Connect with us

Playbook

Analitika Akadémia II.

Cikksorozatunk első elemének folytatásaként befejezzük Warren Sharp néhány meglátásának bemutatását.

Használj több két elkapós felállást!

A 11-es felállás (amikor egy futó és egy tight end van a pályán, tehát három elkapó mehet fel alapesetben) legszebb napjait éli. Néhány év alatt másfélszeresére nőtt a használata, az elmúlt két évben hatvan százalékban ilyen felállásban léptek pályára a snapek előtt. Nyilván hasznos a liga mai állapotában, ugyanis rettentő rugalmas. A futó használható play-actionre, vagy blokk/útvonal opciót is kaphat. A tight end hasonlóan maradhat blokkolni vagy indítható elkapásra. A felállás azonban messze nem a leghatékonyabb.

 

 

 

Amikor egy futóval vagy egy TE-vel több van a pályán, a sikerarány 44 százalék helyett 49 és 48 lesz passz esetén. Tight endekre dobálva ilyenkor (függetlenül attól, hogy egy vagy kettő van a pályán) több yardot szerez átlagban a csapat, és nagyobb eséllyel hoz első kísérletet. A valós kihasználtság viszont siralmas, az elkapók nyolcszor annyi passzt kapnak. Nem véletlen, hogy a 12-es és 21-es felállást gyakrabban használó csapatok azért ott vannak a sűrűben, lásd Eagles és Chiefs, illetve a Patriots. Az előző részben is utaltunk már rá, hogy a TE és RB pozíció brutális mismatcheket tud összehozni, és messze nem találta meg még a liga az egyensúlyi állapotot, ugyanis míg a passzjátékokat 69%-ban ilyenekből indítják (ne feledjük, a cikk eleji 60% az összes playt jelenti), a 12-es és a 21-es felállás csupán a a passzok 15 és 5 százalékához járul hozzá.

A futás nem halott!

Akármennyire is hangsúlyozzuk a passz primátusát, a futásnak megvan a maga helye. Később foglalkozunk majd Josh Hermsmeyer munkájával is, aki a boxban levő védők számát felhasználva nézett rá a hatékonyságokra, Sharp szemében még mindig a játékhelyzetek a kiindulópontok.

A harmadik kísérletek esetén rémesen jól lehet a futásokat használni. A csapatok ezt meg is teszik, ha csak 1 yard van hátra, de 2 és 4 között 80 százalékban passzolnak – miközben a futás és a passz firstdown-szerző képessége megegyezik. Ez a jelenség látszólag az irányítótól sem függ – a Chiefs és a Broncos egyaránt inkább a passzra támaszkodtak, pedig a QB-k helyzete ég és föld volt. Ami pedig tisztán látszódik: még a QB-futások is (akár tervezett, akár szétesett play) jobbak a passznál, így ez alapján kéne megtervezni a harmadik kísérletes helyzeteket.

A csapatok jobban odafigyelhetnének a Red Zone-gameplanjükre is. Ne is menjünk bele abba, hogy miért 20 yardnál van a RZ határa (a passzpontosság alapján inkább 25 yardra kéne helyezni, a TD-esélyek alapján 15-re, a biztos pontszerzés szempontjából pedig a legtöbb rúgó által teljesíthető 29 yardra), a lényeg, hogy a nem-gólvonali playek esetében a csapatok túlságosan passzerőssé válnak. Ez az első és második kísérleteken meg is látszik, a futás ugyanis 47%-os sikerrel mozgatja a láncot, a passz csak 42-vel. A passzok rosszabb eredményt produkálnak szinte bármilyen futásnál, egyedül a 0-elkapós felállásokban van előnye, de ez is inkább a nyilvánvalóan futásra felállt védelmekből fakad. A csapatok számára fontos lenne, hogy kiegyensúlyozottak maradjanak a RZ-ban, és ne árulják el a futóplayeket.

Kapj észbe a gólvonalon!

A gólvonalon a legrosszabb ötlet három vagy több elkapóval felállni, és passzolni. Bármilyen más play sikeresebb ennél. A csapatok pedig nyilván komoly hatás alá kerülnek, ha valami nem sikerül. A labda begyömöszkölését ritkán látjuk, inkább kicsit megfűszerezik a playhívást, pedig nem kéne. Ha az első kísérletes futás nem viszi be a labdát, a csapatok elkezdenek nagymértékben a passz felé fordulni, pedig ennél még a négy egymást követő futás is sikeresebb. Amikor pedig megmaradtak a futásnál, ezt számos extra blokkolóval jelezték előre, miközben elkapókkal a pályán sokkal nagyobb mértékben lehet megetetni a védelmeket: a kétyardoson belüli 2-4. kísérleteken a futások negyedével sikeresebbek voltak, ha 3 elkapó is a pályán volt. Persze ezek az arányok változnának, ha a csapatok is újraterveznek, de látványos, hogy az egyensúlyi, hatékony playhívást még nem valósították meg. Messze nem.

 

 

Számíts az apróbb futóidra a Red Zone-ban!

Amikor az edzők a pontszerzés közelében futnak, sokan szeretnek erőfutókat betenni plusz blokkolókkal, hogy egy ponton túlterheljék a védelmet. Ennek ellenére tavaly a három legsikeresebb futásokat futó a RZ-ban Kamara, McCaffrey, és McKinnon voltak a játék első három negyedében. Mindhárman alulméretezett elkapó backek, Kamara 97 kiló, McCaffrey 92, Jet McKinnon pedig 95. Hát nem Blount-típusú 113 kilós pusztító erőfutók.

Tudd, mikor kell pihentetni a Hall of Famer irányítód!

A tradicionális bölcsesség az, hogy második és rövidre meg kell próbálni a mély passzt, mert úgyis ott lesz egy könnyű harmadik, ha nem sikerül. Ennek ellenére (és a magas turnoverarány és sackarány miatt) néhány csapat, mint a Pats és a Saints tudják, hogy ezen a ponton kell pihentetni a nagyszerű irányítóikat. Ezek a csapatok irgalmatlan mennyiségben futottak ilyenkor, és nem eredménytelenül: a Pats 82, a Saints 80 százalékban újabb első kísérletet szerzett ahelyett, hogy egy kevéssé esélyes mély passzal fenyegetett volna.

 

 

Használj több play actiont!

Ugyan erről többet is fogunk írni, nagyon fontos most is kiemelni: a play-action jelenleg az egyik leghatékonyabb, amit egy offense csinálhat. McVay, Pederson, és O’Brien mind 25% felett használják a passzkísérletekben. Tom Brady tavaly hetedik volt, Cam Newton MVP-szezonjában pedig 30% felett voltak az ilyen passzkísérletek. A Panthers támadósorának visszaesése pedig kéz a kézben járt a PA visszaesésével is. Az elmúlt években a PA-passzokból konzisztensen több yard, több TD, és kevesebb INT jön.

Legfrissebb cikkeink

Facebook

Legutóbbi hozzászólások