Fordulatos, látványos és szórakoztató mérkőzést hozott az NFC döntője, ahol a Buccaneers történelmet írt, hiszen ezelőtt soha senki nem játszott hazai pályán Super Bowlt. A Chiefs után most megnézzük, hogyan jutott be a nagydöntőbe a Tompa Bay.
Nagyon furcsa volt a Buccaneers támadósora a találkozón, hiszen első- és második kísérletekre bántóan rossz játékhívások érkeztek, alig tudtak haladni ilyen helyzetekben, ellenben a harmadik kísérleteket rendre meg tudták oldani. Korai downokon 23 futásból -0.10 EPA-t értek el játékonként, 24 passzból pedig -0.14 EPA-t. Ezzel szemben a 14 harmadik kísérletből 9-et megoldottak, 69%-os sikerességi rátát értek el és 0.91-es EPA-t tudtak felmutatni játékonként. Hihetetlen különbség, és igazából azt mondhatnánk, hogy ezt nem lehet hosszú távon fenntartani – csakhogy nagyrészt ez a Buccaneers játéka ebben az évben, és csak megnyertek zsinórban hét mérkőzést és csak eljutottak a Super Bowlig valahogy.
A támadóktól most két mérkőzést kvázi eldöntő, de a kimenetelt mindenképp jelentősen befolyásoló játékot hoztam, ezen kívül a védelemre is kitérek, hogy miként változtattak a mérkőzés végére taktikát egy koncepció ellen, amivel többször is megszívatta őket a Packers.
A félidő végi Miller TD
Elég sokat beszéltünk már erről a játékról összefoglalóban és podcastben is, és igaz, hogy a TD inkább a Packers hibája, mintsem a Buccaneers zsenialitása, de azért érdemes kiemelni pár dolgot.
Bejelentkezés Patreonnal
Legutóbbi hozzászólások