben és legegyértelműbben kellett benne fogalmazni, hogy a másik fél értse is. Marcuccillonak azonban nem volt ilyen szerencséje. Az üzenet a csapattól az volt, hogy bár két játékost is szeretnének, de lemondanak Farrellről, és inkább Reese-t választják. Ebből a hosszú üzenetből azonban a zaj és a hangminőség miatt Marcuccillo csupán pár szót értett meg, amik közül az egyik Sean Farrell neve volt. Mivel már egy perce sem volt hátra, ezért nem tudott visszakérdezni, és azt hitte azért mondják neki Farrell nevét, mert őt szeretné a csapat. Így hát odaadta a Farrell nevével ellátott cetlit a komisszárnak, aki azonnal be is jelentette a húzást.
Ez a baki már önmagában hihetetlen, de a Buccaneers tudta még fokozni. Miután felébredtek a hiba okozta sokkból, realizálták, hogy Reese még mindig nem kelt el, és a második körben megszerezhetik még. Csakhogy nem volt második körös választásuk. Így azonnal felkeresték a Bearst, és megállapodtak egy cserében. A Bears nekik adja a második körös picket, cserébe viszont kérik a Tampa jövő évi első körösét. A Buccaneers belement az üzletbe, és így meg tudták szerezni Reese-t is. Csakhogy emiatt nem volt 1. körös pickjük a következő évre, amikor is minden idők egyik legjobb draft classából választhattak volna. Sokba került ez az apró baki.
Nekem kell az utolsó pick! Nem, nekem kell az utolsó pick!
Megszokott dolog a drafton, hogy a legjobb prospectekért ádáz küzdelem folyik, és sokszor egymást megelőzve, átugorva akarnak a csapatok játékosokat szerezni. Na de mi értelme lenne pont a draft legutolsó választásáért küzdeni? Mert hogy a 1980-ben a Rams és a Steelers, az előző Super Bowl két résztvevője épp ezt csinálta, az akkori kommisszár Pete Rozelle pedig kénytelen volt egy új szabályt is bevezetni.
Akkoriban nagy felhajtás övezte Mr. Irrelevantot, azaz Mr. Jelentéktelent, az NFL Draft utolsó választottját. A korábbi NFL-játékos Paul Salata ötlete alapján az utolsóként kiválasztott játékost és a teljes családját meghívták Newport Beachre a nyáron, ahol golfversenyt, illetve regattát tartottak és átadták Mr. Irrelevantnak a Lowsman Trófeát, ami a Heisman Trófea paródiája, ahol a játékos elejti a labdát. Szóval nagy volt a felhajtás az utolsó választott körül, egy teljes hét szólt róla a nyár folyamán, ezt a publicitást szerette volna kihasználni mind a Steelers, mind a Rams az 1980-as draft végén, ez vezetett az ő csatájukhoz az utolsó pick kapcsán.
Abban az évben a Super Bowlt elvesztő Ramsé volt az utolsó előtti választás, azonban direkt engedték lejárni az órát, hogy az utolsó Steelers jöhessen előbb és a Los Angeles-ieké lehessen Mr. Irrelevant. Azonban a Steelers is akarta az utolsó picket, így ők is hagyták, hogy lefusson az óra. Egyik csapat sem volt hajlandó húzni, ami odáig vezetett, hogy a kommisszár Pete Rozelle odahívta magához a feleket és utasította a Rams illetékeseit, hogy húzniuk kell. Egy külön szabályt is bevezetett erre – ami Salata Rule-ként híresült el -, miszerint nem lehet “passzolni” egy választási jogot csak azért, hogy tiéd legyen az utolsó cetli. Így pedig a Steelersé lett az utolsó pick – ahol a guard Tyrone McGriffet húzták – és a vele járó felhajtás.
We want Sapp! We want Sapp!
A Jets szurkolók nagyon sok rossz húzást megéltek, de minden egyes évben reménykedtek, hogy a vezetőségük ezt most nem fogja elszúrni. A ’95-ös drafton is reménykedtek, hogy a 9. húzással a csapat kiválasztja a DT Warren Sappet, aki a legjobb védőprospect volt. Sapp különböző okok miatt le is csúszott a 9. helyig, és ezt látván a Jets szurkolók egy emberként kezdték skandálni a Radio City Music Hallban: „Sappet akarjuk! Sappet akarjuk!”.
Ez a skandálás egészen addig tartott, míg az akkori kommisszár Paul Tagliabue ki nem állt a pulpitoshoz, és be nem jelentette: „A Jets a 9. pickkel a TE Kyle Bradyt választja!”. Ezt meghallván a Jets szurkolókban eltört valami, és erős fújolással üdvözölték ezt a választást. A legtöbben ott helyben kijelentették, ez a legrosszabb húzás, amit valaha láttak, és most azonnal ki kéne rúgni mindenkit. A fújolásuk még akkor sem maradt abba, mikor Kyle Brady a családjával kiment a Jets mezzel fényképezkedni.
Ez a döntés azért is akasztotta ki a szurkolókat, mert a Jetsnek nem volt szüksége TE-re. Azon a poszton megvoltak. A védelmet kellett volna erősíteni, és erre meg is lett volna a tökéletes játékos. Az elkövetkezendő két évben a Jets összesen 4 meccset nyert, és végül valóban kirúgtak mindenkit.
Akkoriban még nem terjedtek gyorsan a hírek…
A Philadelphia Eagles 1944-ben a 18. körben draftolta a Syracuse fullbackjét, Norm Michaelt, azonban hiába keresték, hiába próbálták elérni a játékost, ez nem sikerült nekik. Michael ugyanis bevonult a seregbe és Alabamában állomásozott. Így soha nem lépett pályára a sasoknál, sőt mi több, 55 évet kellett várnia arra, hogy egyáltalán megtudja, draftolták.
Michael teljes nyugalomban olvasgatta az újságot 1990-ben, mikor egy olyan cikket talált, amelyben az összes Syracuse Egyetemről draftolt játékost sorolták fel. Képzelhetitek mennyire meglepődött, mikor a saját nevét látta az újságban, 55 évvel egyetemi karrierjének befejezése után.
Akkor hallottam róla először. A fiam küldött is a csapatnak egy levelet, hogy kiderítse, vajon tartoznak-e nekem aláírási bónusszal. Képzeljék csak, mekkora kamat lenne rajta! Így 55 esztendő után.
A Raiders üzenete
Al Davis fejébe mindig is nehéz volt belelátni. A Raiders tulajdonosa mindig külön utakon járt, és ez alól a draft sem volt kivétel. A Raiders húzásait soha nem lehetett előre megtippelni, mert sokszor a józan ésszel szembemenve választott. Erre pedig a két legjobb példát az 1973-as és 2000-es 1. körös húzásai szolgáltatják. Davis ebben a két évben olyan posztokra hozott játékosokat, amikre nem szokás első kört adni. Punter és kicker.
’73-ban a Raiders legelső választottja Ray Guy, 2000-ben pedig Sebastian Janikowski volt. Ezek a választások azonban nem azért születtek, mert Davis nem értett a drafthoz. Nem, ezekkel üzenetet akart küldeni a ligának. Azt akarta megüzenni, a Raiders van annyira jó csapat, hogy megengedhesse magának, hogy puntert vagy kickert húzzon az első körben. Végső soron pedig igaza is volt. ’73-ban a Raiders kész csapat volt, így Davis nyugodtan húzhatott puntert az első körben. 2000-ben hasonlóan megengedhette magának a kicker picket. Ráadásul mindkét játékos bevált. Guy ma már Hall of Famer, Janikowski pedig éveken keresztül a legbiztosabb pontja volt a csapatnak. Szokatlan módja volt ez a draft megközelítésének, de Al Davistől ezek a döntések nem voltak meglepőek. Az ő személyiségéhez ezek hozzá tartoztak.
Akik nem kértek az NFL-ből
Az előbb említett Norm Michael mellett voltak persze olyan játékosok is, akik nem önhibájukon kívüli dolgok miatt nem játszottak soha az NFL-ben, hanem ők maguk döntöttek úgy, inkább más elfoglaltság után néznek. Ilyen volt a valaha volt első 1/1-es is.
A Heisman-győztes Jay Berwangert az Eagles draftolta 1/1-re 1936-ban, azonban nem tudtak megegyezni az anyagiakon. Az Eagles meccsenként 125 dollárt ajánlott a futónak (a legtöbben 50 dollárt kerestek), ő viszont meccsenként 1000 dollárt szeretett volna. A sasok így elcserélték a Bearshez, ahol egy két éves, 25 ezer dolláros szerződést kért, ezt viszont nem adta meg neki a chicagói alakulat. Berwanger így hátat fordított az NFL-nek és nem sokkal később gumigyárat alapított, ami 1992-es eladásakor évi 30 millió dolláros nyereséggel működött.
Van, akit nem a pénz, hanem valami sokkal magasabb rendű dolog motivált abban, hogy felhagyjon a focival egyetemi karrierje után. Eli Herring a BYU támadófalembere volt, és 1995-ben a várakozások szerint valahol az első és harmadik kör közt draftolták volna. Ő viszont tudatta mindenkivel, hogy nem fog az NFL-ben játszani, ugyanis a vasárnap szent nap a hithű mormonoknál, nem pedig focinap. A Raiders mondjuk a hatodik körben így is kiválasztotta, mondván 500 ezer dollár talán elég lesz arra, hogy Herring meggondolja magát. A támadófalember azonban nem engedett a kísértésnek és soha nem lépett pályára a profik közt.
Zárjuk a sort a Redskins inkompetenciájával. A fővárosiak 1946-ban kiválasztották 1/9-re a UCLA futóját, Calvin “Cal” Rossit, aki abban az évben veretlen szezonhoz segítette a Bruinst. A bökkenő csak az volt, hogy Rossi akkor még junior volt – mivel 1945-ben behívták a haditengerészethez -, tehát nem állhatott profinak. No sebaj, gondolták a Redskinsnél, majd jövőre. Így is lett, 1947-ben még magasabban húzott a csapat, 1/4-re pedig ismét kiválasztották Cal Rossit, hiszen valósággal szerelmesek voltak a játékába. Aztán Rossi elmondta nekik, hogy igazából esze ágában sincs profi focistának állni.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások