Connect with us

Összefoglaló

Kinek könnyen, kinek nehezebben – út a Super Bowlba

Ez a hétvége nem úgy alakult, mint ahogy azt vártuk: a legtöbb szurkoló és szakíró (velünk egyetemben) egyoldalú AFC-döntőt és kiélezett NFC-döntőt várt, de ennek pontosan az ellenkezője valósult meg, aminek a Panthers szurkolók mellett talán a magyar idő szerint meccset nézők örülhettek a legjobban. Összefoglalónkban tehát arra keressük a választ, hogy mi is vezetett ahhoz, hogy ennyire sikerült félreelemeznie a világnak a meccseket!

 

Hogyan lett a lefutottból izgalmas?

 

 New England Patriots @ Denver Broncos 18 – 20

 

A Manning-Brady 17 megkapta a neki megfelelő hype-ot, de a párharc örökmérlegének egyes aspektusain kívül nem a Broncos mellett szóló érvekkel volt tele a sajtó a felemásan sikerült konferencia elődöntők alapján.

 

A Patriots a Chiefs elleni fölényes győzelemmel bizonyította, hogy:

 

– a kulcselkapók visszatérése rengeteget segít a támadójátékban

– a szedett-vedett támadófal képes hatékony védelmet nyújtani egy viszonylag jó védelemmel szemben is

– a Patriots védelme egy jó formában lévő csapatot is képes megállítani.

 

Ezzel szemben a Broncos éppen hogy csak be tudta darálni a száz sebből vérző Steelerst, ami arra engedett következtetni, hogy:

 

– Manning már gyakorlatilag használhatatlan, a Broncos nem szerzett passzolt TD-t

– stabil futójáték nélkül nem lehet esélye a csapatnak, hiszen máshogy nem jutnak előre

– az alapszakaszban rettegett védelem nem tudja megállítani a Steelers cseréit, és a 3. számú futón szerzett fumble-ön kívül nem tudtak érdemi eredményt felmutatni.

 

Ehhez képest már rögtön az első drive-ban kiderült, hogy a Denver védelme ezen a meccsen egészen más szinten játszik, és rögtön sikerült is three-and-outra kényszeríteni Bradyéket, amit a továbbiakban még háromszor megismételtek. Bár 3&outból a Broncosnak is jutott bőségesen, a hazai csapat első támadásában felül tudott kerekedni a negatív futásokon és a hosszú 3. kísérleteken, és az Owen Danielsnek adott passzal Manning meg tudta törni az október óta tartó hazai TD-csendjét. Véleményem szerint az első drive sikeressége rengeteget dobott a Broncos lelkiállapotán, hiszen ahhoz ez az offense kevés volt, hogy fordítani tudjon a Pats ellen, de az előny megtartásához pont volt elég a tarsolyban.

 

Persze a meccs szerencsés alakulásához inkább a Denver defense-nek volt köze, akik a Patriots gyenge támadófalával gyakorlatilag azt csináltak, amit akartak. Ez a dominancia nem is feltétlenül a 4 sackben (ebből az önkívületi állapotban játszó Von Miller PO franchise csúcsot jelentő 2,5-et jegyzett) tárgyiasult igazán, hanem sokkal inkább Brady 50% alatti dobáspontosságában – bármennyire is elit irányító Tom, minimális pass protection nélkül nem volt egyéb lehetősége, mint a földhöz csapni a labdákat. (Az első félidőben összerakott 18,1-es passer ratingje még Hoyer kansasi ámokfutásánál is rosszabb mutató és egyébként a legrosszabb 2009 óta a rájátszásban.)  A másik oldal támadójátéka sem volt sokkal sikeresebb, hiszen a Pats defensenek köszönhetően Manning passzai nem voltak pontosak, a futójáték (leginkább Hillman részéről) egyáltalán nem működött, és mivel Thomas sem tudott játékba kerülni, összesen 9-szer is puntig jutott a denveri támadósor.

 

 

Az első félidőben azonban mégis esett még két touchdown, de mindkét esetben a védelmeket lehet emiatt dicsérni: előbb Hillman hülyéskedett el egy fumble-lé alakuló lateral passzt, majd Brady dobott egy nagyon csúnya interceptiont Von Miller kezébe (ezzel ő vált az első játékossá, aki egy meccsen szerzett interceptiont és sacket Brady ellen). A támadósorok a redzone környékén megkapott ajándék labdákkal jól gazdálkodtak, a Patriots oldalán Steven Jackson szerezte meg első (és utolsó) playoff touchdownját, míg a másik oldalon újra Daniels szerzett meg egy hatpontost  – a TD-váltással azonban tovább nőtt a Denver előnye, miután Gostkowski 2006 óta először hibázott az extra pontnál.

 

A második félidő első drive-jában a Broncos még egyszer eljutott a mezőnygólig (ez leginkább Anderson 30 yardos futásának és Sanders hősies elkapásainak volt köszönhető), de ezután a támadóoldal megköszönte a részvételt, és a továbbiakban csak puntokkal járult hozzá a mérkőzéshez. (A játékhívás olyan szinten konzervatívvá vált, hogy 3&10-eknél már inkább csak biztonsági futásokat vállalt a Broncos.) Bár ez a taktika nem tűnik különösebben kifizetődőnek, a Broncos kiváló special teams munkájának köszönhetően a mezőnypozícióért folytatott csatát így is meg tudta nyerni, és rendre a gólvonalhoz szorították a Patset, akik a brutális pass rush-sal szemben nem igazán tudtak előrehaladni.

 

 

A Broncos védelmét érő folyamatos sérülések (Harris, Wolfe és Ware is egyaránt pályán kívülre kényszerültek) azonban nem tették lehetővé a dominancia fenntartását, és az utolsó negyedben többször is megiramodott a Patriots, Brady pedig végül egészen 300 yard felé tudott jutni. Ezen a meccsen azonban talán arra is fény derült, hogy Belichick sem mindenható, és többször is hibás döntést hozott (a leginkább hibás döntése ebben a szezonban amúgy a pályaelőny önként és dalolva történő feladása volt a Miami ellen), és előbb 4&1-nél vállalt be borzasztó játékot csapata, majd 4&6-nál triple coverage-be repült a labda a Broncos end zone-jában. Jellemző, hogy a hosszú 4&1-nél a Broncos D egy pillanatig sem hitt a futásban – a Pats futásmentessége ahhoz vezetett, hogy a csapat legjobb futója Brady lett 13 yarddal.

 

 

A Denver kilátástalan támadójátéka azonban adott még egy lehetőséget Bradynek, aki utolsó drive-jában megint megcsillogtatta zsenialitását, előbb 4. kísérletre találta meg Gronkot 40 yardért, majd 4&goalnál újra a tight end kezébe juttatta a labdát, ezúttal azonban a célterületen. A Pats az első TD-nél kihagyott XP miatt kétpontos kísérletre kényszerült az egyenlítésért, de a kísérletnél valami belenyúlt az Edelmannak szánt passzba (a videók szerint az egykori csapattárs Talib keze, de véleményem szerint inkább az NFL-szurkolók 95%-ának kollektív tudata), és így Roby húzta le a két pontos interceptiont.

 

 

A Broncos tehát megcsinálta a csodát, és hazai underdogként győzni tudott a Patriots ellen. Manning ezúttal is tudta hozni a tőle elvárható minimumot, de semmiféle kétség nem férhet ahhoz, hogy ez a siker teljes mértékben a védelemé. A támadósor teljes kifulladása és a védelemben történt sérülések alapján szerintem teljesen egyértelmű lett volna, hogy a Patriots húzta volna be a hosszabbítást, de a gólvonalon szerzett interception ezúttal a Pats szezonjának eredményezett keserű véget. Peyton ezzel az első irányítóvá vált, aki két csapattal is többször bejutott a Super Bowlba, de bármennyire is hollywoodi sztori lehetne Peyton győzedelmes visszavonulása, nem a Broncos lesz a SB50 esélyese. Igaz, ezen a meccsen sem a Broncos volt az esélyes…

 

 

Hogyan lett az izgalmasból lefutott?

 

Arizona Cardinals @ Carolina Panthers 15 – 49

 

Az NFC két idei topcsapata egyaránt ellentmondást nem tűrő szezonokon volt túl, és bár mindkét csapatnak voltak megingásai, összességében mind a támadóoldalon, mind a védőoldalon kiemelkedő felek léptek pályára Charlotte-ban, így arra számíthattunk, hogy rendkívül szoros mérkőzésen dől el az NFC bajnoki cím sorsa. Ezzel szemben azt láthattuk, hogy amíg vasárnap este minden működött a Panthersnél, addig ami a Cardinals oldalán elromolhatott, az el is romlott.

 

A Pantherst nem zavarta meg különösebben Jared Allen kiesése, és a front seven kiváló futás elleni munkájával és a sikeres blitzekkel rendre hamar le tudták parancsolni Palmeréket. Ezzel szemben a Panthers ismét elő tudta venni a szezon során jópárszor sikerrel alkalmazott „szerezzünk egy csomó pontot az első negyedben”, és ezúttal 17 pontot rámoltak be a Cardinalsnak. Előbb Ginn csillogtatta meg tehetségét egy sikeres reverse futással, melynek során kb. 80 yard lefutásával haladt előre 22 yardot, majd Newton Corey Brownt találta meg egy szolid 86 yardos passzal – ennél a playnél hiányzott igazán a szezon legjobb safetyje a Cardinals backfieldjéről.

 

 

Azt már a múlt heti podcastunkban is megénekeltük, hogy Palmer igazából nem játszott jól a Packers ellen, így az ő előrelépésére mindenképp szükség lett volna a Panthers ellen – erre azonban nem került sor, sőt a félelmetes Panthers defense nyomásával szemben csak az első félidőben háromszor eladta labdát az irányító (2 fumble, 1 interception). Mivel az offense gyengeségét sem a védelem (24 engedett pont az első félidőben), sem a special team (Peterson elejtett punt returnje TD-t ért a Carolinanak) nem tudta kompenzálni, így hamarosan a frusztráció lett úrrá a kispadon, ahol az edzőkkel és egymással ordibáló játékosok látványa nem arra engedett következtetni, hogy a pintyek képesek lesznek a 17 pontos hátrány ledolgozására a második félidőben. Itt emlékezzünk meg egy pillanatra David Johnsonról, aki a Cardinals egyetlen épkézláb játékosa tudott lenni, volt 60 futott yardja (1 TD) és további 68 yardot gyűjtött a levegőben, így legalább valamennyire játékban tartotta csapatát.

 

A Panthers azonban ezúttal a második félidőben sem kegyelmezett, és talán a Seahawks ellen megtanult lecke hatására továbbra is folytatta a rohamozást. Amíg a Carolina tovább gyűjtögette a pontokat (Newton 1 yardos Superman-repülését követően 12 yardról is begyalogolt az endzone-ba), és sikeresen égette az órát, addig a Cardinals játéka talán még inkább leengedett. Palmer sikeresen bizonyította azt, hogy nem a comeback képességei a legerősebbek, és a továbbiakban még három interceptionnel járult hozzá a mérkőzéshez, amelyek közül egyet Kuechly vissza is hordott a biztonság kedvéért (Kuechly idén mindkét PO meccsén szerzett picksixet!). A találkozó végén már Derek Anderson is bővíthette playoff szerepléseinek számán, hiszen a mérkőzés végi térdelések már neki jutottak – elképesztő fölénnyel győzött tehát a Panthers!

 

 

Ezzel a védelmi teljesítménnyel a hazaiak egyébként megbosszulták egykori irányítójukat, Jake Delhomme-ot is, aki anno a 2009-es playoffban 6 labdaeladással tűnt fel a Cardinals ellen, csak úgy mint Palmer tegnap este. A Panthers az NFC West két elitcsapatának legázolásával egyértelmű favoritként érkezik a Super Bowlba, és amennyiben sikerül fenntartani a támadók és a védők lendületét (Thomas Davis például törött kézzel tervez játszani, úgyhogy én a motiváció miatt nem aggódnék), úgy nagyon nehéz lesz elvenni az Arany Super Bowlt Cam Newtontól.

 

 

 

Legfrissebb cikkeink

Facebook

Legutóbbi hozzászólások