A maga idéjében a legmagasabban draftolt fekete irányító volt. Segített ledönteni a sztereotípiákat, Super Bowl részvételig és MVP címig jutott, mégis szerény és közvetlen maradt, aki rengeteget segített a rászorulókon. Példás családapaként, remek barátként és csapattársként emlékeznek rá, akinek talán csak egyetlen komoly hibája volt élete során, de az az életébe került. Bemutatjuk Steve McNairt.
McNair 1973 februárjában született és Mississippiben nőtt fel négy fiútestvérével. Gimnáziumi éveit is itt töltötte, a Mount Olive középiskolában. Hamar megszerette a sportokat, kosárlabdázott, baseballozott, illetve defensive backként és irányítóként focizott is. Rendkívül gyors és atletikus volt, szinte megállíthatatlan volt a pályán, több egyetem is megkereste ösztöndíjjal.
A Florida State volt az egyik legaktívabb kérő, azonban védőnek vagy futónak akarták volna elhozni McNairt. Neki ezzel gondjai voltak, ugyanis mindenáron irányító akart maradni a továbbiakban is. Mindössze egy iskola ajánlotta fel neki, hogy ösztöndíjjal maradhat a poszton, mégpedig az Alcorn State. Ez az egyetem egyike azoknak, amelyek a történelmi fekete intézmények közé tartoznak, vagyis az 1964-ben történt polgárjogi mozgalmak előtt épültek direkt azzal a céllal, hogy az afroamerikaiak is részesülhessenek a magasabb szintű oktatásban.
McNair remekelt az egyetemi évei alatt. Az atletikussága párját ritkította, a kezei helyén ágyuk voltak, valamint a keménységére sem lehetett panasz, a komolyabb sérülések sem tudták partvonalra szorítani. Ráadásul a formaidőzítéshez is nagyon értett, egyetemi karrierje legjobb idényét pont utolsó szezonjában teljesítette: 6281 total yardot (5377 passzolt- és 904 futott yard) és 56 total TD-t (47+9) szerzett.
Harmadik helyen végzett a Heismanért folyó küzdelemben, ennek ellenére sokan úgy gondolták még az NFL szakértők közül is, hogy túl van értékelve. Véleményük szerint egy fekete iskolából jövő játékost nem lehet egy lapon említeni egy elit iskolából érkezővel, pláne ha egy fekete irányítóról van szó (bár korábban is voltak sikeres fekete irányítók az NFL-ben, ekkoriban mégis elterjedt volt az a nézet, hogy a jó irányító színe fehér).
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
Szerencsére nem mindenki értett egyet a sztereotípiákkal. A Houston Oilers (1999-től Tennessee Titans) az 1/3-as cetlivel McNairt választotta az 1995-ös drafton, ezzel ő lett a valaha volt legmagasabban kiválasztott fekete irányító (ezt a rekordját később Michael Vick megdöntötte, aki 2001-ben az első 1/1-es fekete irányító lett). Kapott egy hét évre szóló szerződést a Jeff Fisher vezette klubtól, minden tökéletesnek tűnt, de még éveket kellett várnia az áttörésre.
A malacvadász
Első edzőtáborában, ahogyan az lenni szokott, újoncként sokféle beavatáson vett részt. A klubnál az egyik ilyen módszer a malacvadászat volt. Hoztak egy élő állatot a pályára, és aki elkapta, annak meg kellett csókolnia és övé lett a győzelem. McNair maga volt a megtestesült ragadozó: míg a többi újonc ész nélkül rohant a sertés után, az irányító csak állt és meg sem mozdult, mint aki a tökéletes pillanatra vár. Amint viszont elszaladt előtte a malac, egész egyszerűen lehajolt és a lábánál fogva felemelte, mintha évek óta ezt csinálná – majd elkönyvelve a győzelmét különösebb felhajtás nélkül ment bemelegíteni az edzéshez.
Ironikus, de ennél nagyobb sikere nem volt a következő két szezonban. Hiába volt top3-as a drafton, maradt Chris Chandler mögött. Mindössze hat meccsen kezdett ez idő alatt és kisebb depresszió gyötörte, hogy nem hagyják játszani.
1997-ben jött az áttörés a fiatal irányító számára. Mondhatni tökéletes volt az időzítés, ekkor játszotta ugyanis első szezonját a csapat Tennessee-ben, nála jobb reklámot pedig nehezen lehetett kitalálni – azt várták tőle, hogy ő lesz az új Warren Moon (a legendás irányító 1984 és 1993 között volt az Oilers játékosa).
Kvázi újoncként természetesen ez nem igazán volt reális elvárás, ezzel együtt nem kezdett rosszul. 2 665 yardot dobott 14 TD és 13 INT mellett, emellett 674 yardot szerzett a földön és futott 8 hatpontost is. A szezont a csapat 8-8-as mérleggel zárta, és bár a következő idényben is csak 8-8 jött össze, érezni lehetett, hogy valami nagyszerű van kibontakozóban.
Egyetlen yard
Az 1999-es szezon komoly áttörést jelentett a Titansnek és vele együtt az irányítónak is. Minden akadályt leküzdöttek az alapszakaszban, amit 13-3-mal sikerült zárniuk. A playoffban is lezúzták az ellenfeleiket és McNair egyenesen a döntőbe vezette a klubját. A Super Bowlt a St. Louis Rams ellen játszották és elképesztően izgalmas mérkőzés alakult ki.
Két perccel a mérkőzés vége előtt egy 73 yardos TD-nek köszönhetően a Rams hétpontos előnyre tett szert. Ez rengeteg idő volt az egyenlítéshez, így sokan lélekben már a hosszabbítással számoltak. A Titans azonban nagyon lassan haladt előre. A Rams jól zárta a széleket, és bár engedték a yardokat, de folyamatosan pörgött az óra. Mindössze 6 másodperc maradt az órán, mikor a Titans eljutott a 10 yardosig.
McNairnek egy dobása maradt csak, ha azzal nem szereznek TD-t, akkor vége a mérkőzésnek. Az irányítón óriási volt a nyomás, de három védő szorításában így is kiosztott egy tökéletes passzt Kevin Dysonnak, aki el is kapta a játékszert. Csakhogy alighogy megkapta, a Rams LB-je, Mike Jones földrevitte őt, egy yardra a célterülettől. És mivel időkérése nem volt több a Titansnek, így az óra lepörgött, és 23-16-ra nyert a Rams. Egy yard – mindössze ennyin múlott, hogy nem lett hosszabbítás.
A csalódást keltő végeredmény után az irányító egy új 6 éves, 47 millió dolláros szerződéssel vigasztalódhatott, így legalább a pénz miatt nem voltak álmatlan éjszakái. Nem mintha amúgy különösebb problémája lett volna az alvással, bárhol képes volt álomra hajtani a fejét (bárcsak jobban megválogatta volna, hol, vagy még inkább kivel alszik együtt).
McNair híres volt a szunyókálásmániájáról. A meccsek előtt mindig az utolsó pillanatban jelent meg az öltözőben, mert mindig mindenhol keresett magának egy csendes helyet, ahol aludhatott egy keveset. Számára ez olyan volt, mint másoknak a lélekben való felkészülés, vagy a zenehallgatás. Ő így lazult el, így relaxált a megmérettetések előtt, de akadt olyan eset is, mikor az edzések előtt is néhány törölközőn fekve húzta a lóbőrt. De ha megvolt a kis szunya, utána sokkal jobban ment neki a játék, mint nélküle.
Csúnya búcsú
Az elkövetkező négy évben McNair tudta tartani a formáját és hozta az eddigi szintet. Hiába szedett össze a meccseken egy-egy kisebb agyrázkódást vagy kisebb ujjtörést, nem volt olyan ember, aki megállíthatta volna abban, hogy végig játssza a mérkőzést (akkoriban az NFL látványosan figyelmen kívül hagyta az olyan apróságokat, mint az agyrázkódás).
Többször is bejutott a rájátszásba, és bár még egy Super Bowl részvétel már nem jött össze, a Titans a regnálása alatt az AFC egyik legjobb csapata volt. 2003-ban ráadásul úgy lett megosztott MVP Peyton Manninggel, hogy két meccset ki kellett hagynia: a szezont 3215 yarddal, 24 TD-vel, hét INT-vel, valamint 138 futott és négy futott TD-vel fejezte, a 100,4-es passer ratingje pedig a legmagasabb volt az egész ligában.
A következő két szezonban már csak 22 meccsen tudott pályára lépni, depresszióba esett és erősen gondolkozott a visszavonuláson. Ráadásul a 2006-os offseasonben a Titans közölte vele, hogy nem tart többé igényt a szolgálataira és jobb, ha cserepartner után néz.
A Ravens érdeklődött iránta, de nem nagyon akartak ellenértéket adni érte, hisz a Titansnek anyagi okokból úgy is ki kellett előbb-utóbb vágnia. Erre a Tennessee úgy döntött, hogy kizárja az irányítót a csapat központjából, nehogy véletlenül megint megsérüljön és rajtuk maradjon a 20+ millió dolláros cap hitjével. Erre válaszul a játékosok szakszervezete és McNair beperelte a csapatot és meg is nyerte a keresetet. Hogy nem mérgesedett el még jobban a helyzet, az annak volt köszönhető, hogy a Ravens kipréselt magából egy 4. körös ellenértéket, a Titans pedig a semminél ez is jobb alapon elfogadta az ajánlatot.
A váltás bejött, a Ravensszel 13-3-as mérleget hozott össze, de a rájátszásban ismét elfogyott a tudomány. Majd ismét jöttek a sérülések, mindössze hat meccsen lépett pályára, majd úgy döntött, ennyi elég volt. A karrierjét 31 304 passzolt- és 3590 futott yarddal, valamint 174 passzolt és 37 futott TD-vel fejezte be. Háromszor lett Pro Bowler, egyszer All-Pro és MVP – nem volt korszakos tehetség, de szép karriert futott be. Mégsem lett happy end a történet vége.
Álmában lőtték agyon
McNair rengeteget jótékonykodott karrierje alatt és után is. Főként a gyerekeket akarta segíteni, hogy elérhessék az álmaikat. Minitáborokat tartott kicsiknek, akik teljesen ingyen kipróbálhatták magukat a fociban és meghallgathatták a példaképük beszédeit. Emellett alapított éttermet, teljes mértékben megfizethető árakkal, hogy a szülők meleg étellel küldhessék el a gyerekeiket az iskolába.
Azonban a szerető, gondoskodó apa, profi focista és a közösséget támogató ember mögött ott bújt valaki más is, akiről nem tudtak az emberek, és mindez sajnos túl későn derült ki. Volt egy 20 éves szeretője, akit Shazel Kazeminek hívtak. Egy fiatal nő, aki teljesen elcsavarta a 30-as éveiben járó férfi fejét 2009-ben. Telefonbeszélgetések, titkos találkozók, randevúk zajlottak a háttérben, és ez senkinek sem tűnt fel. Azonban a visszavonult irányító rossz szeretőt választott magának.
A fiatal lány nem bírta elviselni, hogy McNairnek ő csak egy titkos légyott volt, és féltékenységében meggyilkolta a férfit. A rendőrségi jelentés szerint az ex-játékos a kanapén aludt, amikor is Kazemi többször is rálőtt, azonnal kioltva a mindössze 36 éves férfi életét. Majd leülve a kanapéra pár perccel később egy lövéssel saját magával is végzett.
Mindenkit sokkolt a hír, hiszen senki sem tudta, hogy az irányítónak van egy teljesen ismeretlen arca, amit mindezen éveken át eltitkolt. A családja, a barátai, mindenki értetlenül állt az eset előtt, senki sem hitte, hogy ilyesmi valaha megtörténhet McNairrel. Túl sok kérdőjel és megmagyarázhatatlan dolog állt az eset mögött és szerettei a mai napig nehezen tudják feldolgozni a tragédiát.
Feleségének előbb meg kellett küzdenie a tudattal, hogy megcsalták, majd a férje halálával is. Gyermekeit is hátra hagyta, és sokan kritikával illették őt a halála után, hogy ezt csakis magának köszönheti, míg sokan egyértelműen Kazemit hibáztatják. Mintha ez bármit is számítana.
Az eset természetesen a szurkolókat is megosztotta. Sokan emiatt az egy tette miatt ítélték el a volt játékost, de voltak olyanok, akiket nem érdekelt a magánélete. Az az emlék maradt meg bennük, amit McNair egész életében képviselt. Hogy kiemelkedő játékos volt 13 éven át, rengeteget adott vissza a közösségnek és támogatta őket. Egy kiváló barát és remek ember, aki egyszer egy óriásit tévedett.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások