Connect with us

Minden ami NFL

Miért ilyen borzalmas a Seahawks támadósora?

A Seattle Seahawks idén már garantáltan negatív mérleggel zárja a szezont, ami soha nem történt meg Russell Wilson draftolása óta. Egy régóta érlelődő tendencia betetőzése ez, amiben szerepet játszik a játékosállomány, a játékhívás és az, hogy Wilson nem tud egyedül főzni.

Wilson 2012-ben került a ligába és rögtön 11-5-ös mérleget ért el a csapattal, ráadásul a rájátszásban is sikerült győznie a Wild Card körben. A következő évben a Super Bowl győzelem is összejött, majd pont Wilson eladott labdája miatt elmaradt a duplázás, de úgy tűnt, hogy dinasztia épülhet Seattle-ben. Ezt követően azonban még csak NFC-döntőbe sem jutott a csapat, pedig az elmúlt másfél évben már Wilson főz.

A sikertelenségnek számtalan oka van. Az egyik legfontosabb, hogy Pete Carrollék borzasztóan rosszul draftoltak a Legion of Boom óta, emellett rosszul igazoltak és cseréltek, bónuszképp pedig nem a megfelelő játékosokat engedték el és tartották meg. Ez egyaránt igazán a védelemre és a támadósorra, és bár végig lehetne venni, hogyan sikerült leépíteni a legendás defense-t, túl sok tanulságot nem lehet belőle levonni – egyszerűen tehetségtelen a roster, gyenge játékosokból meg nem lehet jó védelmet összerakni.

A támadósorban is bőven vannak hiányosságok, de papíron semmi nem indokolja, hogy ennyire rossz legyen az egység. Adott két Pro Bowler kaliberű elkapó, támadófalból is van rosszabb a ligában, Russell Wilsont meg gyakran Tom Bradyvel és Aaron Rodgersszel emlegetik egy szinten. Ehhez képest katasztrófa az egész – de miért?

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Amikor minden jó volt

A Seahawks korai sikereiben három tényező játszott szerepet: elit volt a védelem, jó volt a támadófal és remek az irányító. Természetesen az előbbi játszotta a legnagyobb szerepet, ami mindig visszaadta a támadóknak a labdát, de a Seattle támadósora összességében így is közel volt a top 10-es szinthez.

Mindennek a kulcsa a kiegyensúlyozottság volt. Wilson karrierje három legsikeresebb szezonjában egyszer sem dobott még csak 3500 yardot sem, a pontossága 63-64 százalékos volt, az átlag 24 passzolt TD és kilenc INT sem volt különösebben kiemelkedő. Ugyanakkor nem is kellett annak lennie ahhoz, hogy a támadósor pontokat szerezzen.

Ekkoriban a Seahawks támadófalában olyan játékosok voltak, mint Russell Okung, Max Unger, James Carpenter vagy JR Sweezy, ami ugyan nem volt elit, de simán átlag feletti volt. Korrekt szinten blokkoltak a passzhoz, miközben elit szinten törték az utat Marshawn Lynch előtt. Mindez arra volt jó, hogy a Seahawks offense folyamatosan tudjon haladni, a harmadik down rendre menedzselhető legyen, és mivel Wilsonnak már ekkor is elsült a keze, egy komplex, nagyon nehezen levédekezhető egység volt Seattle-ben.

Az évek múlásával ugyanakkor nemcsak a védelem kezdett darabjaira hullani, hanem a támadósor is. Ugyan Wilsonnak szinte mindig volt legalább két jó elkapója, de a futójáték és a támadófal szép lassan elsorvadt. Ugyan voltak fellángolások, de míg 2012 és 2015 között top3-as volt az egység, addig 2016 és 2021 között háromszor a top 20-ba sem fért be a gárda és átlag a 14. helyen végzett.

Persze ez alapvetően nem lenne probléma, ha cserébe a passzjáték feljavul. Az pedig fel is javult: Wilson 4000 yardot átlagolt 31 TD mellett, tényleg elit szinten játszott. Ugyanakkor a Seahawksból hiányzott az igazi átütő erő, és persze lehet ezt a védelemre is fogni, de a rájátszásban sem működött a Wilson mágia. És ennek az oka egyszerű: Wilson egy dolgot tud, és bár abban verhetetlen, ha nincs B-opció, akkor a Seahawks esélytelen bármire is – lásd idei szezon.

Kapufa lett a LetRussCook

Mivel Pete Carroll egy alapvetően old school, futásközpontú edző, így az ember éveken keresztül úgy érezte, hogy Wilson kvalitásai nincsenek kihasználva és visszafogja őt a csapat. El is indult a #LetRussCook mozgalom, ami annyit tesz, hogy engedjék szabadon Wilsont – ez végül 2020-ban be is következett, és micsoda csodát látott mindenki.

A szezon első hét meccsén a veterán irányító 26 TD-t passzolt hat INT mellett – közelében sem volt senki, már előre odaadták neki az MVP címet. Aztán a következő kilenc találkozón csak 14 TD jött össze hét eladott labda mellett és az illúzió odalett. Természetesen várható volt, hogy lesz visszaesés, de ez abszurd lett: a 3,7 TD-s átlaga 1,8-ra, azaz a felére csökkent, míg a 0,8 INT-s aránya 1,5-re nőtt, vagyis közel megduplázódott.

Ezek után az irányító kiverte a balhét, hogy ő több beleszólást akar a csapat dolgaiba és olyan támadókoordinátort, akivel együtt tud dolgozni. Ezt meg is kapta a Sean McVay alatt tanult Shane Waldron személyében, de a főzés az új kuktával sem lett jobb. Wilson idén 1,5 TD-t átlagol meccsenként, és bár az öt interception javulásnak tűnik, de pont ugyanolyan a turnovert érő játékainak az aránya (2,4 százalék), mint 2020-ban volt – vagyis nem játszik kevesebb hibával, csak szerencsésebb.

Gyakorlatilag tehát ugyanazt a Wilsont látjuk, akit a tavalyi szezon második felében, és ez a Wilson messze nem top 3-as kaliber. Az elmúlt másfél szezon alapján kijelenthető, hogy Wilsonnak nagyon komoly limitáltságai vannak és egy teljesen rá épülő offense még az átlagos szintet is alig üti meg.

Mi a baj Wilsonnal?

Érdekes módon Russell Wilson problémája meglepően hasonlít arra, amivel Matt Stafford szembesült a Ramsben. A Lions korábbi irányítója remekül kezdett, beindult az MVP-kampány, aztán jöttek a kiábrándító pofonok, ami alapvetően a következőkre vezethető vissza:

  • az egészséges futás-passz arány teljesen eltolódott, és még akkor is a passz volt erőltetve, amikor szemmel láthatóan sem a támadófal nem bírta a terhelést, sem Stafford nem volt képes öt yardra pontosan dobni,
  • a védőkoordinátorok rájöttek, a McVay-Stafford offense sikerének titkára, azaz arra, hogy zseniálisan támadják a 10 és 20 yard közötti területet, és miután ezt elvették a Ramstől, maradtak a kevésbé hatékonyabb rövid passzok, illetve a hosszú bombák, amik Stafford sérülései/pocsék formája miatt szintén kudarcba fulladtak,
  • illetve a QB nem volt kisegítve olyan alap dolgokkal, mint a snap előtti motionök és a play action, ami csak hatványozta a problémákat.

Seattle-ben teljesen hasonló a helyzet, ami egy McVay tanítvány irányításával annyira nem meglepő. De még mielőtt erre rátérünk, nézzük meg a Wilson komponenst.

A Seahawks 33 éves irányítója kicsi: mindössze 180 centiméter magas és nem lát ki a támadófal mögül. Emiatt komoly limitáltságai vannak hagyományos zsebirányítóként, ami miatt egyrészt nem olyan egyszerű neki megdobni a rövid passzokat, másrészt teljesen el van veszve, ha a pálya közepét kell támadni az underneath passzokkal, amik arra épülnek, hogy az elkapók sebességét kihasználják a lassú linebackerek ellen. Rengeteget hezitál az ilyen dobásoknál még akkor is, ha teljesen üresen van az elkapója, és ha még rá is szánja magát a passzra, általában azok is rossz helyre mennek.

Emellett a védelmek rájöttek arra, hogy Wilson játékának eszenciáját a zseniálisan megdobott hosszú labdák és nagy játékok adják. Természetesen ez nem egyedi dolog, Patrick Mahomes, Josh Allen, Tom Brady vagy épp Matt Stafford is ebben jó igazán, és ennek megfelelően ellenük gyakran állnak fel két safetyvel a védelmek, hogy ezt limitálják. Wilson esetében is ez a helyzet, csak míg előbbiek ebben az esetben hozzá tudnak nyúlni a rövid- és középtávú passzokhoz, addig Russell Wilson esetében ez nem igazán játszik.

Természetesen nem arról van szó, hogy Wilson egyáltalán nem tud 20 yardnál rövidebbet passzolni, hanem arról, hogy mindezt legfeljebb átlagos szinten teszi. És mivel általában ezek a passzok elég hasznosak a harmadik kísérleteknél, így a Wilsont előtérbe helyező Seahawks offense nem tud hatékonyan haladni. Egyszerűen végtelenül egysíkú az offense, amit két jobb safetyvel már limitálni lehet.

További probléma, hogy a csapat támadófala nem jó. Wilson nem bízik az egységben, gyakran ott is érez nyomást, ahol nincs és látványosan össze lehet zavarni a szimulált nyomásokkal. Emellett hihetetlen módon nincs meg a kémia DK Metcalffal, ha nem az 50+ yardos bombákról van szó. Az elkapó korábban finoman oda is szúrt neki, hogy Geno Smith-től végre kapott például olyan jump passzokat, amiknél érvényesíteni tudta a fizikai kvalitásait. Óriási lenne ebben a potenciál, de Wilson repertoárjából egyszerűen hiányoznak az ilyen megmozdulások.

Mi a baj mindenki mással?

Az egyértelmű, hogy Wilson az egyik fő problémája a Seahawks szenvedéseinek, ugyanakkor távolról sem lehet mindent a nyakába varrni, és itt vissza kell térni a ramses hasonlathoz.

A Seahawks futójátéka idén nem túl jó, ugyanakkor vannak helyzetek, amikor működőképes, ráadásul Pete Carrollt ismerve abszolút hihető, hogy 1&50-re is futni fog a csapat. Ennek ellenére viszonylag kevés a play action passz a Seahawkstól: Wilson mindössze a 11. a listán 28,1 százalékkal, miközben az élen Lamar Jackson 34,9 százalékban passzol play actionből, de még a futójátékot hírből sem ismerő Billsnél is 32,3 százalék a play action aránya, de Kyler Murray és Justin Herbert is 30 százalékos aránnyal dolgozik.

Egyszerűen érthetetlen, hogy Wilsonnál miért ilyen alacsony ez a szám, amikor ég és föld a különbség, amikor play actionből passzol (ami teljesen érhető, hisz így ki tud mozogni a zsebből és végre lát a pályán):

  • az egész ligában ő a legpontosabb play actionök után – 75,5 százalék,
  • 14,8 százalékkal pontosabb play actionből, mint nélküle, ami messze a legnagyobb különbség,
  • 10,1 yardot átlagol ilyen passzokból, ami a második legtöbb,
  • 3,4 yarddal szerez átlagban többet play actionből, mint nélküle, ami messze a legnagyobb különbség.

Nem igazán van racionális érv amellett, hogy miért ne lehetne a play action arány 35-40 százalék is akár, tavaly például Ryan Tannehill 36,4 százalékban dobott play actionből és semmi baja nem lett. Persze ez sem csodaszer, óriási hátrányban nem annyira működik, de érdemesebb lenne ebbe az irányba elmenni.

Továbbá Staffordhoz hasonlóan Wilson esetében is hiányoztak az olvasást segítő snap előtti mozgások, illetve indokolatlanul le volt lassítva a támadósor – jó dolog az óra menedzselése, de Wilson stílusának kifejezetten jót tesz, ha kicsit up tempo az offense. Mindezek mellett ki kell emelni azt, hogy Shane Waldron rettentő inkonzisztensen bánt a futójátékkal: általában erőltette, amikor egyáltalán nem ment, és elengedte, amikor látszólag működött. A vicces az egészben, hogy Ramsnek is voltak ilyen meccsei idén, amikor a pocsék napot kifogó Stafford volt erőltetve, miközben 6 yardos átlaggal rohangáltak a futók.

És még mindig nincs vége! Tyler Lockettnek volt korábban egy nyilatkozata, amelyben arra utalt, hogy az ellenfelek védelmei nem azt szokták csinálni ellenük, amiket a filmeken látnak, pláne a harmadik downoknál. Bár a védelmeknek pont ez a célja, de ahogy ez ki volt emelve, az arra utal, hogy a Seahawks edzői stábja kvázi képtelen megjósolni, mi várható a védelmektől. Magyarán rosszul készülnek fel és készítik fel a játékosokat. Végezetül említsük meg Pete Carrolt, aki a konzervatív és idejétmúlt felfogásával szinte soha nem megy neki a negyedik kísérletnek még akkor sem, amikor az kötelező lenne, ezzel megadva a kegyelemdöfést a szenvedő támadósornak.

Mi a megoldás?

Ha megnézzük a ramses párhuzamot, akkor azt látjuk, hogy McVay leporolta a Jared Goffra írt playbookot, nagyobb szerepet kapott a futójáték és a play action, aminek köszönhetően a védelmeknek sokkal kevesebb kapacitásuk maradt a középső területek levédekezésére. A Vikings elleni meccs előtt Stafford három meccset is lehozott elit szinten, egyértelműen kényelmesebben érezte magát, az offense pedig olyan jól működött Minnesotában, hogy kvázi Stafford ellenére is győzni tudott a csapat.

A Seahawksnak ilyen szempontból már mindegy, a rájátszás rég elúszott, ugyanakkor van értelme kísérletezni és rálépni a helyes ösvényre, már amennyiben Wilsonnal tervezik a jövőt. El kell engedni a LetRussCookot, vagy legalábbis célszerű lenne optimalizálni: elsőre például nem ártana egy konzisztensebb play calling, némi snap előtti és közbeni mozgás (jet sweep, orbit motion), jóval több play action, némi up tempo és analitikusabb hozzáállás, illetve alaposabb felkészülés. Ezek teljesen általános dolgok, amik jó eséllyel javítanák a támadósor hatékonyságát és megkönnyítenék az irányító dolgát, bár magát a Wilson-problémát valószínűleg nem oldanák meg.

Kérdés, hogy ezekre van-e egyáltalán megoldás? Russell Wilson limitáltságai elég specifikusak, a stílusa, a mentalitása és berögződései aligha fognak már változni, így nagyon nehéz megmondani, hogyan lehetne egy hatékony offense-t építeni köré. A Seahawks a fenti, általános dolgokkal sokat javíthatna a támadósoron, de nem kizárt, hogy Wilson csak akkor fog újra Super Bowlt nyerni, ha ismét csak egy nagyon hasznos kiegészítő eleme lesz a csapatnak, nem pedig az alfája és ómegája.

[/ppp_patron_only]

Related Topics

Legfrissebb cikkeink

Legutóbbi hozzászólások

Közelgő cikkek, podcastek

Minden jog fenntartva. © 2020 Fűzővel kifelé!