A 2012-es szezon hatodik mérkőzésén Peyton Manning maga alá gyűrte Mike McCoyt, Denverben pedig szép lassan olyan támadórendszer alakult ki, mint amihez a legendás irányító a Colts játékosaként hozzászokott. Aztán már csak néhány apróság, egy csipetnyi tehetség kellett ahhoz, hogy az elitből minden idők legjobbja legyen.
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy 2-3-as kezdés, majd a Chargers elleni 24 pontos hátrány után Peyton Manning szabad kezet kapott, amit egy parádés fordítással hálált meg. Ezt követően jött a bye week a Broncos számára, a playbook és a gameplan szép fokozatosan átalakult: egyre több lett a no-huddle és az 11-es, illetve 12-es personnel, végül pedig létrejött a Manning-Moore féle rendszer denveri verziója.
Az átalakulás annyira jól sikerült, hogy Bill Belichick konkrétan azt nyilatkozta, hogy az ég adta világon semmilyen különbséget nem lát a Manning féle Broncos és a Colt támadórendszere között. Ez persze csak részben igaz, ugyanis a Broncos elit támadófalát Ryan Clady, Zane Beadles, Orlando Franklin és Manny Ramirez alkotta, akik masszív, nagydarab falemberek voltak, és nem tudtak futáshoz úgy zónablokkolni, mint a coltsosok. Így a denveri futójátékot leginkább a guard-húzások és a belső futások határozták meg a külső zónás futások helyett, ami azért elég jelentős eltérés. A passzjáték viszont tényleg egy az egyben a coltsos rendszer szerint működött.
A legfontosabb láncszem
Bejelentkezés Patreonnal
WP Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások