Super Bowl LVI – Támadófalak

Egy évvel azután, hogy az előző Super Bowl feldolgozását mindenki a Kansas City támadófalának kibeszélésével kezdte, most újra főszereplővé válhatnak az egységek, amikről egyébként senki sem beszél.

Amennyiben katasztrofális munkát végeznek a nagyfiúk, akkor természetesen oda lehet kerülni a címlapokra (bár egyszerre nem férnek ki többen), ha viszont jól teljesítenek, akkor idén is jönni fog a legyintés, hogy ez az elvárás. Az általános felvezetőkben ugyanakkor idén is sokszor megjelenik majd elsősorban a Bengals O-Line szerepe, hiszen ez az egység az egész (holt)szezonban, sőt már az előző idényekben is sarkalatos pontja a csapatépítési modellnek, és könnyű célpontja a kritikusoknak.

A Brown-család a sportszakmai döntésekben főleg Duke Tobinra hagyatkozik, a csapat kialakítása ebben a formában elsősorban neki köszönhető. Mivel Super Bowlt játszanak, így fura lenne pellengérre állítani, de az tény, hogy a Zac Taylor-korszakban nem a támadófal volt a prioritás. 2019-ben állították Taylort a Bengals élére, akkor még Andy Daltonnal a csapatban, a veterán irányító pedig a liga élmezőnyében volt abban, hogy milyen gyorsan szabadul a labdától. Ez volt a radikális fiatalítás éve, négy újoncot variáltak a támadófalban, de közülük csak Jonah Williams számított top tehetségnek (az akkori draft 11. választottja), aki viszont a nyár közepén súlyos vállsérülést szenvedett és a teljes idényt a rehabilitációval töltötte. A kísérletezés folyamán tehát játéklehetőséget kapott már hátsó körös újoncként Isaiah Prince, Fred Johnson és az azóta Carolinába kerülő Michael Jordan is, de egyértelműnek tűnt, hogy nagy smaragdot egyikük személyében sem találtak.

A centerük, Trey Hopkins akkora már alapembernek számított, de mellőle John Jerry és Cordy Glenn mára kiöregedtek a ligából, John Miller pedig újra Jordan csapattársa a Panthersnél. Szóhoz jutott még Bobby Hart és Billy Price is, akik mióta elkerültek Cincinnatiből, új csapatuknál cserejátékosnak számítanak. A bengáliak egy ponton komoly tőkét fektettek beléjük feleslegesen, legyen az pénz vagy draftpick.

A 2020-as draftra 1/1-esként készültek, így már a holtszezon elején lehetett kalkulálni Joe Burrow érkezésével. Igyekeztek újabb veteránokat beépíteni a falba, inkább kisebb (Su’a-Filo, BJ Finney) mint nagyobb (Quinton Spain) sikerrel, és végre Jonah Williams is debütálhatott a left tackle posztján. A 6. körben újra draftoltak egy nyers fiatalt, Hakeem Adeniji a szezon végén a kezdőcsapatban is kipróbáltatott. Burrow első éve természetesen a borzasztó térdsérüléséről lesz emlékezetes a 11. hétről. Egy ilyen kirívó eset után felerősödtek a hangok, hogy a Bengals rossz munkát végez a fal építése kapcsán. Az sem segített a megítélésükön, hogy Jonah Williams most a térdével küszködött, és ő is IR-en fejezte be a szezont. Ebben az évben 10 olyan játékosuk volt a falban, aki legalább 200 snapet töltött a pályán, szóval az állandóság helyett továbbra is a kísérletezés fázisában voltak, ami hozta magával, hogy a nyomásengedési statisztikákban minden szempontból a liga alsó ötösében zárták az idényt.

Amikor véglegessé vált, hogy az 5. helyen fognak draftolni, lényegében kettészakadt a futballszerető társadalom és a Penei Sewell-hívők kerültek szembe a Chase (vagy Pitts) választását szorgalmazókkal. A képletet bonyolította, hogy a Bengals főleg a fal belsejében küzdött kihívásokkal, Sewell pedig nem guardként ért el sikereket.

Március 19-én aláíratták a Vikingstól elköszönő Riley Reiffet a RT posztra, a korábbiakhoz képest komoly összegért, 7,5 millió dollárt ráköltve erre az idényre. A balszerencse nyilván utolérte őket és Reiff 12 meccs után véglegesen a sérültlistán végezte, így a playoff-rohanásból sem vehette ki a részét.

A drafton ahogy azt mindenki tudja, Ja’Marr Chase mellett döntöttek az első körben, de a támadófalba most is zsákszámra próbáltak erősíteni. A 2. körben Jackson Carman, a negyedikben D’Ante Smith, a hatodikban Trey Hill került a csapathoz, szóval azt meg kell adni Tobinéknak, hogy erőforrást nem sajnálva próbálnak találni tehetséges és olcsó kezdőket, amik versenyelőnyt jelentenének hosszú távon, de az is tény, hogy ennek eddig nem volt gyümölcse, ami a közvetlen egységet illeti – a csapat eközben Super Bowlt játszik, szóval a probléma áthidalása ilyen tekintetben működik.

A PFF támadófal-rangsora szerint az előző években egyaránt 30. helyen záró egység 2021 végére a 20. legjobb volt a ligában, ami önmagában nyilván nem segíti a Super Bowl-esélyeket, de látványos javulás. Árnyalja a képet persze, hogy Reiff a végére kiszállt és a helyére beálló Isaiah Prince lefelé húzza a brigádot, szóval a szezon végi állapot nem érte volna el a 20. helyet.

Fussunk akkor át a jelenlegi, várható kezdőcsapaton!

Ahogy már szóba került, a korelnök a 29 éves center, Trey Hopkins, aki 2017 óta kirobbanthatatlan a kezdőből. A hatását a játékra nem akarom elmismásolni, de tény az, hogy az eddigi legrosszabb idénye a mostani (főleg futásnál ad hozzá keveset), mégis most megy a csapat a legjobban.

Ha eltekintünk attól, hogy a sikert nem ő generálja, egyébként egy szép történet az övé, hiszen a korábbi Texas Longhornt nem draftolták 2014-ben és három éven át a gyakorlócsapat/sérültlista/utca tengelyen körözött, de évek kitartó munkájával kikaparta magának a lehetőséget és 2017-ben beállították right guard posztra egy sérülés miatt és elégedettek voltak vele. 2018-ban már mint sokoldalú cserejátékost tartották számon, aki a center és mindkét guard posztra is be tud állni (meg is tette), Zac Taylornál pedig már ő volt a kezdő center az első naptól. Jutalma egy 3 éves, 20 millió dolláros szerződés lett, ami a 2022-es idény után fut majd ki. Hopkins jelenléte a csapatban kiváló példa a Bengalshoz kerülő ifjú, underdog falemberek előtt, hogy a türelem és a kitartás gyümölcsöző lehet, de ő az öltözőben már hasznosabb, mint a pályán.

Az külön említést érdemel, hogy a korábbi 1. körös Billy Price-t ültették le miatta, majd cserélték el, miközben látjuk, hogy egyes stábok foggal-körömmel ragaszkodnak a top választásaikhoz, akkor is, ha láthatóan visszavetik a csapatot.

A fal sztárja a már sokszor szóba kerülő Jonah Williams, aki most köszöni jól van, a sérülés már a múlté. A 2019-es évjárat legjobb OT-je volt ő, amit már a draft idején is lehetett tudni és azóta se veszélyeztetik a pozícióját. Korrekt 2020-as debütáló éve után idén rá is tudott pakolni a teljesítményére, futásnál kimondottan hasznosnak számít, és ő az a játékos, aki a stabilitást adja és kicsit fentebb tudja húzni a fal teljesítményét, ha azt nagy egésznek tekintjük. Ha öt ilyen játékosa lenne a Bengalsnak, akkor minden bizonnyal az első kiemelés lett volna az övék, de azt nyilván nem lehet elvárni a többiektől olyan resuméval, hogy meccseljék Williams teljesítményét. A Super Bowlon akkor is ki kell majd tartania, ha egy-az-egyben jön vele szembe Von Miller, ami önmagában nagy terhet tesz a vállára, de már hozzászokhatott. Várhatóan a Rams Millert a gyengébb pontokra tartogatja és Williams többet látja majd Leonard Floydot – azt a párharcot pedig nyernie kell. A legtöbb esetben ez sikerülni is fog, az ő problémája, hogy amikor veszít, akkor rondán veszít; idén 8 sacket engedett az alapszakaszban, miközben a nyomásengedési számai nincsenek szinkronban ezzel a viszonylag magas számmal.

A bal guard poszton Quinton Spain sem a pályán hívta fel magára a figyelmet, hanem a Titans legyőzése után twitteren, ahol beleszállt korábbi csapattársaiba. Akárcsak Hopkins, ő is egy korábbi draftolatlan játékos, 30 éves és az akkor a liga legrosszabb csapatának számító 2015-ös Titansbe tudott befurakodni a West Virginia neveltjeként. A 2016-os év kulcsfontosságú volt a karrierjében, hiszen kis túlzással a mai napig abból az egy, kiemelkedő idényből él meg, amikor is tényleg kulcsszerepe volt benne, hogy DeMarco Murray az AFC legtöbb yardját futotta az “exotic smashmouth” központi figurájaként. Tennesseeben még két idényt töltött el, az utolsót már RFA tender alatt, de a titánok úgy ítélték meg, hogy komolyabb pénzt nem szeretnének ráfordítani. A liga egyetértett, Buffalóban végül egy egyéves szerződést toltak az orra alá, ami alatt meggyőzte a vezetőséget, pedig inkább rosszabb volt, mint korábban, nem jobb. A 2020-as holtszezonban 3 éves, maximum 15 millió dolláros kontraktust firkantott alá, de már 2 mérkőzés után benne látták a gyengélkedés okát és elkezdődött a Bills guard-keringője, október közepén pedig kivágták! Felkapta a Cincy, be-beállították az ementáli falukba, Spain pedig elég jól érezte magát a közegben ahhoz, hogy a 2021-es idényre is maradjon, kicsivel a minimálbér fölötti pénzért. A formája visszahúzódott a Nashville-ben látottakhoz, nem pedig a buffalói mélypontra emlékeztetett, és ő is főleg futásnál tudott hasznos lenni. Jonah Williams mellett könnyebb is játszani, mint egy átlagos LT-vel párban, így elmondható, hogy Spain bevált és neki már komoly playoff-rutinja volt a többiekhez képest, hiszen a Titans és a Bills is bejutott korábban vele, igaz korán ki is estek. Ha vasárnap jól dolgozik Aaron Donaldék ellen, akkor már csak az anyagiakban kell megegyezni, hogy újra hosszabbítsanak, de nem az a papírforma, hogy könnyű estéje lesz.

A harmadik ember belül Spain és Hopkins mellett Hakeem Adeniji, ők veszélyben vannak, hogy poszterre kerülnek Aaron Donald miatt, ráadásul Adeniji a legrutintalanabb és neki van legmagasabban a súlypontja. Az idei év egyik legrosszabb guard teljesítménye az övé, a PFF-nél 81. a 82 kvalifikálóból. Széttárhatná a karját ezen infó alapján Adeniji, mondván, hogy egy ideális világban nem is kéne neki a pályán lenni, de a 2. körben draftolt Jackson Carman olyan lassan fejlődik, hogy inkább Taylorék a másodévesben bíznak. Nincs jó megoldás valószínűleg. Szegény másodéves, 6. körös Adeniji álma nem a Super Bowl volt, hanem hogy a légierőt szolgálhassa, de mikor kiderült, hogy allergiás a kesudióra, maradt neki a futball-karrier. (Az öccsét felvették később!) Hakeem Kansasben négy évig kezdett mint OT, így pláne unfair beállítani jobb guardba és várni, hogy jól teljesítsen. Persze érett a váltás a draftot várva is, benne volt a pakliban, hogy posztot kell váltani, lehetett volna gyakorolni, nem? Nem, mert 2021 júniusában elszakadt a mellizma, miközben otthon készült és november 4-én tudták csak aktiválni a meccskeretbe. Az utolsó 9 meccsen már szerepelt és a rájátszásban is, de sajnos pocsékul és a Rams elleni kilátásai sem túl jók. Hibáztatni ugyanakkor nehéz, hiszen nem az akarással van a gond, ő igyekszik, csak keveset tud, rutintalan és a szerepkör is idegen neki. Minden kezdőcsapatban van valaki, aki a 22. legjobb játékos, a Bengalsban speciel Adeniji az. Right guard helyéről meccseket megnyerni amúgy sem lehet, elveszíteni annál inkább. Jogos a félelem, Donald jönni fog!

Amikor a 2. körben beneveztek Jack Carmanre, tudták, hogy egy nyers tehetségről van szó, aki ugyancsak OT-t játszott Clemsonban, de true juniorként, két éves kezdő múlttal komoly potenciált láttak benne. A jó hír, hogy ez még bőven kijöhet belőle, ahogy érik, de jelen állapotában úgy látják ő se ad nagyobb esélyt a győzelemre, mint Adeniji, ráadásul az elveszített párharcok rombolhatják az önbizalmát. Atletikusságban köröket ver ugyan a konkurenciára, de ha a kezeit nem tudja használni, akkor értjük miért nem akarják Donald elé állítani. Könnyen elképzelhető, hogy így is szerepet kap, mert bár az O-Line variálás ritka szegmens a futballban, a Bengals néha rákényszerül, ha nagyon szenved a kezdő. Sérülés esetén természetesen nincs választás, akkor Carman fog bejönni, és reménykednek, hogy nem kell csúsztatni a posztokon, mert az újabb káoszt okozhatna.

Szóval a RG poszton nem a terv szerint alakultak a dolgok, ráadásul már nincs ott az alapértelmezett RT, aki segíthetne: Riley Reiff. Az ő helyét Isaiah Prince vette át és jelentett instant visszaesést, de ezt kalkulálni kell, ha bejön egy backup. Prince-t az Ohio State-ről draftolta a 6. körben az akkor épp sikertelenül tankoló Dolphins, négy meccsre állt be, kétszer kezdett, de már decemberben szabadlistára tették és azóta a bengáliak keretébe tartozik. Majdnem azt írtam, hogy erősíti őket, de 2020-ban az opt-out lehetőségével élt, így nem tartozott az aktív kerethez. Ahogy fentebb említettem, a 12. héten került a mély vízbe, és azóta szenved pass protectionben, futásnál vele sincs baj. Közel két méteres magasságával neki is szép feladat lesz lehajolni Von Millerhez. Nem a legszebb térdhajlítás, amit Prince tud, de nem lehetnek illúzióink egy padról beszálló korábbi 6. köröstől, amit már Adenijinél is szajkóztam.

A Cincinnati Bengals érdemeit növeli az, hogy ezzel a támadófallal Super Bowlt tud játszani. Jelen állapotukban közel vannak a Chiefs tavalyi, tragikus névsorához és joggal aggódnak, hogy valami hasonlót fognak látni a szurkolók, csak itt Joe Burrow nem fog vízszintes testhelyzetből passzokat indítani, mint ahogy Mahomes megpróbálta. Burrow-nak más erősségei vannak, és ahogy a tavalyi OL-felvezetőben írtam: az irányító és a főedző felelőssége is, hogy feledtesse a támadófal hibáit. Ha grandiózus méreteket ölt, akkor már nem lehet, de egy pontig fel lehet őket húzni, hogy tisztességes egységnek nézzenek ki. Nem biztos, hogy a Rams ellen. Megtáltosodni biztosan nem fognak.

A matchup borzasztónak néz ki. Tudjátok mikor volt még ilyen? A Raiders ellen. A Titans ellen. Majd a Chiefs ellen. Mégis továbbjutottak. A liga magasan leggyengébb jobb oldalával. Már csak egy meccset kell kihúzniuk.

A Rams

A Los Angeles Rams nem olyan régen, a Super Bowl LIII idején járt ezen a színpadon, és az akkori kezdőcsapatukban is már Andrew Whitworth volt a bal-, Rob Havenstein pedig a jobb oldali tackle, az állandóság így sokkal inkább jelen van, és a Rams ötösét sokkal kevésbé kell félteni a maga párharcától. Ugyanazon szempontok alapján, ahol a Bengals 20. volt év végén, a Rams a 7. helyre fért oda, és csak az év végi minimális bukdácsolás miatt csúsztak vissza passzblokkolásban a 11. helyre. A kispad itt is nagyon rövid, de ha az alapértelmezett Whitworth-Edwards-Allen-Corbett-Havenstein ötössel játszák végig a mérkőzést, aligha fogják ők öten elbukni azt.

Az egész Super Bowl legnagyobb pikantériáját adó személye Andrew Whitworth, hiszen 11 éven keresztül szolgálta a mai ellenfelet. Sok ismerős arcot nem fog látni, hiszen az offense-ből csak Tyler Boyd, CJ Uzomah és Trey Hopkins volt kerettag a távozásakor, illetve a punter és a long snapper. Utóbbiak a nagy öregek a Bengalsban, miközben Whitworth mindenkin túltesz: Tom Brady visszavonulásával a legidősebb játékosa a ligának és 40 fölött készül élete legfontosabb mérkőzésére. Egészen egyedülálló, hogy ezen a poszton, ilyen korban még valaki nem csak stabil kezdő az NFL-ben, hanem a csapata legjobbja. A két világháború közötti időszakban voltak elvétve utoljára 40-es férfiak a támadófalban, de azokról a meccsekről nem biztos, hogy felismernénk ezt a sportot. Amikor Whitworth csatlakozott a Ramshez 2016-ban, mindenki egy átmeneti megoldásnak gondolta, aki mentorként is funkcionál, ehhez képest két Super Bowllal később is bástyája a csapatnak és nem csak azért van ott, mert sokat köszönhettek neki, hanem mert a ligában alig van nála jobban teljesítő left tackle! Két idénnyel ezelőtt volt némi visszaesés a teljesítményében, ahol a teljes Rams-fal kereste magát, de kiderült, hogy az nem a leépülés jele volt, hanem a kivétel, és újabban újra top10-es szinten teljesít az őszszakállú. Tekintve, hogy egyetemistaként is minden évét végigfocizta Whitworth, lényegében megállás nélkül a 2002-es (!) év óta minden játékhéten kimegy, minden évben 1000+ snapen keresztül tologatva vissza a védőket. A wild card mérkőzésen lesérült idén, a Buccaneers ellen nem tudott pályára lépni, de az NFC-döntőben újra a régi volt, így nincs ok félteni. Elmondása szerint a Los Angelesbe érkezésekor új szintre emelte a teste karbantartását, így azon se lepődnénk meg, ha folytatná a karriert, de egy Super Bowl-győzelem, épp a Bengals ellen méltó lezárás lenne. Nem mindenki várja meg, hogy elinduljon lefelé a lejtőn.

Nagy volt a haddelhadd, mikor pótolni kényszerült Whitworthöt a Rams a playoff meccsén, hiszen az a Joe Noteboom állt be, akinek elég csalódást keltő a karrierje eddig. 2018-ban draftolták a 3. körben és ő volt az egyik jelölt, hogy majd idővel a nagy öreg helyébe léphet, de addig is próbálgatták bal guard poszton Rodger Saffold lelépése után, ahol katasztrofális teljesítményt nyújtott. 2019-ben ő volt a PFF legrosszabb guardja a nyilvántartásban, és a szezon közepén el is szakadtak a térdszalagjai. Az előző idényt végiggürizte a kezdőcsapatban, de hiába javult a játéka, a pocsékból a gyenge szintre jutott csak el, így 2021-ben már csak mint “univerzális csere” indította az idényt – azokra szokták ezt mondani, akik sehol se valami jók. Noteboom viszont élt az eséllyel, amikor szembekerült a Tampa Bay rettegett frontjával és általános megdöbbenésre elég jól elboldogult, mint LT, így a Super Bowl előtt sem rettegnek annyira, ha meccs közben váltani kell, mint 2-3 héttel ezelőtt.

Az előző három év a fal belsejében elég nagy tologatást hozott, nehezen alakultak ki a szerepek. A jelenlegi bal és jobb oldali guard tavaly még a másik oldalon próbálkozott. 2021-ben David Edwards birtokolja a bal oldali guard szerepkört, egy újabb konvertált tackle. A Wisconsinban még pehelysúlyúként induló játékost három éve az 5. körben választotta ki a Rams, bízva benne, hogy a sok 3. napos pick közül majd valamelyik falember beválik – ő lett az. Ugyan az új posztját nehezen találják, és összességében a jobb oldalon komfortosabban mozgott, most úgy a legerősebb a Rams fala, ha Edwards a left guard. A kimutatások szerint a korábbi modern kori Super Bowl-győztes NFL-csapatoknál ez volt az a pozíció, ahol a legkevésbé volt szükség elit teljesítményre. A teóriát tovább erősítené, ha a Rams csúcsra érne.

A variálás másik központi alakja Austin Corbett volt, aki ma a jobb oldali guard. Ő egy viszonylag korai választás volt Clevelandben (2/1!), de nagyon nem találta meg a számításait, így másodévesen már LA-be cserélték egy ötödik körös pickért cserébe. A Rams betette a kezdőcsapatba azon nyomban (például Noteboom kidőlése miatt), és bár nem mutatott jól, az első teljes idényében már megértettük, hogy mi motiválta őket a manőverre: 2020-ban megjött az a masszív szintlépés, ami sok támadófalembernél meg szokott érkezni ebben a korban. A jelenlegi már a negyedik idénye, és bár az offense sokkal jobban hasít, mint Jared Goff idején, a támadófal teljesítményére nem volt Stafford felhúzó hatással; korrekt munkát végez Corbett, de a hozzáadott értéke elhanyagolható a csapat sikereit illetően.

A center posztra is a 2018-19-es időszakban ruházott be a drafton Les Snead, a Michigan State növendéke, Brian Allen feladata lett átvenni John Sullivantől a pozíciót, aki a Patriots-elleni vesztes Super Bowl után leköszönt. Nagyon nehézkes volt a váltás, Allen kilenc meccsen kezdett, de nem lógott ki a Rams gyengécske ötöséből, majd neki is elszakadt a térdszalagja. A maradék néhány hét és egy teljes holtszezon elég szokott lenni a felépülésre, de esetében ez megduplázódott. Ugyan aktív kerettag volt 2020-ban, de egyszer sem vetették be – nem nyerte vissza a mobilitását a nem-létező, pandémiás felkészülés alatt és csak a 2021-es évre tudott újra rendelkezésre állni. Megérte várni! Napjainkban Allen sokkal jobban blokkol, mint bármikor korábban, ereje teljében van, és ha nem dobta volna el a snapet Stafford mellett a Bucs-verés során, akkor a hírekbe se került volna be, ami az ő posztján már dicséretnek minősül.

Ha valaki belül kidől, akkor remélik, hogy nem a center lesz, mert ott nincs rutinos backup. A guardok közé lehet, hogy Noteboom jönne be, lehet Bobby Evans, bár a Rams-drukkereknek tőle rémálmaik vannak. A korábbi top100-as játékossal eléggé befürödtek, de ezért kell sokat markolni. Idén egy meccsen látott extenzív akciót és nem volt benne köszönet. Az OL-rangsorban be is előzte Coleman Shelton, akinek 226 snapje van, de inkább OT-nek számít és ugyan ő sem jó, de legalább nem a liga legalja.

Szóval jobb, ha mindenki egészséges marad, így Rob Havenstein is, aki már 2015 óta szolgálja a kosokat, így a McVay-előtti borzalmakat is átélte. A világéletében RT-t játszó óriásnak így szintén a második Super Bowlja következik és soha nem volt vele semmi probléma, sőt rengeteg hasznot termelt a csapatának, kivéve természetesen 2019-et, amikor valami volt valószínűleg a vízben LA-ben, mert senki sem tudott semmi pénzért a védő előtt maradni. Havenstein sem. Ha levesszük ezt a komoly botlást, akkor az elmúlt évek egyik legstabilabb, top10-es right tackle teljesítményét kapjuk, amire most is szükség lesz Hubbard és Hendrickson ellen, de tökéletesen felszerelkezett a Rams, hogy Stafford mindkét oldalát tisztán tartsa.

Összességében

Óriási tehát a különbség a két gárda támadófala között a Rams javára. A Bengals legjobb emberénél, Williamsnél is ütősebb megoldása van a kék-sárgáknak a vak oldalra, a többi poszton pedig nem is kérdés, hogy a kosok építenek jobb alapanyagból. Mivel nem egymással versenyeznek, ez így önmagában nem sokat számít, de aláhúzza, hogy elsősorban mi indokolja, hogy ezen a meccsen az LA Rams a favorit. Nem csak a rutin.