Joe Thuney és Brandon Scherff idén tovább növelte a guardok érték – előbbi 16 millió dolláros szerződést, utóbbi 18 millió dolláros franchise taget kapott, mindezt csökkentett fizetési plafonnál. Egy jó guard ma már legalább olyan, ha nem értékesebb, mint egy jobb oldali tackle, miközben egy évtizede még az egyik legjelentéktelenebb poszt volt a ligában. Miért lett a guard kvázi prémium poszt?
Az egyik első alapigazság, amit megtanultam az NFL-lel kapcsolatban az volt, hogy a guard poszt értéktelen (a másik, hogy soha ne puntold Devin Hester irányába a labdát). Nem emlékszem, hogy ezt egy közvetítésben hallottam vagy egy cikkben olvastam, de ez nagyon megragadt bennem.
A guardok értéktelensége teljesen logikusnak tűnt, már csak a támadófalon belül is. A left tackle értéke vitán felül állt, hisz az irányítók vakoldalát védte. A right tackle poszt is egyre inkább értékesebbé vált, mivel egyre több csapatnak volt két jó pass rushere, vagy ha nem, akkor az egy meglévő is gyakran állt fel a gyengébbnek gondolt tackle-lel szemben. A center fontossága is egyértelműnek tűnt: egyrészt ő adja fel a labdát az irányítónak (Peyton Manning tudna mesélni ennek a jelentőségéről), másrészt az offense második agyaként olvassa a védelmeket, segítve ezzel az irányítónak és a többi falembernek.
Amennyiben egy csapatnak volt két jó OT-je és egy centere, szinte mindegy volt, hogy ki volt a két guard: a tackle és a center is be tudott a guardoknak segíteni szükség esetén. Amennyiben a szentháromság összeállt, rossz már nem lehetett a támadófal. Ehhez képest az elmúlt hét évben megduplázódott a guardok értéke.
Egy véletlennel indult az egész
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
2015-ben a liga legjobb guardja Marshal Yanda volt és ennek megfelelően évi 8 millió dolláros fizetéssel volt csúcstartó. A szintén elit guardként számon tartott Mike Iupati is egy átlag 8 millió dollár körüli fizetést. Ekkor a legjobb irányítók évi 20-22 millió dollárt kaptak, a top elkapók fizetése átlag 14-17 millió dollár volt, a top OT-k 12-14-, a pass rusherek 15-17 milliót kaptak, Ndamukong Suh (DT) évi 19 millióért írt alá a Dolphinshoz, a Bills átlag 16 millióért hosszabbított Marcell Dareusszal, a center Rodney Hudson 9,5 milliós szerződést kapott a Raiderstől, míg Darrelle Revis (CB) évi 14 millióért lett ismét a Jetsé.
A top guardok egy szinten voltak a futókkal, miközben kevesebbet kerestek a top tight endeknél és centereknél, tehát az offense legértéktelenebb posztján játszottak. A dolgok egy évvel később kezdtek drasztikusan megváltozni egy kvázi véletlennek köszönhetően: a Raiders ekkor igazolta le a guard Kelechi Osemelét öt évre 60 millió dollárért, vagyis évi 12 millióért.
Az akkor még oaklandi csapat nem akarta felvinni a guardok fizetését, Osemele eredetileg left tackle poszton játszott volna. Csakhogy a gárdának sikerült megegyeznie Donald Pennel, így Osemele maradt az eredeti posztján. (Az RT-posztnak is egy hasonló eset adta meg a végső löketet: az Eagles LT fizetést adott az RT Lane Johnsonnak 2016-ban, de Jason Peters miatt nem került át a baloldalra, így ő lett a mérce).
Az ex-Raven lett a viszonyítási alap. Fél évvel később David DeCastro és Kyle Long is évi 10 millió dolláros szerződést kapott, majd két évvel később előbb Andrew Norvell írt alá évi 13,3 millióért a Jaguarshoz, majd Zack Martin kapott egy átlag 14 millió dolláros fizetést a Cowboystól (egy évvel később az Eagles is hasonló összeget adott Brandon Brooksnak). Tavaly ismét nőtt a guard fizetés, amikor Brandon Scherff a franchise tagnek köszönhetően 16,102 milliót vihetett haza.
A poszt értékét mutatja, hogy idén ismét emelve lett a léc: a csökkentett cap ellenére a bajnokaspiráns Chiefs adott évi 16 millió dolláros szerződése Joe Thuney-nak, illetve a Washington másodjára is franchise taget tett Scherffre, aki így 18 millió dollárt kereshet idén (de egy hosszabbítás sem lesz sokkal olcsóbb).
Van szakmai ok is
Az NFL egy majmoló liga és néha ez nagyon rossz dolgokat eredményez. Amikor Todd Gurley kapott egy évi 15 millió dolláros szerződést a Ramstől, ezzel kis híján megduplázva a korábbi plafont, akkor hirtelen mindenki elkezdett 10+ millió dolláros szerződéseket osztani. Gurley, David Johnson, Le’Veon Bell vagy Zeke Elliot leolvadása szerencsére hamar elvette a kedvet az árak további felfújásának és az új top szerződések már 10-12 millió dollár körül stabilizálódtak.
A guard poszttal – bár kis túlzással egy véletlen indította be – nem ez a helyzet. A futók túlfizetése egy agymenés volt, amelynek nem voltak szakmai oka: az egyre passzorientáltabb NFL-ben luxusnak számít egy 10+ milliós futó (pláne ha nem tud elkapni), de már az első körbe sem nagyon férnek be running backek. A futók praktikusan továbbra is egyre értéktelenebbek, ellenben a guardok okkal drágultak.
A 2010-es években több olyan védőfalember is érkezett a ligába, aki elit szinten tudta belülről siettetni az irányítót. Ndamukong Suh 2010-ben 1/2-es volt, Gerald McCoy 1/3-as, de ekkor került az NFL-be Geno Atkins is, míg 2011-ben Marcell Dareus volt 1/3-as, egy évvel később pedig Fletcher Cox 1/12-es. A védőkoordinátorok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a védőfal belsejére és egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyértelmű passzjátékoknál akár edge rushereket is betoltak középre, hogy így alakítsanak ki mismatcheket.
A fenti vízválasztónak titulált 2015-ös dátum sem véletlen: ekkor kapott Suh és Dareus is 16-19 millió dolláros szerződést, ami szinte megduplázta a DT-fizetéséket. Az i-re a pontot végül Aaron Donald tette fel, jórészt neki is köszönhetően ma már egy elit DT 20+ millió dollár körül keres, alig valamivel kevesebbet, mint egy prémium pass rusher.
A guard poszt felértékelődése tehát nagymértékben köszönhető annak a felismerésnek, hogy a belső pass rush kiemelten fontos. Míg régen a DC-k féltek kisebb, atletikusabb belső védőfalemberekkel felállni, ma már ez egyáltalán nem probléma, pláne egyértelmű passzhelyzetekben. Így a támadófal szélének biztosítása már egyáltalán nem volt elég a boldogsághoz, egy igazán jó támadófalhoz már kellenek a minőségi guardok is.
Emellett az is jelentős szerepet játszott a poszt felértékelődésében, hogy az egyetemi falemberképzés messze nem ideális, a legtöbb újonc technikája borzalmas és egyre nehezebb jó falembereket kinevelni profi szinten. Top guardból sincs sokkal több, mint top OT-ből, így aki minőségi játékost akar a posztra, az kénytelen mélyen a zsebébe nyúlni.
Mindez természetesen az ígéretes guard prospectek értékén is meglátszik. Zack Martin 1/16-os volt 2014-ben, Scherff 1/5-ös, Andrus Peat 1/13-as volt 2015-ben, Quenton Nelson 1/6-os 2018-ban és Chris Lindstrom 1/14-es 2019-ben. Természetesen nem mindenki vált be, illetve gyakran OT-nek kiválasztott játékosok (mint az 1/10-es Ereck Flowers) találják meg a helyüket guardban, de a tendencia egyértelmű. A guard lassan prémiumposzttá válik, amit nem nagyon lehet 10 millió dollár alatt megoldani és nem biztos, hogy célszerű a harmadik napra hagyni a drafton sem.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások