Connect with us

Beharangozó

Nyugat Urai – A 49ers Super Bowljai

Van egy magyar mondás, miszerint „fejétől bűzlik a hal”, ami arra utal, hogy minden rossz egy közösségben a legfelsőbb körökben kezdődik. Ennek a mondásnak az igazát biztosan sokan tudnák az NFL-ben igazolni, viszont ennek a megfordított változata is igaz, miszerint akkor lesz egy franchise nagyon sikeres, ha a legfelsőbb körökbe a megfelelő személyek kerülnek. A 49ers történelme tökéletes példa erre, ugyanis akkor lett a csapat a liga legeredményesebb együttese, mikor a megfelelő ember kezébe került a franchise.

Ez a bizonyos ember Eddie DeBartolo Jr. volt, aki 1977-ben mindössze 30 évesen vette meg a 49erst. DeBartolo nem sokat tudott a 49ersről, és San Francisco városát sem ismerte igazán. Viszont szerette a footballt, és elhatározta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy egy saját csapata legyen, és ezzel a csapattal Super Bowlt nyerjen. DeBartolo nagyon lelkes volt, de nagyon tapasztalatlan, ezért első éveiben komoly hibákat vétett, mikor a feladatra alkalmatlan embereket bízott meg. Viszont még időben felismerte, hogy rossz döntéseket hozott, és két év alatt elküldött mindenkit, akiről bebizonyosodott, hogy nem ért a feladatához, és csak árt a csapatnak.

’79-ben oda jutott a 49ers, hogy új GM-re és új edzőre is szükség volt, DeBartolo pedig elkezdett körbenézni, kik lennének a legalkalmasabbak ezekre a feladatokra. Hosszabb keresgélés után végül megtalálta a megfelelő embert, aki mindkét feladatot képes volt ellátni, Bill Walsht. Az NFL közösséget meglepte ez az igazolás, mert többen úgy gondolták, Walsh nem alkalmas vezetőedzőnek, GM-nek meg még annyira sem. DeBartolo azonban hitt Walshban. Elmondása szerint elég volt 10 perc beszélgetés az edzővel, hogy rájöjjön, erre az emberre van szüksége.

Walshnak ugyanis volt egy konkrét terve arra vonatkozóan, hogyan tehetné sikeressé a 49erst. Ez a terv a „West Coast Offense” volt, ami egy újfajta támadóstratégiát jelentett. Ezt a stratégiát Walsh még Cincinnatiben Paul Brownnal közösen dolgozta ki, ahol a rendszer működött, igaz még több helyen csiszolásra szorult. Ennek az offense-nek a lényege az volt, hogy az offense nem hosszú passzokkal próbál meg előrehaladni, hanem gyors rövid passzokkal. Ebben semmi újdonság nem volt, sokan próbálkoztak így pontokat szerezni, de Walsh egy másik módon közelítette meg ezt a stratégiát. Úgy gondolta, ha megfelelően megismeri az ellenfelet, akkor tudni fogja egy-egy play alkalmával, mit fog csinálni a védő. Ha pedig tudja, hol lesz és hol nem lesz védő, akkor az elkapókat az üres területekre tudja küldeni, hogy az irányító könnyedén oda tudja dobni nekik a labdát.

Walsh rengeteg időt szentelt annak, hogy meg tudja állapítani a védők mit fognak csinálni egy-egy alkalommal, és ezekre az adatokra támaszkodva építette fel a playbookot. Mindig igyekezett kitalálni, hogy mikor hol nem lesz védő, és ha ez sikerült, akkor olyan playt hívott be, ahol az elkapó útvonalán egy bizonyos ponton (amennyiben jól futotta meg) teljesen üres maradjon. Ugyanakkor Walsh azzal is tisztában volt, hogy hiába marad üresen az elkapó, ha az irányító nem tudja, hogy pont oda kell passzolni, pont ekkor. Azonban ennek a problémának a megoldására is kitalált egy módszert.

Walsh keményen betanította az irányítóit arra, hogy tökéletes lábmunkájuk legyen a snap átvétele után. Azt mondta nekik, lépjenek hátra pontosan 3 lépést, és amikor megvolt a harmadik, akkor dobják el azonnal a labdát az elkapó felé, mert ő pont abban a pillanatban lesz üresen. Egy másik play alkalmával 5 lépés után kellett eldobni a labdát, a harmadiknál 7 lépés után. Minden playnél megmondta az irányítójának, pontosan mikor kell eldobnia a labdát, és garantálta nekik, hogy ha követik az utasításait, akkor az elkapójuk üresen lesz. Ne foglalkozzanak semmi mással, csakis azzal, hogy figyeljenek a lábmunkájukra, és a megfelelő pillanatban dobják el a labdát.

A „West Coast Offense” rendszerében minden az időzítésen, és a megfelelő elemzésen múlott. Walsh tűpontosan kielemezte az ellenfél védőit, és olyan játékokat hívott be, ahol garantált volt a siker, ha az irányító és elkapó is figyelt a ritmusra, és a megfelelő időben mindketten azt csinálták, amit elvárt tőlük.

Elméletben tökéletesen működött a rendszer, de a gyakorlatban időbe telt, mire a játékosok is betanulták, pontosan mit is kell csinálni. Emiatt Walsh első két éve nem is hozott sikert. ’79-ben csak két meccset tudott nyerni a csapat, és ’80-ban is csak hatot. DeBartolo azonban türelmes volt vele szemben. Látta, hogy Walshnak van elképzelése, és nem véletlenszerűen csinálja a dolgát. Hitt benne, hogy ha megfelelő időt hagy az edzőnek, akkor nagy lesz a jutalom. És végül igaza is lett.

1981-ben a 49ers mindenkit meglepett azzal, hogy egy gyenge év után 13-3-mal zárta az évet, és az NFC első kiemeltje lett. Ennek a nagy fellendülésnek két oka volt. Az egyik, hogy a „West Coast Offense” alapjait eddigre mindenki elsajátította a csapatban. Az irányító Joe Montana tökéletesen kitanulta, mikor mennyit kell hátralépnie, és mikor dobja el a labdát, hogy biztosan üres elkapót találjon. Nem volt erős karja, és a testalkata sem volt épp ideális, de Walshnak nem is erre volt szüksége. Neki egy olyan irányító kellett, aki képes megtanulni a rendszerét, és jó ütemben dobja el a labdát.

A másik ok a előrelépésre a secondary felerősödése volt. Walsh a ’81-es draft első négy pickjéből hármat is arra költött, hogy a secondarybe hozzon játékosokat, mert levegőben nagyon sebezhető volt a 49ers védelme. Ez a három játékos Ronnie Lott, Eric Wright, és Carlton Williamson volt, akiket mind kezdőbe rakott, és az ő szereplésükkel a 49ers secondary a liga legrosszabbjából az egyik legjobb lett.

Minden fogaskerék a helyére került, és a 49ers a playoffban sem mondott csődött. Előbb a Giants ellen aratott 38-24-es győzelmet, majd a Cowboyst is sikerült legyőzni egy szoros meccsen 28-27-re (ez volt az a legendás „The Catch Game”). A Super Bowlon a Bengals volt az ellenfél, az a csapat, ahol Walsh korábban segédedző volt. Walsh számára nagy jelentőséggel bírt az a döntő, mert annak idején azt hitte Paul Brown őt nevezi ki utódjául, és a Bengalst viheti sikerre. Nem így lett, és mindenáron be akarta bizonyítani egykori mesterének, milyen nagyot tévedett, mikor nem őt választotta. A 49ers azon a meccsen gyorsan 20-0-s előnyre tett szert, és bár a Bengals a végén tudott szépíteni, de sok kérdés nem volt. A 49ers 26-21-re nyert. Négy évvel azután, hogy DeBartolo megvette a 49erst, és két évvel azután, hogy bizalmat szavazott Walshnak, a 49ers szurkolói ünnepelhettek. És ez még csak a kezdet volt.

A 49ers ezek után az NFL egyik legstabilabb csapata lett, amely minden évben szerepelt a playoffban. ’84-ben sikerült megismételni a sikert, ezúttal egy 15-1-es szezon után. Gyakorlatilag nem volt senki, aki megállítsa ezt a csapatot, még az AFC legjobbja, a Dan Marinóval felálló Dolphins sem. A Super Bowlon a 49ers könnyedén 38-16-ra diadalmaskodott.

A következő siker ’88-ban érkezett. Ezúttal egy szerényebb 10-6-os mutatót tudott csak produkálni a csapat, de a rájátszásban megmutatta az igazi erejét a 49ers. Az NFC döntőn például a Bears otthonában -8 fokban 28-3-ra sikerült nyerni. A Super Bowlon ismét a Bengals lett az ellenfél, és ezúttal egy jóval szorosabb összecsapás kerekedett ki a mérkőzésből. Három perccel a vége előtt még a Bengals vezetett 16-13-ra, de Montana levezette élete legnagyobb drive-ját, és fél perccel a vége előtt kiosztotta a meccsnyerő TD passzt. Ismét a 49ers diadalmaskodott 20-16-ra.

Ez a siker volt azonban Bill Walsh utolsó mérkőzése, a győzelem után bejelentette a visszavonulását. Az edző elvesztése akár össze is roppanthatta volna a csapatot, de nem ez történt. A keret továbbra is nagyon erős volt, és DeBartolo ismét jól döntött, mikor Walsh utódjának az addig DC George Seifertet nevezte meg. Seifert mindent ott folytatott, ahol Walsh abbahagyott, és a vezetésével a 49ers ’89-ben is eljutott a Super Bowlba, ahol az egyik legsimább győzelmet aratta, mikor a Denver Broncost 55-10-re legyőzte.

A 4. Super Bowl győzelem után végleg egyértelművé vált, egy dinasztia épült ki San Franciscóban, és ha valaki Super Bowlt akar nyerni, akkor a Candlestick Parkon kell túljutnia. Az új évtizedre átérve azonban a csapat elveszítette az egyik legfontosabb emberét, Joe Montanát, aki a ’90-es NFC döntőn a Giants ellen súlyos sérülést szenvedett. Montana karrierje szerencsére nem ért véget (Kansas Cityben folytatta), de a 49ers már nem számíthatott rá. Szerencséjükre megvolt a tökéletes utánpótlás Steve Young személyében.

Young hamar bizonyította, hogy képes átvenni Montana helyét, de 1994-ig kellett várni, míg újra Super Bowlba tudta juttatni a csapatot. Ebben az évben végre sikerült megverni 38-28-ra a Cowboyst, a csapatot, amely előtte kétszer is az NFC döntőn állította meg a 49erst. Ezek után a döntőn a Chargers már egyáltalán nem jelentett akadályt. Young 6 TD passzt is kiosztott, és 49-26-ra simán nyert a 49ers.

A ’94-es diadal volt a 49ers utolsó Super Bowl győzelme. Ugyan a csapat a ’90-es évek hátralévő részében továbbra is a liga elitjébe tartozott, de már nem tudta megismételni a nagy sikereket. Aztán a 2000-es években teljesen vissza is süllyedt arra a szintre, amiben akkor volt, mikor DeBartolo megvette a csapatot. Ennek a nagy sülyedésnek pedig egyszerű oka volt. 2000-ben DeBartolo belekerült egy korrupciós botrányba, és el kellett adnia a klubbot az unokaöccsének, Jed Yorknak.

York azonban nem tudott felnőni ehhez a feladathoz, végig rossz döntéseket hozott, és a csapat alig tudott a playoff közelébe férkőzni. 2011-14 között érkezett egy apró felüdülés, mikor Jim Harbaugh-t szerződtette vezetőedzének, akivel sikerült újra Super Bowlba jutni. Igaz megnyerni nem sikerült, egy szoros végjáték után 34-31-re a Ravens nyert.

Harbaugh menesztése után rövid időre újra lesüllyedt a csapat, de most úgy néz ki, megint minden a megfelelő helyen van, és talán a mostani csapat méltó örököse lehet a ’80-as évek dinasztiájának.

Legfrissebb cikkeink

Facebook

Legutóbbi hozzászólások