Connect with us

Minden ami NFL

Hírek a varjúfészekből – avagy látogatás Ciprus egyetlen amerikai futball csapatánál

Ciprus szigetén egy amerikai futball csapat működik, az EMU Crows, azaz az EMU Varjak. Kik is ők valójában és miért is annyira érdekesek?

Bujdos Iván beszámolóját olvashatjátok.

A kérdés megválaszolásához röviden érdemes elmerülni e csodaszép sziget történelmében, amely a Földközi-tenger keleti medencéjében, Törökországtól délre helyezkedik el.

A Ciprusi Köztársaság 1960-ban vált függetlenné, ekkor ért véget az angol gyarmati uralom. A szigetet ekkor görög többség és török kisebbség lakta, e két csoport viszonya azonban soha nem volt igazán felhőtlen, olyannyira nem, hogy a polgárháborús jellegű etnikai villongásoknak az vetett csak véget, hogy a török hadsereg 1974-ben megszállta a sziget északi részét, a görög és a török terület között létrejött egy demilitarizált övezet, amelyben a mai napig jelen vannak az ENSZ békefenntartói. Az északi részen megalakult az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (az angol név – Turkish Republic of Northern Cyprus – alapján hívjuk csak TRNC-nek, ahogy azt mások is teszik), amelyet máig csak Törökország ismert el. Egyszerűen fogalmazva a terület államként működik ugyan, de nemzetközi jogilag tulajdonképpen nem állam; a déli (görög) oldalon általában csak „megszállt területként” emlegetik. A helyzet persze sokkal bonyolultabb, azonban amerikai foci szempontjából a jogi problémák egyáltalán nem lényegesek.

A TRNC területén található Famagusta városa, amely többek között otthont ad az északi rész egyetlen, mintegy húszezer diákot számláló egyetemének, a Keleti Földközi-tengeri Egyetemnek (a szerző fordítása), amelynek hivatalos angol neve Eastern Mediterranean University, rövidítve EMU. Igen, a Varjak egy egyetemi csapat!

Olvastam már róluk korábban, azonban most élőben is találkozhattam velük, ugyanis meglátogattam a csapatot egyik szeptemberi edzésükön, és volt szerencsém beszélgetni mind a csapattagokkal, mind az edzőkkel.

Az egész egy Facebook-chattel indult, amikor írtam a csapatnak, hogy szeretném őket megnézni. Rövid választ kaptam, csak annyit, hogy szombaton délelőtt fél tízkor legyek az egyetemi stadionban. Majdnem elkéstem, mert a kampusz akkora, mint egy kisebb város, a Yasin Düşünerről elnevezett stadionról meg nem akartam elhinni, hogy egyetemi stadion, így elmentem mellette kétszer, azt gondolva, hogy valami egyéb focipálya, mivel a szigeten a legnépszerűbb sport a labdarúgás. A főbejárat mellett aztán két sikertelen próbálkozás után észrevettem egy embermagasságú talapzaton álló varjúszobrot, az alábbi szöveggel: „The House of EMU Crows.”

Ekkor hasított belém a felismerés, hogy elnéztem a helyszínt, de egy lépcsősoron felnyargalva a hang és a varjúpólós srácok után sietve már hamar az öltözőjük előtt álltam. Bepillantva jókedélyű, fiatal társaságot láttam, illetve olyan öltözői körülményeket, amit bármelyik magyar csapat megirigyelhetne. Leginkább egy amerikai film egyetemi focicsapatának öltözőjéhez lehetett hasonlítani a felszereltséget, így annak, akinek az itthoni csapata esetleges pályagondokkal küzd, instant nyálcsorgást eredményezett volna a hely látványa. Egy kis kérdezősködés után azonban máris a csapat védőkoordinátorával, Serkan Ceylannal beszélgettem. Behívott az öltözőbe, bemutatott a csapatnak, majd invitált az edzésre, én pedig követtem, és igyekeztem minden információt kihúzni belőle a drillek között. Kezdetben azt akarták, hogy eddzek a csapattal, ami igen nagy kísértés volt, de ellenálltam, hiszen edzeni és információt gyűjteni egyszerre nem igazán lehet.

Kisebb érdekességgel kezdődött maga a tréning, amikor az edző sűrű elnézéskérések közepette közölte velem, hogy fél órát csúszni fog a kezdés, mivel csak huszonegy srác jelent meg, és így szégyen elkezdeni bármit, akkor is, ha még csak év eleji alapozás van és sok az új játékos. (Aki itthon játssza ezt a sportot, és nem a HFL-ben, az most gondolkodjon el, hányan szoktak lenni edzésen bizonyos időszakokban.) Előző nap évnyitó egyetemi buli volt, és ezek szerint többen jól beszórakoztak, azt gondolva, hogy edzésre menni majd nem kell. Nagy tévedés… Serkan ugyanis szétküldte a csapatot, hogy ébresszék fel a többieket. Itt már azt hittem, hogy a Marson vagyok; nem akartam hinni a szememnek. Amikor fél óra múlva, jelentősen növekedett létszámmal elkezdtek melegíteni egy hangos és erőteljes edzői „véleménynyilvánítás” után, a Szaturnusz környékén éreztem magam, nem csupán az ekkorra már körülbelül harmincnyolc fokos meleg miatt. Itt nem volt könyörület.

A különböző drillek között sikerült Serkannal és a csapat több tagjával is beszélnem, az edzés után pedig a vezetőedző, Enver Tatlıcıoğlu volt nagy segítségemre, aki ugyan személyesen nem volt jelen, de később nagyon készségesen rendelkezésemre állt, és minden kérdésemre válaszolt. A csapat háromszor edz egy héten, mindig két órát, hétfőn, szerdán és szombaton. A szombati napon a vezetőedző nincs jelen, mert ez a védőkoordinátor napja, illetve a kezdőkkel is ekkor foglalkoznak többet, ezért védőfelszerelés nélküli, igazi alapozó edzést láttam, de egyáltalán nem bántam meg. Egyébként két edzőt alkalmaz az egyetem – Envert és Serkant –, ők az intézmény dolgozói, viszont posztedzőkre már nem telik, így a tapasztaltabb játékosok segítenek a különböző posztokon, sőt, vannak olyanok is, akik az egyetemi bajnokságban már nem játszhatnak, de amolyan segédedzőként továbbra is tevékenyek a csapatban.

Az edzések nagyrészt törökül zajlanak, azonban valaki mindig fordít angolra, hiszen a csapat egy része Afrikából érkezik, ők pedig nem beszélnek törökül. A srácokkal beszélgetve igen sokszínű társaságot ismertem meg: van, aki Törökországból jött, ahol válogatott rögbijátékos volt, de inkább váltott, ha már itt tanul nemzetközi kapcsolatokat. Van nigériai közgazdász-hallgató, Cipruson született török, van csapattag Egyiptomból is, és olyannal is beszéltem, aki Budapesten is járt egyetemre. Közös bennük többek között, hogy jellemzően valamilyen más sportról nyergelnek át az amerikai focira.

A csapat maga 2000-ben alakult, de az első meccsük 2003-ban került megrendezésre, ahol a jelenlegi DC és a HC is játszottak még a csapatban. Jelenleg a török egyetemi bajnokság másodosztályában játszanak, egyedüli ciprusi csapatként. A liga szabályai alapján a játékosok huszonnyolc éves korukig, vagy az alapképzés befejezéséig játszhatnak egyetemi színekben, a mesterképzés alatt már nem. A csapat pont ebben a tanévben veszítette el így legjobb játékosát, aki azzal, hogy jelentkezett a mesterképzésre, elveszítette játékjogát. A fluktuáció egyébként is igen nagy, folyamatos fejtörést okozva ezzel az edzői stábnak. A liga szabályai szerint a csapat akkor nevezhet a bajnokságba, ha legalább harmincöt fős rosterrel jelentkezik, így nem mindig egyszerű feladat a keret összeállítása.

A liga két osztályból áll, az elsőben harminc csapat van, a másodikban huszonnégy. A Varjak jelenleg a másodikban versenyeznek. A bajnokság decembertől májusig tart, az alapszakaszban öt mérkőzést játszanak, a rájátszás pedig csak ezután következhet. Az öt mérkőzés nagyon kevés, több divízióra lenne szükség, illetve jobb csoportbeosztásra, és az sem könnyíti meg a helyzetüket, hogy egyedül vannak a szigeten, nincs kivel edzőmérkőzéseket játszani, az otthoni stadionban pedig csak két meccset rendeznek, a többi találkozóra a csapat repülőre ül és átmegy Törökországba. Az otthoni mérkőzéseken rendszerint teltház előtt játszanak, ahol az egyetem vezetése is állandó vendég, a hangulat pedig filmbe illő, ennek ellenére rendkívül kevés a megmérettetés. A déli oldalon nincs másik csapat, és ha lenne is, problémás lenne a találkozás, pont az államelismerés és a „jó szomszédi viszony” miatt. Nem véletlen, hogy a török bajnokságban játszik a csapat, más lehetősége nem is nagyon lenne, hiszen Törökország elismeri a TRNC-t államként.

A csapat egyébként jellemzően a klasszikus, futásközpontú focit játssza és szereti – amikor az Army-Navy derbiről kezdtünk beszélni, csillogtak a szemek –, a játékokat a HC hívja, aki egyben OC is, és ő írja a playbookot is.

Az egyik idősebb játékossal, Mustafával való beszélgetésem rávilágított a stadion nevének történetére is. Mustafa már jóval harminc fölött van, endet játszana, de nem léphet pályára már az egyetemi szabályok miatt, azonban mintegy segédedzőként mindig jelen van, ő edzi a falembereket. Mustafa 2012-ben érkezett a csapathoz Yasin Düşünerrel együtt, aki nagyon jó barátja volt, de idén tavasszal, tragikus hirtelenséggel, huszonhat évesen meghalt; e szomorú esemény után nevezték el a sportpályát Yasin Düşüner Stadionnak.

Envertől megtudtam azt is, hogy az első divízióban is játszott a csapat, sőt, az is megesett, hogy a felnőtt bajnokság másodosztályában – ahogy Enver nevezte „pro league” – is szerepeltek, ahol a 2009-10-es szezonban bajnokok lettek, majd a következő évben az első osztályban indultak, és az elődöntőig jutottak. Mindig is egyetemi csapat voltak, azonban kezdetben a felnőtt bajnokságban is indultak – nagyrészt egyetemista kerettel –, és csak később korlátozták szereplésüket az egyetemi bajnokságra. Törökországban az egyetemista játékosok a felnőtt bajnokságban és egyetemi szinten is játszhatnak, akár egyszerre is. Egyébként a török felnőtt liga hasonlóképpen működik, mint a magyar felnőtt bajnokság, hiszen ugyan „pro” ligának hívják, de a játékosok túlnyomó többsége nem kap fizetést a játékért, csak az importoknak szoktak fizetni. Valójában egy fejlődő, félprofi ligáról van szó, ahol az indulás igen komoly költségekkel jár, ezért a Varjak nem is indulnak már mindkét bajnokságban, és csak egyetemi szinten versenyeznek. Utoljára a 2012-es szezonban volt pro ligás a csapat, 2013-14-ben már csak az egyetemi bajnokságban szerepeltek.

Jelenleg komoly alapozás folyik, hogy minél jobban felkészüljenek a decemberben induló mérkőzésekre, azonban október 5-én még tartottak egy tryoutot is, új tehetségek reményében. A társaság – bár most egyáltalán nincsenek kevesen – igen családias benyomást kelt, a játékos-edző viszony közvetlen, azonban az edzőket feltétlen tisztelet övezi. Amikor Serkan két drill között a GFL-ben eltöltött idejéről beszélt nekem, a csapat odasereglett körénk és tátott szájjal hallgatta mesterük beszámolóját, pedig biztos vagyok benne, hogy hallották már a történetet párszor.

Az edzés végén kértem egy gyors csoportképet a srácokkal. Ők összenéztek, és szó nélkül a lelátó azon részére vonultak, ahol megállva a fejünk fölött az egyetemi címer és a Varjak emblémája közrefogta Yasin Düşüner nagy, fehér betűkkel kiírt nevét. Valódi focicsalád ez. – gondoltam.

Azzal köszöntek el tőlem, hogy szeretettel várnak a meccseikre, de ha arra járok, az edzéseken is szívesen látnak.

Aki éppen kint van esetleg Cipruson, és érdekli ez a sport, ne sajnálja azt a kis időt, és mindenképpen látogasson el a varjúfészekbe! Megéri.

 

Legfrissebb cikkeink

Facebook

Legutóbbi hozzászólások