Gondolom sokan tudjátok, hogy az NFL milyen szoros kapcsolatban áll az amerikai hadsereggel, gondoljunk csak az éves Salute to Service kampányra. Emellett rengeteg csapat szervezeti szinten is támogatja a hadsereget és ápol szoros kapcsolatot a katonákkal, veteránokkal, a Packersnek például jóformán saját hadihajója van. Ennek a kapcsolatnak a gyökerei egészen a második világháborúig nyúlnak vissza.
1939. szeptember 1-én az Adolf Hitler vezette Harmadik Birodalom megtámadta Lengyelországot ezzel kirobbantva a második világégésnek aposztrofált háborút. A durván hatéves hadakozás alatt emberek több tízmilliói haltak meg a javarészt az öreg kontinensen vívott vérgőzös harcokban, vagy a holokauszt áldozataiként. 1941 december 7-én a Japán légierő pusztító csapást intézett Pearl Harbor ellen, Franklin D. Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok 32. elnöke a világ legbecstelenebb tettének nyilvánította az esetet. 33 perccel később a kongresszus jóváhagyta a hadüzenetet és a USA hivatalosan is belépett a háborúba. Habár több ezer mérföldre a kontinenstől harcoltak a katonáik, a világháború hatással volt az egész országra. Többek között az amerikai profi futball ligára is.
Franklin D. Roosevelt
Amerikában a háború előtt törvény szabályozta a hadkötelezettséget, ami egy év szolgálatra kötelezte azokat a 21 és 36 év közötti férfiakat, akiket véletlenszerűen választottak ki. Miután Roosevelt deklarálta a hadbalépést, a törvényt módosították és immár 18 és 64 év között voltak behívhatók a férfiak “amíg tart a háború és további hat hónapig”.
A háború fenekestül felforgatta az államokban élők életét, apák, fiúk százezrei indultak a harcokba, sokan közülük soha nem tértek haza. A hadra fogott fiatalok közül természetesen voltak szép számmal olyanok, akik valamelyik profi ligában játszottak akkor. Kenesaw Landis, az MLB egykori komisszárja levelet intézett az elnökhöz a nyilvánvaló kérdéssel, mi legyen a profi ligákkal a háború alatt? Roosevelt a mára Green Light Letter néven híressé vált válaszában zöld utat adott a profi ligák menetrendszerű elrajtolásának, mondván morális szempontból nagyon fontos a hátország számára a profi sport nyújtotta biztonságérzet.
A Green Light Letter
Ennek megfelelően az NFL is rendben elrajtolt 1942-ben is, annak ellenére, hogy több mint 600 játékos és edző vállalt katonai szolgálatot (a teljes liga több mint fele), ami nem kis terhet jelentett a klubok számára. A háború alatt 21 NFL-hez köthető játékos vagy edző vesztette életét a fronton. Természetesen akkor még harmad ennyi csapat volt és a rosterek sem 53 főre rúgtak, mai viszonylatban ez olyan, mintha minden csapatból 3 ember esne el katonai szolgálat közben. Az egyik legismertebb ilyen áldozat a Giants támadófalembere, Al Blozis volt. Géppuskatűz áldozata lett, miközben egy eltűnt társát kereste egy franciaországi hegységben, mindössze hat héttel azután, hogy bajnoki döntőt játszott az NFL-ben. Csupán két szezont játszott, de egyszer All-Pro tagsággal jutalmazták, 32-es mezszámát a Giants visszavonultatta.
A világégés alatt a legnagyobb csapást kétségtelen a Brooklyn Dodgers szenvedte el. Ez a 15 évet megélt franchise gyakorlatilag a második világháború áldozata lett. A nagy reményekkel induló csapat hanyatlása ezekben az években kezdődött, egészen pontosan 1942-ben. Ebben a szezonban írd és mond kemény 7 ember jelent meg a szezont megelőző éves edzőtáborban, a többiek beálltak a hadsereg kötelékébe. Többek között a vezetőedző Jock Sutherland és az All-Pro franchise irányító Ace Parker is. Sutherland egészen a hadnagyi rendfokozatig vitte a haditengerészetben, leszerelése után a Pittsburgh Steelers vezetőedzője lett.
Jock Sutherland
A ‘42-es szezonban végül sikerült elindulnia a csapatnak, a vezetőedzői posztot a pittsburghi egyetem egykori kiváló centere, Mike Getto vette át, az alapszakaszt 3-8-as mérleggel fejezte be a csapat. Egy évvel később már csak két győzelem jött össze, majd egy névváltoztatás után (Brooklyn Tigers), 1944-ben már egy sem, 0-10-es mérleg után a beolvadtak a Boston Yanks csapatába és az 1945-ös bajnokságban városnév megjelölés nélkül simán Yanks néven indultak, amire azóta sem volt példa a profi futball világában.
Az akkor még Clevelandben tanyázó Rams csapata is megsínylette a hadakozást, 1943-ban egészen egyszerűen nem tudtak elindulni a bajnokságban, mert képtelenek voltak egy keretnyi embert felvonultatni. Dan Reeves, a tulajdonos – aki 1941-ben vásárolta meg a Ramst 135 ezer dollárért – maga is érintett volt, az amerikai légierőnél szolgált 1943-ban. Egyébként ő volt az, aki anno Los Angelesbe vitte a Ramst, ahova idén visszatérnek.
Szinte nem volt olyan csapat, akit ne érintett volna súlyosan a játékoshiány, ebből kifolyólag sok már visszavonult játékos tért vissza egykori alakulatához, hogy kisegítse a klubját a nehéz időkben. A Bears legendás, Hall of Famer fullbackje, Bronko Nagurski 1937-ben vonult vissza,’43-ban visszatért a csapatához és OT poszton nyert bajnokságot a Medvékkel. A New York Giants csapatához az 1939-ben visszavonult futó, Ken Strong és a Green Bayben utoljára 1940-ben játszó irányító, Arnie Herber igazolt vissza.
Bronko Nagurski
A legérdekesebb történet a Pittsburgh Steelers és a Philadelphia Eagles csapataihoz köthető, az NFL világában szinte egyedülálló módon arra kényszerült ez a két franchise, hogy közös csapatot indítson az 1943-as bajnokságban. Olyannyira példátlan ez, hogy ezenkívül mindössze egyetlen egyszer volt erre példa, 1944-ben, amikor szintén a Steelers közösködött, akkor a Chicago Cardinalsszal.
Tehát 1943-at írunk, az Eagles és a Steelers is küzd a játékosok hiányával, előbbinél a játékos állomány csupán fele, azaz 16 fő, míg utóbbinál mindössze 6 játékos alkotta az aktív keretet a két szezon közti időben. Az eredeti terv szerint az esedékes Draftról kívánták az állományt feltölteni, de ez sok jóval nem kecsegtetett, ugyanis a draftolt játékosok nagy hányada szintén a háború forgatagában találta magát. Art Rooney-nak a fejéből pattant ki a nem mindennapi ötlet, hogy a két csapat egyesítésével átmenetileg megoldható a probléma.
Ahogy várható volt eleinte nem talált megértő fülekre, az Eagles akkori tulajdonosa, Alexis Thompson hallani sem akart az ötletről, ami érthető volt, maga is szakaszvezetőként szolgált a hadseregben. Ahhoz, hogy megértsük Rooney hogy tudta ráerőltetni végül az akaratát Thompsonra, kicsit bele kell ásni magunkat az akkori tulajdonosi állapotokba.
A közhiedelemmel ellentétben a Steelers nem öröktől fogva a Rooney család tulajdona volt, ugyanis Art Rooney 1941-ben eladta többségi tulajdonrészét egy New York-i playboynak, jelesül a fent említett Thompsonnak. A luxus életet élő Thompson viszont Bostonba szerette volna költöztetni a csapatot, mondván maximum 5 óra vonatozással el akarja érni a stadiont. Viszont ezzel párhuzamosan a szintén Thompson kezében lévő Eagles súlyos pénzügyi gondokkal küszködött. Mikor Rooney meghallotta a lehetséges költözésről szóló híreket értelemszerűen teljesen ellene volt a dolognak, a franchise eladásából befolyt összeget használta arra, hogy az Eaglesben 70%-os tulajdonjogot szerezzen, a maradék 30%-ot Rooney barátja és leendő NFL kommisszár, Bert Bell birtokolta. És itt jött a csavar a dologban, ugyanis Bell és Rooney az Eaglesös tulajdonrészüket arra használtűk fel, hogy Thompsontól visszaszerezzék a Steelerst és nemes egyszerűséggel elcserélték a két franchise tulajdonjogát. Bell lett a Steelers elnöke, amiről 1946-ban Rooney javára mondott le, mikor a liga komisszárja lett.
A Steagles támadói
A közös múlt alapján érthető, hogy Thompson végül engedett Rooney akaratának a közös csapat indításában, hiszen gyakorlatilag neki köszönheti, hogy a súlyos gondokkal küzdő Eagles talpra tudott állni. A projekt tehát zöld utat kapott és megszületett hivatalos nevén a Phil-Pitt Eagles-Steelers Combine. A Pittsburgh Press egyik szerkesztője Steagles néven emlegette a csapatot, ami gyorsan elterjedt a szurkolók között is.
Az egyesülés ellenére nagyon nehéz volt a keretet feltölteni, a játékosok számára erkölcsi kérdés volt a hadkötelezettség vállalása, legtöbben önként jelentkeztek a szolgálatra. Egyszerűen gyáva, hazafiatlan dolognak tartották a távolmaradást, nem akarták, hogy a polgárok megbélyegezzék őket, mondván milyen dolog az, hogy nem a hazáját szolgálja, hanem a pályán szaladgál.
Az akkori sorozási rendszer értelmében minden jelentkezőt orvosi és pszichológiai teszteknek vetettek alá és ezután kapott egy minősítést. A 3-A minősítés például azért tiltotta meg a jelentkező szolgálatba állását, mert gyakorló apuka volt, a 4-F besorolás mentális vagy fizikai sérülés miatt tette lehetetlenné, hogy bakát faragjanak a delikvensből (ehhez elég volt egy magas vérnyomás vagy cukorbetegség diagnosztizálása is). El lehet képzelni milyen emberekkel sikerült a csapatoknak feltölteni a kereteket, hisz nyilvánvaló, hogy aki a profi futballt űzi az egészen biztosan nem a fizikai képességének hiánya miatt lesz alkalmatlan, egy profi sportolónak a 4-F besorolás egyszerűen megalázó volt.
A játékosok minősítése
A Steaglesben például Tony Bova elkapó poszton játszott, az egyik szemére teljesen, a másikra félig vak volt. Ed Michaels és Ray Graves félig süketek voltak, a csapat futója Johnny Butler pedig reumás volt. Bill Hewitt a csapat defensive endje is 4-F besorolást kapott, neki dobhártya sérülése volt, de olyan szinten megalázónak találta, hogy nem szolgálhatja a hazáját, hogy a szezon közben egyszerűen kilépett a csapatból és elment egy tejüzembe dolgozni, mert nem tudott elszámolni a saját lelkiismeretével. A csapatok sok tagja vállalt munkát a sport mellett, az edzések, mérkőzések után lőszergyárban, fegyvergyárban dolgoztak, ezzel is segítve hazájukat ha már a frontszolgálatra alkalmatlanok voltak. A csapat 30 fős rosterén 22 olyan játékos szerepelt, akitől megtagadták a besorozást a legkülönfélébb testi hibákra vagy körülményekre hivatkozva.
A szedett-vedett keret végül összeállt, a hazai mérkőzéseket “igazságosan” felosztották egymás között, négyet az Eagles otthonában, kettőt a Steelers pályáján játszottak. A vezetőedzői szerepkört a Steelers részéről Walt Kiesling, az Eagles oldaláról Greasy Neale töltötte be. Ebben az időben még nem volt kifejezetten támadó és védő koordinátora egy csapatnak, minden felelősség a HC kezében összpontosult, a labda mindkét oldalán. Kiesling és Neale gyakorlatilag gyűlölték egymást, és ott tettek keresztbe a másiknak, ahol csak tudtak. A kapcsolatuk annyira elmérgesedett, hogy képtelenek voltak egymással dolgozni ezért kényszerből felosztották egymás között a védőket és a támadókat. Ezt tekintjük a modern futballban alkalmazott külön támadó és védő koordinátorok megszületésének, egy totálisan pocsék kapcsolat pozitív maradványa ez.
Az alkalmatlanok válogatottjának tartott Steagles játékosai között hamar kialakult egy nagyon különleges kötődés. A szégyenérzetből fakadó extra motivált hozzáállásuk eggyé kovácsolta őket és szinte rögtön belopták magukat a nézők szívébe is. A sok hátránnyal küszködő csapat hamar szimpatikus lett a rajongók számára, s mind az Eagles, mind a Steelers szurkolói egyként álltak a játékosok mögé. Ez a fajta szeretet segített a játékosoknak túllenni a nehézségeken és így ők is fontosnak érezhették magukat ezekben a zavaros időkben. Míg társaik Európában harcoltak, ők a pályán, és arra a pár órára feledtetni tudták a szurkolókkal a háború borzalmait.
A szezonban elért eredményeik
A Steagles 5-4-1-es mérleggel fejezte be a 1943-as szezont, az Eagles történetének első, míg a Steelersének a második pozitív mérlegű szezonja volt ez. A mérkőzéseikre több mint 230 ezer ember volt kíváncsi, ami mindkét franchise történetének addigi legmagasabb éves nézőszáma volt. A bajnokságot végül a Sid Luckman vezette Chicago Bears nyerte abban a szezonban.
1943. december 5-én a Hotel Philadelphianban tartott banketten jelentek meg utoljára egy csapatként a hírhedt 4-F válogatott tagjai. A következő szezonra az Eagles önállóan tudott indulni, míg a Steelers a Chicago Cardinalsszal indított közös csapatot. 2003-ban a Heinz Fielden tartott Philadelphia Eagles – Pittsburgh Steelers mérkőzésen hat akkori játékost részesítettek elismerésben. Mára senki nem él közülük, utoljára Allie Sherman, a csapat irányítója, 2015. január 5.-én hunyt el 91 éves korában.
Annak ellenére, hogy ezek a srácok alkalmatlannak bizonyultak a szolgálatra, mindent megtettek azért, hogy tökéletesen megtestesítsék a hadsereg akkori jelmondatát: “We are all in this together.”
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások