A pandémia miatt rendhagyó volt a 2020-as szezon: elmaradt a Hall of Fame-be iktatás, törölték a teljes előszezont, a legtöbb stadionban nem voltak egyáltalán nézők, a játékosokat rendszeresen tesztelték Covid-19 fertőzésre, bármikor karanténba kerülhetett a fél csapat, miközben végig ott lógott a levegőben a szezon felfüggesztése. Ez azonban semmi ahhoz képest, ami az 1943-as idényben történt.
Mi lehet rosszabb egy világjárványnál, ami megbénítja a gazdaságot, korlátozza az emberek szabadságát és több százezer életet követel? Egy világháború. Azt gondolhatnánk, ilyen körülmények között senkinek nincs ideje és energiája profi sportot űzni, pedig de – az NFL talpon maradt, ráadásul 1943-ban minden idők legbizarrabb és egyben egyik legfontosabb szezonját is megrendezte.
Új csapat születik… a maradékból
A második világháború egészen Japán Pearl Harbor-i támadásáig (1941. december 7) nem érintette közvetlenül az Egyesült Államokat, az ország csak ezek után szállt be hivatalosan a harcokba. Ami az amerikai futballt illeti, utóbbinak egészen 1943-ig nem volt komoly hatása a liga működésére, a háború csúcspontját azonban az NFL is megérezte.
Alapvetően mindenki hadköteles volt, aki képes volt futballozni, hisz már ekkor is fizikai szörnyetegek játszottak az NFL-ben. Ugyanakkor voltak kitételek, nem kellett bevonulni akkor, ha:
- valakinek voltak tőle függő hozzátartozói (például olyan apák, akiknek a gyereke a Pearl Harbort megelőző kilenc hónapban született vagy fogant),
- létfontosságú munkája volt a civil szférában vagy a hadiparban,
- vagy krónikus- és egyéb betegsége, defektusa volt.
Az 1937-es szezontól kezdődőn a ligának 10 csapata volt, ami egy keleti és egy nyugati konferenciára oszlott. A bajnoki címért a két konferencia győztese küzdött, playoff pedig csak akkor volt, ha holtverseny esetén el kellett dönteni, melyik csapat jusson döntőbe. 1943-ban viszont a kivételek ellenére is olyan sok játékos jelentkezett szolgálatra (~600), hogy a Cleveland Brownsnak fel kellett függesztenie a működését, a megritkított Steelers és Eagles pedig jobb híján egyesült.
“A szükség hozta így. A háború nagyban zajlott és a legtöbb játékosunk szolgálatban volt. Sok edző szintén. Nem volt kellő emberünk a működéshez, ahogy az Eaglesnek sem, így úgy döntöttünk, összedobjuk az erőforrásainkat”
– mondta idősebb Art Rooney egy 1974-es interjúban.
Így a szokott 10 csapat helyett csak nyolc indult a bajnoki versenyfutásban, köztük a Philadelphia-Pittsburgh Eagles-Steelersszel, vagy ahogy a szurkolók nevezték a gárdát: Steagles. Bár ez sem volt egy egyszerű történet, ugyanis a liga másik kilenc csapatának tulajdonosa közül négyen is úgy gondolták, hogy az egyesülés miatt túl nagy előnyre tesz szert a Steagles, így mindössze egyetlen szavazaton múlott a gárda megalakulása.
El lehet képzelni, hogy milyen minőségűek voltak a rosterek, ha a tulajok majdnem fele tartott attól a Steaglestől, aminek a legjobb elkapója, Tony Bova az egyik szemére teljesen, a másikra részlegesen vak volt, a későbbi Hall of Famer fullback Bill Hewitt három évnyi visszavonultság után tért vissza, a kezdő támadófalban pedig ketten is legalább félig siketek voltak.
Egy házasság, ami gyűlöletről szólt
Bár a Steagles megszületése a liga érdeke is volt, nemcsak a tulajdonosok nem voltak maradéktalanul odáig az ötlettől. Először is a Steelers kifejezetten alárendelt szerepet töltött be a frigyben, ugyanis mindössze hat játékost tudott bedobni a közösbe. Emiatt a csapat a hat hazai meccséből csak kettőt játszott Pittsburgh-ben, míg a gárda színe csak és kizárólag a zöld-fehér volt – ez volt az első alkalom, amikor a Steelers nem használta a szokásos fekete-arany szerelését. Ám ez csak a jéghegy csúcsa.
Az igazi problémát az jelentette, hogy Rooney és az Eagles-tulaj Bert Bell úgy döntött, hogy a két csapat két főedzőjét, Greasy Neale-t (PHI) és Walt Kieslinget (PIT) társ-főedzőknek nevezik ki. Tekintve, hogy a két mester tiszta szívből gyűlölte a másikat, ez nem volt egy épületes ötlet.
“Azt hittem, Greasy a legmakacsabb ember a világon, majd találkoztam Kieslinggel. Egyáltalán nem jöttek ki egymással. Az volt az elképzelés, hogy Greasy edzi a támadókat, Kiesling pedig a védőket, de az idejük nagy részében csak egymással harcoltak”
– emlékezett vissza arra az időre a csapat tackle-je, Frank Kilroy.
Az egész projekt halálra volt ítélve, senki nem várt semmit a csapattól. Még kezdő irányítót is csak úgy sikerült szerezni, hogy a liga meggyőzte a Redskinst, hogy adja el a legendás Sammy Baugh cseréjét, Roy Zimmermant a Steaglesnek, hisz jó eséllyel úgy is csak a padot fogja koptatni.
Zimmerman nem is hazudtolta meg magát, a passzainak csak a 34 százaléka volt jó, kilenc TD mellé pedig 17 INT-et dobott, de az ő játéka és az edzők kakaskodása ellenére valahogy mégis működött a dolog. A Steagles 2-0-val kezdte az idényt, a szezont pedig 5-4-1-gyel fejezte be, mindössze egy győzelemre a csoport élén végző Bears-Giants duótól. Mindez pedig azért különösen nagy dolog, mert ez előtt az Eagles 1933-as alapítása óta soha nem ért el pozitív mérleget, és a Steelersnek is csak a második ilyen alkalom volt az 1943-as (az elsőt pont az előző szezonban sikerült összehozni).
A többiek szezonja sem volt egyszerű
A nyugati konferenciában a Bearsé volt a legjobb csapat, többek között köszönhetően annak, hogy a gárda vezetése meggyőzte a legendás Bronko Nagurskit, hogy legyen már szíves öt évnyi nyugdíj után visszatérni (tackle-t és fullbacket játszott, még a döntőben is szerzett egy TD-t). Végül 8-1-1-es mérleggel sikerült behúzni a konferenciát, egy győzelemmel megelőzve a nagy rivális Green Bay Packerst.
A keleti konferencia két legjobb csapata a Washington Redskins és a New York Giants volt. A Redskins az utolsó két forduló előtt 6-1-1-es mérleggel állt, de mindkét meccsét a 4-2-1-es Giants ellen játszotta. Nem volt sok reménye a New York-i gárdának, de végül sikerült behúzni mind a két meccset, így a két 6-3-1-es csapat sorozatban harmadjára is megküzdött egymással (ezúttal már hivatalosan a rájátszásban), amit végül 28-0-ra a Redskins nyert meg. A döntőt viszont már nem sikerült behúzni, a Bears 41-21-re páholta el a fővárosi csapatot.
A szezon legjobb irányítója a bearses Sid Luckman volt, aki vezette a ligát passzolt yardokban (2194), ráadásul All-Prónak is megválasztották. Manapság ez elképzelhetetlennek tűnik Jay Cutler, Nick Foles vagy Mitch Trubisky fényében, de régen tudott QB-t választani a Bears: Luckman négyszer lett bajnok a csapattal és még a Hall of Fame-be is választották.
A legjobb elkapó a packersös Don Hutson lett 776 egységgel, a legjobb futó pedig Bill Paschel 571 yarddal – igaz, ő kvázi csalással. Egy yarddal előzte meg a Steagles futóját, Jack Hinkle-t, akitől viszont a bírók elvettek egy 37 futást, pontosabban valaki másnak írták, mert egy esős meccsen a sártól nem látszott jól a mezszáma.
Egy új korszak és minden idők legrosszabb csapata
Vitán felül áll, hogy az 1943-as NFL-szezon volt minden idők legbizarrabbja. Ugyanakkor minden furcsasága ellenére is igazi mérföldkőnek számított, hisz ekkor vezettek be két olyan szabályt, ami nélkül a mai foci elképzelhetetlen lenne.
Eredetileg az első három negyed mindegyikében csak egy játékost lehetett lecserélni, míg a negyedikben kettőt. Ez azt jelentette, hogy mindenki egyszerre játszott védőt és támadót is. A háború miatti szabálymódosításnak köszönhetően elkülönültek egymástól a védők és a támadók, illetve megjelentek a specialisták (rúgók, punterek stb). Továbbá ekkor tették kötelezővé a sisakok használatát.
És hogy mi történt a Steaglesszel? Felbomlott: az Eagles úgy döntött, hogy egyedül próbálkozik, feltehetően azért, mert Neale nem volt hajlandó még egy szezont lehúzni Kieslinggel. A váltás bejött, a csapat 7-1-2-es mérleget ért el a következő szezonban. A Steelers ellenben nem tudott még egyedül talpon maradni, így egyesült az időközben szinten nagyon megfogyatkozó Chicago Cardinalsszal. Art Rooney szavaival élve:
“Ez volt minden idők legrosszabb csapata. A Steagles világverő alakulat volt a [0-10-es] Car-Pittshez képest”
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások