Connect with us

Minden ami NFL

Matt Ryan: A Másnaposság

Matt Ryan saját jegyzésű cikkének fordítása. Super Bowl-másnaposság, és a nyári józanodás.

 

A szánalom a legrosszabb, nem?

Amikor az emberek sajnálnak – az teljesen kikészít. Megkérdik hogy vagy, és azt mondod, hogy jól, erre úgy néznek rád, hogy Biztos?

Nagyon sokat kaptam ebből a holtszezonban, és megértem, miért. Ott volt az orrunk előtt a trófea, hogy megszerezzük, és hagytuk elúszni. Nem fogok hazudni és azt mondani, hogy ez is csak egy meccs volt. Nem, ez életünk legnagyobb meccse volt.

És elszúrtuk.

Őszintén? Szar érzés volt. Még mindig szar. És ez így is fog maradni.

De most egy kérdés a lényeg: Hogy jössz ebből vissza?

A válaszom pedig: csak úgy…visszajössz.

Mert vissza kell. Sehogy nem tudsz visszamenni és megváltoztatni azt, ami történt. Mert – és elnézést a klisékért – ebből csak tanulni tudsz, motivációként használni, és menni tovább. Ezt csináltuk mint csapat és mint franchise.

Továbbálltunk.

Tudom, hogy most ezt olvasod, és arra gondolsz, hogy Biztosan?

Arra gondolsz, hogy Most csak ezt illik mondanod, nem?

Hát…de. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan mondják, hogy minden rendben, mikor semmi sincs. Én is megtettem párszor.

De azt nem csak tettetem, hogy most kijelentem, sikerült tovább lépnem.

A lezárás valós.

 

 

A Super Bowl után mindenki szétszaladt pár hétre – családi látogatás, nyaralás, vagy csak simán eltűntek. Nem tudom, a többiek mit csináltak, de számomra katartikus volt visszanézni a mérkőzést – meg is tettem párszor. És miután megnéztem, tényleg éreztem egyfajta lezárás – felismertem, hogy Baszki, ez tényleg megtörtént.

Szóval igen, nem volt egy rövid folyamat. Még a mérkőzés után is idő kellett, amíg megértettem, hogy mi is történt pontosan. És volt egy kis gyász is. Szét voltam zuhanva egy darabig. Amikor valaki a Super Bowlról beszélt…család, szurkolók, a média, akárki – velem maradt egész nap. Mindegy, mit csináltam. Bevásárlás közben szépen visszakúszott a fejembe.

És ott állok a polcok között a boltban, nézek ki a fejemből, és azon agyalok, hogy Mégis hogyan veszíthettük ezt el?

És ez visszajött.

Három hét múlva, februrá vége felé, Dan Quinn küldött pár emailt a csapatnak. A nagy része nem nyilvános, de összefoglalom.

Erről szólt: Ami történt, megtörtént.

Azt mondta, hogy jobbak, erősebbek, szorosabbak vagyunk a vereség miatt. De nem fog semmi magától történni. Mindenkinek rendbe kell hoznia magát egyénileg, hogy utána figyelhessünk és vigyázhassunk egymásra 2017-ben. Amikor visszatérünk, mindkét szemünknek előre kell néznie.

Nagyon egyszerű, és szívből jövő üzenet volt ez. Nekem mindenképpen. Úgy éreztem, hogy Dan egy kihívás elé állít. Vagyis mindannyiunkat. És mivel én vezetem a csapatot egy bizonyos értelemben, hirtelen hatalmas felelősséget éreztem, hogy kijózanítsam magunkat.

Ekkor kezdett el változni a hangulatom, az emailektől.

És azon agyaltam, hogy vajon a többiek is így éreznek-e.

Először áprilisan jöttünk újra össze, néhány nappal a holtszezon programjai előtt. Meghívtam mindenkit Miamiba, edzeni, időt tölteni. Fontos volt, hogy egy csapatként is kicsit összeszedjük magunkat.

Elismerem, nem tudtam, mire számítsak. Jól éreztem magam, de megértettem volna, ha másoknak ez nem megy. Gondoltam, hogy páraknak fog, páraknak nem.

Amit láttam Miamiban három napig, attól leesett az állam.

Negyvenöten jöttek el – tavalyhoz képest több, mint a duplája. És mindenki kirobbanó formában volt. Úgy látszik sokan edzéssel vezették le a feszültséget, de tökéletes formában jöttek le áprilisban emberek edzeni. Ez nagyon bátorító volt.

A legjobb érzés akkor fogott el, mikor újra pályára léptem. Ekkor zártam le végleg 2016-ot, és kezdtem el arra koncentrálni, hogy ha legközelebb eljutunk, befejezzük a munkát.

 

 

Amikor elkezdtük dobálni a lasztit, rájöttem. Hé, ebben még mindig rohadt jók vagyunkHeteken keresztül azt hallgattam, hogyan veszítettünk, és emiatt nagyon fontos volt visszatérni és játszani. Mert függetlenül attól, mit mond bárki, a tény az, hogy szinte ugyanez a csapat jön vissza idén is, és még mindig nagyon jók vagyunk.

Az idő, amit Miamiban töltöttünk együtt, létszükség volt. Az edzések után néhányan elmentünk kajálni vagy csak lógni egyet valahol. Ekkor tudtuk egymást “leellenőrizni”, hogy ki hogy áll a feldolgozással. Aki még ki akarta beszélni, beszélt – aki nem akart, az csak hallgatott. És baromi jó volt látni, ahogy a srácok támogatták egymást. Ez nagyon különleges volt.

Meglepett, hogy mindenki mennyire izgult, hogy újra játszhatunk. Hogy dolgozni kell, menni kell előre, és fel kell éleszteni a tüzet, amit szítottunk, és továbbfejleszteni azt a kultúrát, amit építettünk az elmúlt években.

Ez megerősített abban, amit eddig is tudtam.

Valamiben, amit a Super Bowl előtti hetekben láttam meg.

A tizenharmadik héten a Chiefs ellenit elveszítettük, a lehető legrosszabb módon. Egy ponttal vezettünk az utolsó negyed végén, két pontra mentünk, és eladtam a labdát, amit visszahordtak kettőre. Ennél csúnyábbat nehéz bukni.

De ez volt az a meccs, ami után elkezdtünk hinni magunkban.

A tizennegyedik hét edzése teljesen más volt. A srácok egy teljesen más szinten voltak. Itt jöttem rá, hogy mentálisan mennyire kemények a csapattársaim, hogy mindegy, milyen szarul megy, odateszik magukat.

Nagyon kemény edzéseink voltak azon a héten, és hat győzelemmel meneteltünk onnan a Super Bowlba.

Szóval elég poén, hogy azzal jutottunk a döntőbe, hogy kaptunk egy pofont.

Ezt akarjuk most is megtenni. Nem hagyjuk, hogy a vereségeink felfaljanak.

Mi faljuk fel őket.

 

 

Elismerem, amikor a beltéri pályán edzünk, ahová ki van függesztve a 2016-os NFC-győztesek zászlója, elgondolkodom néha a Super Bowlról.

Aztán jön a következő play, a következő gyakorlat, és elfelejtem. Már nem rágódom rajta, mint közvetlenül a vereség után. Már nem jön velem a gondolat bevásárolni.

Akkor mondhatod azt, hogy lezártad, ha már el tudod engedni teljesen természetesen.

Mindenki azt mondja, milyen kompetitív a divíziónk, mennyivel nehezebb a beosztásunk, hogy csak egy jó évünk volt..hogy nem bizonyítottunk még. Hogy a Super Bowl vesztesei jövőre playoffba sem jutnak – másnaposság, ezt a szót használják.

Minket nem érdekel ez. A Golden State Warriors 3-1-es előnyt rontott a Cavaliers ellen, mégis visszajöttek jövőre. A Clemson elvesztette a döntőt, a következő évben viszont megnyerte a Bama ellen.

Dobálhatod a statisztikákat, vagy történelmet, amit csak akarsz. A valóság, hogy egy csapat képes visszajönni egy vereség után. Megtörtént már. Hiszem, hogy ehhez most megvan a csapatunk Atlantában, és megvan az, amivel nyerni fogunk. De szeptemberben nem playoff-meccseket kell nyerni, nem a Super Bowlért folyik a játszma az első héten. Itt és most vagyunk. És itt és most büszke vagyok rá, hogy a csapat része lehetek, ezzel a csapattal, ezzel az edzői stábbal, ezekkel a szurkolókkal. Mert tudom, hogy bárkivel megmérkőzünk.

Igen, vesztettünk. Bajnokok lehettünk volna. De nem vagyunk azok.

De ne sajnálj minket, mert mi sem sajnáljuk magunkat. Rendben vagyunk…tényleg. A vereség mindig a történetünk része lesz, de nem ez az egész történetünk. Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de engem egész életemben hajtani fog.

Nem tudom megjósolni, hogy jövőre bejutunk a playoffba, megnyerjük a divíziót, vagy a bajnokságot. Nem tudom. Ezek a céljaink, de ez egy kemény liga.

Tavaly egy lépésre voltunk a végső célunktól. És most készen állunk rá, hogy egyet lépjünk előre.

Mert az egyetlen harc, ami számít, az az, amiben éppen most vagy.

Legfrissebb cikkeink

Facebook

Legutóbbi hozzászólások