Az amerikai egyetemi futballban egészen 1998-ig – bár ez mai fejjel szinte elképzelhetetlen – olyan mint bajnoki döntő gyakorlatilag nem létezett. Az adott szezon győztesét különféle csoportosulások, szakértők, újságírók, edzők döntötték el, jellemzően szavazás útján. Ez a metódus amellett, hogy kiteljesedés nélkül fejezte be a szezont, többször megosztott bajnoki címet hozott, ami sokak nemtetszését kivívta.
[quote]MB vendégcikkét olvashatjátok. [/quote]
1998-ban megalakult a Bowl Championship Series, amelynek célja egy egyértelmű bajnok avatása volt a szezon végeztével. A BCS rendszer emberi beavatkozás nélkül (bár mivel a rendszer figyelembe vette az emberi rangsorokat, közvetetten mégis volt emberi beavatkozás), számítógépes képletekkel meghatározta az első és második legjobb csapatot az évben, majd ezeket összepárosította az adott évben erre „félretett” bowlban (később már lett konkrét BCS National Championship meccs, nem pedig valamelyik nagy bowl adott neki helyet). Az első National Championshipet 1999. január 4-én a #1 Tennessee játszotta a #2 Florida State ellen.
A BCS rendszer rengeteg kritikát kapott számítógépes mivolta miatt. 2003-ban a legpatinásabb ember által készített rangsor, az AP Poll a USC-t rangsorolta elsőnek az alapszakasz végén, a BCS mégis két másik csapatot jelölt a bajnoki döntőbe (a USC-t csak harmadik helyre rangsorolta), ami ezáltal ismét megosztott bajnoki címet eredményezett, pont, amit el akartak kerülni a rendszer bevezetésével.
A 2003-as fiaskó után a BCS rangsorolási módszerét módosították, hogy nagyobb súllyal számítsanak bele az ember által kreált rangsorok a rendszert ellenző hangok tovább erősödtek, sokakban ellenszenvet váltott ki egy olyan metódus, amelyet egy számítógép végez el, ami nem is tudja nézni a meccseket. Ezen kívül olyan ellenérvek is voltak, hogy nem fair mindössze két csapatnak megadni a bajnoki cím lehetőségét, szinte minden szezonban vita tárgyát képezte a második és harmadik csapat közül vajon melyik érdemesebb a döntőben való részvételre.
2014-ben debütált a BCS-t leváltó, ma is működő bajnokot avató rendszer, a College Football Playoff, amely immár csakis emberi kiválasztás alapon működik, mégpedig úgy, hogy egy 13 főből álló committee (legtöbbjük valamely egyetemnek az athletic directora, ami kb. egy NFL GM-nek feleltethető meg), amely kiválasztja az alapszakasz végeztével a playoffra négy legérdemesebb csapatot. A CFP a tisztán számítógépes alapokon való szelekciót, illetve egyben a mezőny bővítését volt hivatott megoldani.
A playoff eddigi ötéves fennállása során egyelőre nem okozott csalódást szurkolói szemmel nézve, volt már hosszabbításba torkolló döntő, utolsó másodpercben megnyert döntő, negyedik negyedes onside kick egyenlő állásnál és még sorolhatnánk.
Hogy a mérleg másik oldalát is figyelembe vegyük, általában volt a négy között egy lefelé egyértelműen kilógó csapat, 2015-ben a Michigan State (0-38 vs Alabama), ’16-ban a Washington (7-24 vs Alabama, de olyan meccsen ahol a Husky-knak egy percig sem volt esélyük) vagy akár idén az Oklahoma (28-63 vs LSU, első félidő végén már 14-49). Az elődöntők egyike meglepően sokszor volt blowout, az eddigi 12 semi-final meccsből 8 több, mint 2 TD, a fele pedig 3 TD+ különbséggel dőlt el!
Az eddigi mezőny rendkívül homogén volt, de ez az egyetemi focira általában jellemző, a paritás összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az NFL-ben. Az eddigi 24 résztvevő helyből 17-et vitt el az Alabama (5), Clemson (5), Oklahoma (4) és Ohio State (3) négyes. Pozitívum viszont, hogy minden évben volt újonc csapat a rájátszásban.
2014 – a nevető harmadik
#1 Alabama 12-1
#2 Oregon 12-1
#3 Florida State 13-0
#4 Ohio State 12-1
A CFP bemutatkozása rögtön hatalmas vitával és későbbi csattanóval indult. Az első három csapat (Alabama, Oregon, Florida State) lényegében adott volt, a vita a negyedik egyetem körül zajlott. A Big XII konferenciából két jelölt is volt, a TCU illetve a Baylor egyetem. Konferenciatársak lévén a két együttes korábban megmérkőzött egymással a szezonban (nem mellesleg az év legjobb meccsét hozták le a felek), amely a Baylor győzelmével zárult. Azonban a Baylor elszenvedett egy random vereséget, míg a TCU nem, így mindkét csapat 11-1-gyel várta az eredményhirdetést. Eközben az Ohio State szintén 11-1-gyel állt, vereségét már a második fordulóban elszenvedve egy jóval gyengébb csapattól, csereirányítóval játszva végig az évet. Egyetlen különbség volt a három csapat közt, mégpedig, hogy az Ohio State játszhatott egy konferenciadöntőt, mivel a Big Ten konferencia két divíziós rendszerű lebonyolítással van megrendezve, ahol a két divíziógyőztes az alapszakasz végén játszik egymással a konferenciadöntőben. Ezzel szemben a Big XII, nevével ellentétben csak 10 csapatos konferencia (az egyszerűség kedvéért a Big Ten pedig 14 csapatos) ott mindenki játszik mindenkivel alapon történik a lebonyolítás, amelynek végén győztest hirdetnek döntő nélkül.
Száz szónak is egy a vége, az Ohio State 59-0-ra lemosta konferenciadöntőbeli ellenfelét, aminek köszönhetően átugrotta a két texasi csapatot és negyedik kiemeltként becsúszott a rájátszásba.
Ezután ha már ott volt, gyorsan kiejtette a No. 1 és végső győzelemre favorit Alabamát, majd a döntőben a második kiemelt Oregont 42-20-ra páholta el, elhódítva így az első College Football Playoff National Championshipet.
2015 – a Clemson – Alabama éra kezdete
#1 Clemson 13-0
#2 Alabama 12-1
#3 Michigan State 12-1
#4 Oklahoma 11-1
A második évben a négy legjobb csapat kiléte jóval kevésbé volt kérdés, mivel az ötödik kiemelt Iowát épp a playoff előtti héten a konferenciadöntőben verte meg a harmadik kiemelt Michigan State.
Az elődöntők sajnos nem sikeredtek túl izgalmasra, a Clemson és az Alabama is kiütéssel jutott tovább. A döntő cserébe mindenért kárpótolta a szurkolókat. Az Alabama a negyedik negyedben fordítva, a már említett váratlan onside kicket is bevetve tudott 45-40-re győzedelmeskedni. Ezzel együtt a Clemson irányítója – sokak számára talán ismerős a neve – Deshaun Watson közel 500 yardot szerzett a kezdő 11-ből 9 jövőbeli NFL játékossal felálló Crimson Tide védelem ellen, amely szinte példa nélküli teljesítmény volt. Watson teljesítménye egyébként (adj. total yard mutatót figyelembe véve, ami plusz yardot ad a TD-ért, illetve levonást a turnoverekért) a harmadik legjobb QB performansz a bajnoki döntőket tekintve.
Az Alabama a már említett onside kicknek, Derrick Henry emberfeletti teljesítményének (36-158-3TD) és O.J. Howard váratlan megvillanásainak (5-208-2TD, Howard előtte a szezonban semmi különöset nem mutatott, a döntőben több váratlan játékot is hívtak rá) köszönhetően tudott visszajönni a meccsbe Watson minden erőfeszítése ellenére.
2016 – második felvonás
#1 Alabama 13-0
#2 Clemson 12-1
#3 Ohio State 11-1
#4 Washington 12-1
Az aktualitás kedvéért megjegyezném, hogy 2016-ban Lamar Jackson nyerte az egyetemi szezon legjobbjának járó Heisman Trophy-t, megelőzve Deshaun Watsont.
A mezőny ebben az évben sem volt kérdéses, pont négy 0 vagy 1 vereséggel álló csapat volt az alapszakasz végére. Kisebb vitát keltett az Ohio State bejutása, mivel az Ohióiak nem nyerték meg még a díviziójukat sem, nemhogy a konferenciát. Azonban, mivel a Big Ten győztes Penn State – aki a Buckeyes-t is megverte – két vereséggel nyerte a konferenciát az Ohio State-et tartották érdemesebbre a rájátszáshoz.
Az elődöntők 2016-ban is várakozáson alul teljesítettek, a Clemson teljesen váratlanul lenulláza az Ohio State-et, míg az Alabama könnyedén tartotta távol a Washingtont, kialakítva ezzel az újabb Alabama-Clemson nagydöntőt.
A második felvonás nem okozott csalódást, ismét rendkívül izgalmas, negyedik negyedig éles találkozót játszottak a felek. Ezúttal a még mindig Watson álltal vezetett Clemson Tigers került korai hátrányba és tudtak fordítani Watson és Hunter Renfrow (Oakland Raiders) emberfeletti teljesítményével. A Crimson Tide védelme a kezdőtizenegyéből a meccs után csak egyet nem küldött az NFL-be!
Watson felülmúlta tavalyi teljesítményét, 463 total yardot és 4 TD-t szerezve 0 labdaeladással (2015-ben dobott egy INT-t, ami lerontja az overall teljesítményét). Az offense összesen 31 first down-t szerzett az NFL szintű Bama védelem ellen és a Tide csak két megszerzett fumble-nek, meg ismételt O.J. Howard ( 4-106-1TD) villanásoknak köszönhetően tudott lépést tartani a tigrisekkel.
Watson 1 másodperccel az órán dobta meg a go-ahead TD-t Renfrow-nak, ami így egyetemi karrierje utolsó passza és egyben fénypontja lett. A passznál egyébként az NFL-es vitát előrevetítve (offensive) pass interference-t reklamáltak a védők, ami egész nagy felhajtást kavart, de az NCAA okosan nem tette az offszezonban visszanézhetővé az ilyen típusú büntetéseket.
2017 – a csereirányító éve
#1 Clemson 12-1
#2 Oklahoma 12-1
#3 Georgia 12-1
#4 Alabama 11-1
2017 volt az első év, amikor is egy konferencia, az SEC két csapattal is képviseltette magát a playoffban. A Georgia kvázi alanyi jogon jutott be megnyerve a konferenciát, míg az Alabama az utolsó fordulóban első kiemeltként kikapott az Iron Bowl-ban a hatodik kiemelt Auburn ellen, így az Auburn jutott a konferenciadöntőbe, ahol kikapott a Georgia-tól. Az Alabama így nem konferenciagyőztesként jutott a legjobb négy közé, kihasználva, hogy a többi konferenciabajnok eggyel több vereséggel rendelkezett.
Sokak bánatára azonban a fentiek azt jelentették, hogy az elődöntőben ismét Clemson-Alabama meccsre került sor, amit a legtöbben már kezdtek megunni. A harmadik ütközet ezúttal messze nem sikerült olyan izgalmasra, a két védelem dominált, a Clemson Watson nélkül nem tudott pariban lenni.
Annál izgalmasabbra sikerült azonban a Baker Mayfielddel felálló Oklahoma-Georgia összecsapás, ahol a védelmek szinte fel sem tűnt, hogy a pályán vannak. A dupla hosszabbításba torkolló shootoutot végül 54-48-ra a Georgia nyerte, így biztosítva be magának a helyet a nagydöntőben.
Az SEC döntő sokak szemében a CFP rendszer bukását jelentette, hiszen a BCS mélypontja az LSU-Alabama döntő volt 2011-ben, amely szintén egy SEC exkluzív bajnoki meccs volt, ráadásul visszavágó, hiszen a felek már az alapszakaszban is megmérkőztek egymással. A ’11-es döntő ráadásul csalódást keltő 21-0-s végeredménnyel zárult.
Baljós előzmények után a meccs a várakozásoknak megfelelő mederben haladt, a két jövőbeli NFL játékosokkal teli védelem dominált, egészen a félidei szünetig. A szünetben az Alabama főedzője, Nick Saban (régi motoros NFL szurkolóknak esetleg még ismerős lehet a neve a Dolphinsból) nem küldte vissza pályára szenvedő irányítóját (3/8 21 passzolt yard), hanem váratlant húzva a true freshman (azaz valóban elsőéves, egy évvel korábban még gimiben játszó) csereirányító Tua Tagovailoát láthatták a szurkolók a nagyszünet utáni első huddle-ben. Ami ezután történt pedig már történelem. Tagovailoa minden várakozást felülmúlva visszahozta csapatát a meccsbe, szebbnél szebb hosszú passzokkal (szintén freshman receivereknek, mint például Jerry Jeudy, Devonta Smith vagy Henry Ruggs) és futásokkal 20-20-ra alakította az állást. 2:50-nél a negyedik negyedben már a győzelemért próbálkozhattak Tagovailoáék és sikerült is mezőnygól távolságba érniük 3 másodperccel a vége előtt, azonban a rúgónak nem vált be a szép hangzású hosszú név, Andy Pappanastos 36 yardról mellévágta a labdát, következhetett a hosszabbítás!
Egyetemi hosszabbításban a felek az ellenfél 25 yardosáról indulnak és felváltva támadhatnak, amíg valaki több pontot nem szerez az adott pár támadásból.
A Georgia saját támadásában csak mezőnygólt tudott összehozni, így ha a Tua féle támadósor egy újabb TD-t tud szerezni vége a meccsnek! Tagovailoa az első playnél hatalmasat hibázva összeszedett egy -16 yardos sacket megpróbálva kimenekülni a zsebből, aminek köszönhetően a 41 yardos vonalig mozgott vissza a támadás. Tudva, hogy a rendes játékidő végén rúgójuk a 18-asról hagyott ki mezőnygólt az Alabama drukkerek nem lehettek túl optimisták esélyeiket illetően. A freshman irányító azonban nyugodt volt, átvette a shotgun snappet, balra nézett, látta, hogy szintén freshman elkapója kezd leválni védőjéről és hezitálás nélkül útnak indította a megközelítőleg 50 yardos passzt a védők feje felett, Touchdown!
A meccs gyakorlatilag filmbe illő jelenetek sora volt, ahol a főszereplő az edző makacssága miatt nem jut lehetőséghez az alapszakaszban, pedig mérföldekkel jobb, mint a kezdőirányító, persze a playoffban reménytelen helyzetben beküldik, ahol mindent jóra fordít, mielőtt az utolsó pillanatban mégis hibázik, de csak azért, hogy még nagyobb lehetősége legyen megnyerni a meccset.
2018 – Alabama – Clemson, a vég (?)
#1 Alabama 13-0
#2 Clemson 13-0
#3 Notre Dame 12-0
#4 Oklahoma 12-1
A 2018-as szezon gyakorlatilag a meglepetés hiányáról szólt, az Alabama és a Clemson első és második kiemeltként párban menetelt a bajnoki döntő felé, egyszer sem meginogva.
Az elődöntőben könnyedén győzték le ellenfeleiket, így mindet adott volt egy újabb klasszikus összecsapáshoz. A klasszikus helyett egy blowoutot kaptak a szurkolók, a Clemson Trevor Lawrence (szintén true freshman, a 2021-es draft első helyére várt irányító) vezetésével ismét szétpasszolta az Alabamát, a harmadik negyedben beállítva a 44-16-os végeredményt. A tavalyi hős Tagovailoa kisebb bokasérüléssel játszva pick-six-szel indította a meccset, ennek ellenére a legtöbb elhangzott mondat a kommentátoroktól a „this is where the Alabama comeback starts” volt.
Szakértők véleménye szerint ez a vereség (kiváltképp az idei év fényében, ahol az Alabama története során először maradt le a playoffról) az Alabama dominanciájának végét jelenti (a Bama Nick Saban vezetése alatt az elmúlt tíz évben ötször hozta el a bajnoki címet a modern érában ilyen jellegű erődemonstrációra senki más nem volt képest). A Clemson mindhárom döntő meccsen könnyen ment át a Crimson Tide erősségének tartott védelmen, ami miatt sokan úgy gondolják Sabannek az új féle passz-orientált offense-ekre nincs jelenleg válasza.
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások