Joe Montana – Egy legenda születése, I. rész

Már-már szokás szerint Jarred olvasónk újabb hatalmas adag portréval jelentkezett, ezúttal a 49ers és a Chiefs korábbi négyszeres Super Bowl győztes irányítójáról, Joe Montanáról. Fogadjátok szeretettel a négyrészes sorozat első részét!

Joe Montana. Egy név, melynek hallatán mindenki a győzelmekre, a színtiszta profizmusra, és egy halhatatlan legendára gondol. Egy irányító, aki karrierje során több becenevet is kapott “Joe Cool” “The comeback Kid”, “Golden Joe” és még sorolhatnám. Montana mindegyikre rászolgált karrierje folyamán elért sikereivel, de vajon ezek a sikerek hogyan jöttek? Tényleg minden olyan egyszerűen alakult a karrierjében, ahogyan mi azt utólag elképzeljük? Tényleg szinte nehézségek nélkül vett minden elé kerülő akadályt?
Nos, gondolom senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom ezek az állítások egyáltalán nem igazak. Ahogyan mindenki másnak, úgy Joe Montanának is meg kellett küzdenie a sikerért.

Egy kicker alkatú irányító

Montana 1979-ben került a ligába a San Francisco 49ers révén, akik a draft 3. körében választották ki őt. Későbbi hírnevét ismerve talán furcsának hathat, hogy egy ilyen legendát nem az első, de még csak nem is a második körben választottak ki, hanem egészen a harmadik körig csúszott le. Azonban alkatát, és akkori teljesítményét figyelembe véve ebben végső soron semmi meglepő nincs.  Montana nem rendelkezett egy NFL játékos testalkatával. Sportolóhoz mérten nagyon alacsony volt, a karja nem volt elég erős, a lábai pedig olyan vékonyak voltak, hogy a csapatársai később félig gúnyosan félig viccesen a “Bird legs”(Madárlábú) becenevet adták neki.

Mivel ilyen alkatú volt, ezért gyakorlatilag senki nem nézte ki belőle, hogy irányítóként hosszú karriert futhatna be. Félő volt, hogy az első komolyabb ütésnél összetörik mindene, és akkor vége a karrierjének. Eleinte még a csapattársai sem hitték el, hogy lehet belőle valaki. Dwight Clark a 49ers elkapója például amikor először meglátta azt hitte, hogy kicker, és még azután is nehezére esett elhinnie, hogy egy irányító áll előtte, miután az edzéseken már a center mögött állt.

Mindezek tekintetében nem volt meglepő, hogy a harmadik körig csúszott, sőt inkább az számít meglepetésnek, hogy ilyen magasan draftolta le őt valaki. Bill Walsh a 49ers újonc vezetőedzője, azonban meglátott benne valamit, ami arra késztette őt, hogy szerezze meg magának ezt a játékost.  Igaz elsőre ő sem kezdőként számolt vele. Montana gyakorlatilag az egész 79-es szezont végigpadozta az akkori kezdő Steve DeBerg (17) mögött. Néha-néha beállt egy-egy passz erejéig, de azt a pár játékot leszámítva nem lépett pályára újonc évében.

Ez a testalkatát figyelembe véve nem számított meglepetésnek, de tekintve hogy a 49ers abban az évben 2-14-el fejezte be a szezont már felvetett pár kérdést. Sok szurkoló nem értette, hogy ha már úgyis elúszott a szezon, akkor miért nem küldik a pályára az újoncot. Igaz ott volt a rizikófaktor, hogy összetörik, de a szezon vége felé már nem volt mit veszítenie a csapatnak. Walsh azonban mégsem küldte pályára őt. Hiába szerezték sorozatban a vereségeket DeBerg irányítása alatt, Montana padon maradt.

Ennek a döntésnek azonban nem az volt az oka, hogy Walsh ne bízott volna Montanában. Nem is az, hogy ő a végsőkig ki akart tartani DeBerg mellett. De még csak nem is az, hogy féltette Montanát. Nem, Walsh azért tartotta távol Montanát a pályától, mert volt vele egy komoly terve, ami ugyan hosszú időt igényelt, de hitte, hogy ha minden jól alakul, akkor hosszú távon többet nyerhet vele, mint pár meccset a szezon végén. Ez a terv a West Coast Offense volt.

A West Coast Offense

Bill Walsh még a 70-es évek elején, a Cincinnati Bengals segédedzőjeként kidolgozott egy újfajta támadórendszert, ami később West Coast Offense néven vonult be a köztudatba. A rendszer lényege a gyors, rövid passzok voltak, amikkel folyamatosan ki lehetett véreztetni az ellenfél védelmét. Walsh ezt a rendszert letesztelte Cincinnatiben, és megállapította, hogy működőképes, viszont van pár dolog, amin javítania kell. Így mikor San Franciscóban újra kipróbálta ezt a rendszert, akkor már egy újabb, tökéletesítettebb változatát tesztelte le.

Maga a rendszer elsőre könnyűnek tűnhet. Az irányítónak semmi dolga nincs mint megdobni egy rövid passzt, amit kis túlzással bárki meg tudna dobni, és már kész is van a jó play. A valóságban azonban közel sem volt ilyen könnyű ezt a rendszert tökéletesen végrehajtani.  A West Coast rendszerében az irányítónak gyorsan kellett elengednie a labdát. Nagyon gyorsan. Olyannyira gyorsan, hogy nem volt ideje rendesen körbenézni, és nem tudta eléggé felmérni a terepet ahhoz, hogy biztos legyen benne, jó helyre dobja a labdát. Ebben nagy volt a kockázat, hiszen ha az irányító gyakorlatilag vakon eldobja a labdát, akkor abból bármi lehet. Még egy pick6 is. Ezt Walsh is tudta, viszont beépített a rendszerébe egy olyan elemet, ami elsőre megnehezítette, később viszont megkönnyítette az irányító dolgát.

Walsh azt mondta az irányítóinak, azt hogy pontosan mikor kell elengedniük a labdát, és hova kell dobni, azt a lábukkal kell érezniük. Ez alatt azt értette, hogy a play során meg van szabva, hogy egy irányító a snap átvétele után hány lépést hátráljon, és utána milyen mozdulatokat tegyen még a lábával. Ha például egy ötlépéses passz van behívva akkor az pontosan öt lépés legyen, ne négy, ne hat, ne öt és fél, pontosan öt. Ez volt a legfontosabb feladata az irányítónak az ő rendszerében, tökéletes lábmunkát végezni. Ha rossz volt a lábmunka, akkor rossz volt a play is, és akkor bukott az egész. Ha viszont jól megcsinálták a lábmunkát, akkor abban a hitben engedhette el a labdát az irányító a megfelelő időben, hogy az elkapója üres lesz.

Ahhoz, hogy az irányító első célpontja üresen legyen az elkapónak is meg kellett tennie a maga dolgát, ami a rout hibátlan megfutását jelentette. Ez azt jelentette, hogy pontosan azt a routot, pontosan abban a szögben, és pontosan azzal a sebességgel kellett megfutni, ahogy az le volt írva. Ha az elkapó elrontja egy kicsit is a routot, akkor dől az egész rendszer. Ha viszont betartja az előírtakat, akkor amint elér  a kijelölt pontra(ami elég hamar eljön, mert ezek alapvetően rövid útvonalak)  már az arcában lesz a labda. Ez úgy jöhet létre, hogy míg az elkapó megfutja a rövid útvonalat, addig az irányító is megteszi a szükséges lépéseket, és mivel minden rendben ment, ezért a labda már rég a levegőben van, mikor az elkapó elér a kijelölt ponthoz.

Ahhoz, hogy minden működjön tökéletes összhang szükségeltetett irányító, és elkapója között, amit egy feltétlen bizalom is kiegészített. Az irányítónak bíznia kellett abban, hogy ha ő mindent jól megcsinál, akkor az elkapó ott lesz ahol lennie kell, és nem kell körbenéznie.(amire ugyebár ideje sincs)Az elkapónak pedig bíznia kellett abban, hogy ha ő tökéletesen futja meg az útvonalát, akkor  nem kell visszanéznie az irányítóra, és  kijelölt ponton(és csak ott) kell majd felnéznie a labdára, ami pont akkor fog a kezébe érni. Illetve ezen felül mindkettőjüknek bíznia kellett abban, hogy az edző nem hasra csapva hív be egy playt, hiszen ha a play rossz, és az elkapó valamint a levegőben lévő labda közé valahogy bekerül egy védő, akkor bukott az egész.

Walsh azonban nem hasra csapva hívta be a play-eket.  Ránézésre meg tudta mondani egy védelem felállásából, hogy melyik védőnek hol kell lennie, és ez alapján azt is meg tudta mondani, hogy egy gyors passznál ki fog üresen maradni. Ahogyan azt Dwight Clarknak annak idején egyszer elmondta: “Oké, ez ellen a védelem ellen ezt a play-t fogjuk játszani. Mikor elkapod a labdát garantáltan nem lesz senki a 10 yardos körzetedben.”

És valóban nem volt. A 49ers elkapói először furcsálták, hogy egy edző ilyet mond, hiszen honnan tudhatná ő, mi fog történni, de mikor élesben megkapták a labdát valóban arra lettek figyelmesek, hogy a legközelebbi védő 10 yardra van tőlük. És miután látták, milyen jól működik a rendszer, már nem esett nehezükre megbízni Walsh szavában.

Végső soron azt lehet mondani, hogy a West Coast Offense sikere három elemen múlott. Az első az edző volt, aki jól méri fel a terepet, és olyan play-t hív be, aminél garantáltan üresen lesz az első célpont. A második elem az elkapó volt, akinek tökéletesen kellett megfutnia az útvonalát. A harmadik elem pedig az irányító volt, akinek a lábával kellett éreznie a ritmust, aminek segítségével félig vakon el tudta engedni a labdát. Ezt a ritmust azonban nem egy nap alatt tanulta meg az irányító.

Első vér

Joe Montana egész újonc évét azzal töltötte, hogy a lábmunkáját fejlesztette. Walsh addig nem akarta őt élesbe beküldeni, amíg nem látja azt, hogy Montana tökéletesen érzi a lábával a ritmust. És bizony sokáig tartott, mire Montana tényleg érezni kezdte a ritmust. Eleinte annyiszor, és annyiféleképpen rontotta el a lábmunkát, ahányszor csak lehetséges volt. Walsh minden elrontott lábmunka után rászólt, és mivel ez gyakran előfordult, ezért elég sokszor kellett hallania az edző leszúrását. Montana elmondása szerint néha még ma is hallja álmában, ahogyan Walsh azt kiáltja neki: “Lábmunka, lábmunka, lábmunka!”

Végül azonban Montana ráérzett a ritmusra, és másfél évvel a draftolása után végre eljutott arra a szintre, hogy pályára léphessen, immáron kezdőként. Eleinte még új volt neki élesben kivitelezni azt, amit edzéseken gyakorolt, de amit elvártak tőle azt ő többnyire teljesíteni is tudta. Viszont előfordult, hogy a csapat többi része nem teljesítette a feladatát. Az elkapó sokszor rosszul futotta meg az útvonalát. Vagy elejtette a tökéletesen megdobott passzt. Vagy a támadófal omlott annyira össze, hogy már a lépések felénél az arcában voltak a védők. Vagy már eleve a snap rossz volt, és emiatt nem lehetett megcsinálni a lépéseket a tökéletes ritmusban.

Ezek mind olyan dolgok voltak, amik nem az irányítón múltak. Montana azonban máshogy látta.  Rossz volt a snap? Az én hibám, rosszul nyúltam érte. Elejtette az elkapó? Az én hibám, rosszul dobtam meg. 2 másodperc alatt sackeltek? Az én hibám, túl lassú voltam. Montana minden hibát magára vállalt, még azokat is, amik egyértelműen nem az övéi voltak. Ezzel pedig elérte azt, hogy a csapattársak tiszteljék, és végre ne egy vékony “kickert” lássanak benne, hanem egy hatalmas irányítót, akit követhetnek. Erre pedig nagy szükségük volt, főleg akkor, amikor a dolgok rosszra fordultak.

1980 december 7.-én a Saints csapata látogatott San Franciscóba, és egy félidő után úgy tűnt ők is fognak nyerni. Félidőben ugyanis 35-7-re vezettek, és semmi jelen nem volt annak, hogy itt a 49ersnek bármi esélye is lenne. Montana azonban máshogy gondolta. A 2. félidőre összeszedte az offense-t, akik követve az ő utasításait folyamatosan visszatértek a meccsbe, és hosszabbításra mentették a mérkőzést. Ott pedig immár teljesen náluk lévén a kezdeményezés, diadalmaskodni is tudtak. És ezzel a 38-35-ös hosszabbításos győzelemmel útjára indult Joe Montana legendája.

 Az utolsó fogaskerekek

1980-ban a 49ers 6-10-es mérleggel zárt, ami még mindig elmaradt az elvártaktól. Ez azonban már nem Montanan múlott. Ő, amit tehetett azt megtette, viszont a védelemben hatalmas hiányosságok voltak. A front 7 még úgy ahogy, de működött, viszont a secondary katasztrofális volt, és ezen az sem segített, hogy egy ponton Walsh már minden héten másokat vetett be kezdőposzton. 1981-re egyértelművé vált, hogy hol kell nagyot újítani, és Walsh nem habozott az első három draftpicket DB-re költeni. Az első választással Ronnie Lott, a másodikkal Eric Wright, a harmadikkal pedig Carlton Williamson érkezett a csapathoz. Mindhárman a 49ers secondary alappillérei lettek. A három igazolásnak köszönhetően a 49ers védelem egy év alatt hatalmas változáson ment keresztül. A liga hátsó fertályából hirtelen a liga élvonalába került a védelmük, és immár kiegészülve a Montana vezette támadósorral, hirtelen elkezdték sorra nyerni a meccseiket.

A 81-es szezon legnagyobb meglepetéscsapata lett a 49ers, hiszen azok után, hogy 79-ben alig tudtak összekaparni 2 győzelmet, most hirtelen 13 is összejött nekik, amivel nyerték a csoportjukat, és az első kiemelést is megszerezték az NFC-n belül. Ez mind nagyon szép volt, de felmerült a kérdés, vajon a playoffban is meg tudja-e állni a helyét ez a fiatal csapat? Nos, a Giants elleni divíziós meccsen egyértelmű választ kapott erre mindenki. A 49ers aránylag könnyen, 38-24-re le tudta győzni a Giants-t, és készülhetett az NFC döntőjére, ahol egy a szurkolók számára ismerős csapat érkezett hozzájuk.

A Dallas Cowboys, és a 49ers párharcának már volt múltja a 70-es évek elején, ugyanis 70-72 között háromszor is összecsaptak a playoffban. Ezek közül kettő egyenesen NFC döntő volt. Mindháromszor a Cowboys nyert. De azok más idők voltak, más volt a 49ers is, és a Cowboys is. Ezúttal a játékosok úgy készültek a mindent eldöntő összecsapásra, hogy nem számított a múlt, csakis az számított, hogy aznap a lehető legjobbat kihozzák magukból.  Ez a 49ers részéről elég furcsára sikerült, ugyanis az offense hatszor is eladta a labdát(ebből Montana 3 INT-t vállalt) a meccs során, amikkel könnyű helyzetbe hozták a Cowboyst. Viszont minden labdavesztésre jutott egy-egy nagy játék is, aminek köszönhetően a játék végéig meccsben maradtak.

A vége előtt 5 perccel azonban a Cowboys 27-21-re vezetett, és Montanáéknak 89 yardot kellett volna előrehaladniuk a győzelemért. Nehéz feladatnak tűnt, főleg egy ilyen fiatal csapatnak. Montanát azonban nem hatotta meg sem a távolság, sem az idő, sem a kor, úgy ment be a csapattársaihoz a huddle-be, hogy ők bizony pontot fognak szerezni, és meg fogják nyerni a meccset.  A 49ers lassan ugyan, de folyamatosan haladt előre, és 58 másodperccel a vége előtt eljutottak a Dallas 6 yardosáig. Ott Walsh egy passzplay-t hívott be, ami végül nem teljesen úgy sült el, ahogyan el volt tervezve. Montana a snap után kifutott oldalra keresve az üres elkapóját, és mire megtalálta már három dallasi védő rontott felé. Ő azonban higgadt maradt, és még azelőtt sikerült eldobnia a labdát, hogy hozzáértek volna. A dobás nem volt tökéletes, a kelleténél jóval magasabban szállt a labda a célterület felé, ám meglepő módon pont emiatt volt tökéletes. Mivel a labda magasan szállt, ezért a helyzetükből adódóan egyetlen Cowboys védő sem tudott volna hozzáérni. Dwight Clark a 49ers elkapója azonban igen. Tökéletes ütemben felugorva sikerült olyan magasra felnyúlnia, hogy a labda pont a kezébe érkezzen. A “The Catch” néven elhíresült játék 28-27-es vezetést adott a 49ersnek, és a hátralévő alig egy perc már nem volt elég a Dallasnak a válaszhoz.

https://www.youtube.com/watch?v=14CKs0rY0jE

Magával a dobással kapcsolatban természetesen szárnyra keltek olyan elméletek, hogy Montana valójában nem tudta mit csinál, és csak eldobta a labdát, hogy elkerülje a yardveszteséget. A Cowboys játékosok máig meg vannak győződve róla, hogy ez történt, és inkább Clark bravúrján múlott a játék kimenetele. Clark azonban az ellenkezőjét állítja. Szerinte Montana pontosan tudta mit csinál, és igaz hogy egy kicsit magasabban szállt a labda a kelleténél, de a megfelelő időben a megfelelő helyen volt. Akárhogy is, végül összejött a játék és ennek köszönhetően, feledtetve a múltbeli kudarcokat a 49ers le tudta győzni a Cowboyst, és készülhetett történelme első Super Bowljára.

A döntőben a Cincinnati Bengals várt rájuk, akik azonban közel sem tudtak olyan kihívást nyújtani a 49ersnek, mint a Cowboys. Montana az első félidőben egy passzolt, és egy futott TD-t szerzett, és a 2. félidőnek végül 20-0-ás vezetéssel vágtak neki. Ott már visszafogottabban játszottak, és csak két FG jött össze a csapatnak, de a védelemnek köszönhetően nem is volt szükség többre. Ugyan a Bengals a második félidőre felébredt, és 21 pontot is sikerült felpakolnia a táblára, de ez végül kevésnek bizonyult. 26-21-re a 49ers nyert, a döntő MVP-je pedig Joe Montana lett. Ez abból a szempontból furcsának hathat, hogy Montana a döntőn csupán 157 passzolt yardig jutott el, ami elsőre kevésnek tűnhet. Való igaz Montana nem ezen a döntőn bizonyította be, hogy mekkora tehetség ő, ezt a döntőt a 49ers mint csapat nyerte meg, kiemelkedő egyéni teljesítmények nélkül. Ám Joe Montana életében az 1981-es döntő még csak a kezdet volt.

Folytatása következik…

https://www.youtube.com/watch?v=gGxfW7SMgJY