A 2012-es szezon hatodik mérkőzésén Peyton Manning maga alá gyűrte Mike McCoyt, Denverben pedig szép lassan olyan támadórendszer alakult ki, mint amihez a legendás irányító a Colts játékosaként hozzászokott. Aztán már csak néhány apróság, egy csipetnyi tehetség kellett ahhoz, hogy az elitből minden idők legjobbja legyen.
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy 2-3-as kezdés, majd a Chargers elleni 24 pontos hátrány után Peyton Manning szabad kezet kapott, amit egy parádés fordítással hálált meg. Ezt követően jött a bye week a Broncos számára, a playbook és a gameplan szép fokozatosan átalakult: egyre több lett a no-huddle és az 11-es, illetve 12-es personnel, végül pedig létrejött a Manning-Moore féle rendszer denveri verziója.
Az átalakulás annyira jól sikerült, hogy Bill Belichick konkrétan azt nyilatkozta, hogy az ég adta világon semmilyen különbséget nem lát a Manning féle Broncos és a Colt támadórendszere között. Ez persze csak részben igaz, ugyanis a Broncos elit támadófalát Ryan Clady, Zane Beadles, Orlando Franklin és Manny Ramirez alkotta, akik masszív, nagydarab falemberek voltak, és nem tudtak futáshoz úgy zónablokkolni, mint a coltsosok. Így a denveri futójátékot leginkább a guard-húzások és a belső futások határozták meg a külső zónás futások helyett, ami azért elég jelentős eltérés. A passzjáték viszont tényleg egy az egyben a coltsos rendszer szerint működött.
A legfontosabb láncszem
[ppp_patron_only level=”1500″ silent=”no”]
A 2012-es Broncosban olyan skill playerek voltak, mint Eric Decker vagy Demaryius Thomas, ami ha nem is volt top 5-ös, de messze átlag feletti volt. Mellettük ráadásul ott volt harmadik számúnak Brandon Stokley, illetve Knowson Moreno sem volt egy rossz futó (illetve ekkor már Julius Thomas is ott volt a rosteren, csak az exkosaras épp nem tudott még focizni). A Manning által preferált rendszer legfontosabb láncszeme ugyanakkor nem közülük került ki.
Manning az egyszerűség híve volt: kevés koncepciót futtatott, de azokat kiválóan ismerte és bármilyen védelmet fel tudott vele törni. Ahogy minden koncepcióhoz, úgy ehhez is kellett egy kulcsjátékos – az RPO-knál például az irányítónak azt a védőt kell figyelnie, akinek egyszerre van felelőssége egy lyukért és egy zónáért is, és az ő mozgására reagálva dönti el, mi is legyen a labdával. Manning rendszerében ez a kulcsjátékos a tight end volt, jelen esetben Jacob Tamme, aki mit ad isten, 2008 és 2011 között a Colts játékosa volt.
“Néhány csapat elkapóként tekint rá, mások tight endként. Attól függően, hogy készülnek rá, milyen formációt választanak, úgy reagálunk mi is”
– magyarázta annak idején Manning a Denverpostnak.
Nem véletlen, hogy az irányító megszerzése után érkezett Tamme és Joe Dreessen is, ketten együtt pedig 93 elkapást, 911 yardot és hét TD-t gyűjtöttek. Manning általuk tudta diagnosztizálni az ellenfél védelmének gyenge pontjait, a szezont pedig 4659 yarddal és 37 TD-vel fejezte be, mindegyik a második legtöbb volt akkor a karrierje során (sőt, karrierje négy statisztikailag legjobb szezonjából hármat 2012 és 2014 között, a Broncos játékosaként hozott).
Ezután jött a 2013-as idény, ahol az amúgy is kiváló rostert sikerült még egy kis extra tehetséggel is megfűszerezni. Először is Brandon Stokley helyett jött Wes Welker, másrészt Julius Thomasról végre kiderült, hogy egy kiváló tight end, különösen a red zone-ban. Adott volt tehát egy tökélyre fejlesztett rendszer, egy Hall of Famer kaliberű irányító, egy elit támadófal, illetve a pálya összes szintjén veszélyes skill személyzet, köztük egy elit közeli teljesítményt hozó tight end, ami akkor a Broncosban prémiumpozíciónak számított (belegondolni is félelmetes, mire ment volna Manning egy Gronkowskival, Kittle-lel vagy Kelce-vel). És most nézzük meg, hogy is nézett ki az híres rendszer.
Manning kedvence: Levels/Dig
A Coltsos terminológiában Dignek, az általános NFL-es köznyelvben Levelsnek hívott koncepció volt Peyton Manning kedvence.
11-es personnel van a pályán, vagyis három elkapó mellett egy tight end és egy futó. A belső elkapó (a képen Z) Dig útvonalat fut, vagyis egyenes vonalban szalad előre 15-16 yardot és bevág befelé. Az egyik külső elkapó (X) öt yardot megy előre, majd bevág középre, míg a másik szélső (H) fut egy Go útvonalat. A három elkapó tehát három különböző szintet támad, innen is jött a level elnevezés.
Itt persze nem ér véget a sztori. Az Y-nal jelölt játékos, jelen esetben a tight end az, aki ennek a rendszernek az alfája és ómegája. Ő egy Read-Seam útvonalat fut, vagyis megindul előre 10-12 yardot, majd a safetyk mozgásától és számától függően választ két lehetőség közül: ha két mélységi safety van, akkor bevág középre közéjük, míg ha single high van, akkor fut tovább egyenesen. A futó eközben passzblokkol vagy kap egy fake handoffot, majd kifut oldalra biztonsági opciónak.
Ezt persze lehet bonyolítani például Smash koncepcióval (amikor a belső elkapó kifelé vág a szélső elkapó fölött), a H elkapó is futhat go helyett egy comebacket, vagy más personnelt is lehet alkalmazni, de Manningék nem nagyon vitték túlzásba a dolgot. Egy meccsen 15-20-szor is alkalmazhatta a Dig koncepciót és brutálisan hatékony volt. Annyira beleszokott a rendszerbe, annyira ismerte minden apró nüánszát, hogy hiába tudta mindenki, mi fog következni, egyszerűen nem lehetett levédekezni.
A fenti kép a Raiders elleni meccsről van: miután random beletekertem a meccsbe, rögtön az első játék egy Dig volt (jó, nem az első, hanem a harmadik, ugyanis volt két futójáték is ugyanebből a felállásból). Látjuk az 11-es personnelt: Welker a slot, Decker és Thomas a két szélen, Julius Thomas a támadófal mellett.
Az útvonalak is egyértelműek (sajnos nem volt All22-es felvétel, így csak ezt a pillanatképet tudtam hozni). D. Thomas alul befelé vágna, de nem tudja megverni a védőjét, Julius Thomas és Decker végül nyílegyenesen futnak, de mindannyiukra figyelnek. A play ugyanakkor egy 20 yardos játékkal ér véget: Wes Welkert az összeütköző védők nem tudják lekövetni, így teljesen üresen kapja meg a labdát. (Bár Welker nem volt ekkor már pályája csúcsán, még mindig levédekezhetetlen volt, ami óriási extrát jelentett a csapatnak – neki és Julius Thomasnak köszönhetően már nem elsősorban csak a rendszeren és Manningen múlott a siker).
A Hank koncepció
Talán a második kedvenc és leggyakrabban hívott játék volt a Manning féle playbookból a Hank koncepció. Erre sem mondhatjuk, hogy hű de bonyolult volna.
Mint látjuk, ismét 11-es personnellel van dolgunk (ez is jól mutatja, hogy mekkora szerepe volt a tight endeknek Manning rendszerében). A két szélső elkapó Curl útvonalat fut, a tight end egy Flatet, a slot elkapó a pálya közepét támadja, ahol a lassabb és coverage-ben gyengébb linebackerek ellen alakíthat ki mismatchet, a futó pedig általában a tight enddel ellentétes irányba mozog ki biztonsági opciónak.
Ezt különösen a no-huddle offense-ek során szerette használni Manning, ahol az első olvasás a tight end volt, majd utána ment át a Curlöket futó elkapókra. Erre láthatunk példát az alábbi videóban:
A Ravens ellen mind a három behívott játék sikeres volt (az első és a harmadik playnél Julius Thomas, a másodiknál a futó Knowson Moreno kapta a labdát) és átlag 8 yardot haladt előre a csapat. Az alábbi képen láthatjuk, hogy működik ez például cover 2 ellen.
A két szélső elkapó futja a Curljét, a linebackerek a hashmarkok között tömörülnek (ahová a slot elkapó fut), a safetyk hátrálnak és a nagy játékra figyelnek. Logikusan következik, hogy így nem marad ember a Flat útvonalat futó Thomasra (igaz, a játék nem lett túl sikeres, a corner jól olvasta a playt).
Az egyetlen gyengeség
Természetesen Manningék a fenti két koncepción kívül nagyon sikeres Tunnel Screeneket (amikor a szélső elkapó bemozog a slot elkapó mögé és úgy kapja a labdát, előtte pedig a slot és tight end blokkol) és Flood koncepciókat futtattak, óriási játékokat csinált bunch formationökből, de a four verticals is gyakori elem volt a playbookban. Blitzelni és zónázni gyakorlatilag értelmetlen volt ellenük, lelassítani is csak azoknak a csapatoknak sikerült, amik single high safetyvel játszottak, a cornereik fizikálisak voltak és már a route elején agresszíven jammelték az elkapókat.
Ilyen volt például a Chiefs, aminek az első Broncos elleni meccsen sikerült egy TD-n tartania Manninget, míg a második találkozón két INT-t lopni a veterán QB-tól (igaz, mind a két meccset elveszítette a Kansas). Illetve ilyen védelme volt a Seahawksnak, aminek nemcsak a rendszere volt kedvezőtlen matchup a Broncos számára, de még a játékosállománya is elit volt.
Nem mintha ezen múlt volna, a Broncosnál már az elszúrt snapnél és safetynél eltört valami a fejekben, majd a védelem és a speciális egység is csődöt mondott. Nagyon sokan gondolják úgy, hogy 10-ből kilencszer azt a meccset a Broncos megnyerte volna (ahogy a 2007-es Patriots is a Giants elleni találkozót), de egyszerűen van olyan, hogy bejön az egy (ahogy az all-time offense-zel gyakran előfordul a rájátszásban). Az elveszített döntő ugyanakkor nem von le semmit a 2013-as Broncos offense teljesítményéből, ami egy legendás irányító, egy tökéletesre fejlesztett rendszer, illetve egy legendásan mély és minőségi játékosállomány találkozásából született meg (és ami főedzői karriert csinált Adam Gase-nek).
Források: Denverpost, Grantland.com, Usafootball.com, BleacherReport
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások