Tizenkét év után a Chargers nagyszerű elkapója, az idén 35. életévét betöltő Malcom Floyd is a visszavonulás mellett döntött, a San Diego talán leghűbb és leginkább tisztelt játékosától búcsúzott el a 2015-ös szezon végén. Nagyon kevés játékos tudhat magáénak olyan karriert, mint Floyd, akár kudarc terén, akár eredményesség szempontjából, hiszen mindkettőből bőven szánt neki a sors. Hasonlóan a tavalyi szezon után visszavonult játékosok némelyikéhez, ő sem mint egy korszakos legenda akasztotta cipőit a szögre, története mégis példaértékű lehet a fiatal focisták számára.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
Malcom 1981-ben a kaliforniai Sacramento városában látta meg a napvilágot Lea és James Floyd gyermekeként. Bátyja, Malcolm (nem bonyolították túl a szülők a névválasztást) szintén focista karriert futott be, profiként szerepelt a Houston Oilers, a St Louis Rams és a New Orleans Saints csapatában is. A kisebbik Floyd gyermek életének korai szakaszát, így a középiskolai tanulmányait is a város nyugati részén fekvő River City High Schoolban folytatta, ahol egyszerre játszott amerikai futballt és kosárlabdát is. Mindkét sportágban kiemelkedő teljesítményt nyújtott, mégis a foci volt számára az elsőszámú sport. A pályán legtöbbször wide receiver és safety poszton szerepelt, de többször láthattuk visszahordóként is. Tudni kell róla, hogy nem csak a pályán, hanem azon kívül is aktívan tevékenykedett, több civil jótékonykodásban is részt vett, valamint már ezekben az időkben is munkát vállalt irodai dolgozóként. A tanulmányai végén több neves egyetem is megkörnyékezte, melyek között a Nevada, az Oregon vagy a Stanford is szerepelt, ő mégis inkább a távoli Wyoming Egyetemre iratkozott be, ahol Egészségtudományt kezdett el tanulni.
Az egyetemi karrierje 1999-ben kezdődött meg, de az első idényben egyetlen meccsen sem lépett pályára. Az igazi foci a következő évben kezdődött meg számára, amikor freshmanként a Cowboys egyik legeredményesebb elkapója volt. Harmadik évére már első számú célponttá nőtte ki magát hatalmas termetének (6’5 magas volt) köszönhetően. A 2001-es szezon során 11-ből tíz meccsen volt kezdő és három mérkőzésen is legalább 100 elkapott yardot szorgoskodott össze, valamint összesen 790 elkapott yarddal zárt, és ezzel a Mountain West Konferencia egyik legjobbjává nőtte ki magát. A junior szezonja nem sikerült épp a legjobra, több sérülés is hátráltatta, mellyel játéka kissé inkonzisztens lett, így mindössze 427 yardot ért el 27 elkapásból. Végzős évének végére a Wyoming egyetem egyik legeredményesebb és legjobb elkapója lett, egy mérkőzéstől eltekintve az összes meccsen volt legalább 1 elkapása. Egyetemi karrierjét 186 elkapással, 2411 yarddal és 14 touchdownnal zárt. Számai nem voltak a legkiemelkedőbbek, számos wide receiver jobb volt nála a 2004-es classból, mégis sikerült elérni, hogy meghívják a Scouting Combine-ra. A sportteljesítménye mellett fontos megemlékezni arról, hogy már diplomásan hagyta el az egyetemet, mely nem jellemző a profi ligába érkező játékosok nagy többségére.
Amilyen szép karriert futott be a Wyoming Cowboys játékosaként, olyan nehezen indult el profi karrierje, az első hideg zuhany az volt, hogy nem kelt el a 2004-es NFL Drafton. Csupán két csapat érdeklődését keltette fel később, a Baltimore Ravensét és a San Diego Chargersét, de a kettő közül csupán a második ajánlott neki profi szerződést. Floyd úgy gondolta, a Chargers a méreteibe és a sebességébe szeretett bele, és tudta, az az egyetlen esélye, hogy profi karriert futhasson be, hogy a klubnál már az első naptól fogva nagyobbnál nagyobb játékokat mutat be. 2004 volt az az év, amikor Philip Rivers is a csapathoz érkezett, erre az évre datálódik kettejük barátságának kezdete is, hiszen az első perctől fogva együtt edzettek, különleges kapcsolat alakult ki az akkoron fiatal tehetségek között. A rookie szezonja nehezen indult be, amikor a csapat szeptember elején kivágta, majd visszaigazolta a gyakorló csapatba. Szinte az egész szezonban a practice squadot erősítette, mikor decemberben újra a „nagyokhoz” került fel. Élete legnagyobb pillanatát a szezon utolsó meccsén, a Kansas City ellen élhette meg, amikor Rivers élete első passzolt TD-jét ő kaphatta el egy slant-go játék után. Ahogy a sztár irányítónak, úgy neki is ez volt élete első hatpontosa. A Chargers ebben az évben rájátszásába jutott, de több meccsen már nem jutott szóhoz a fiatal 80-as.
Hiába a szezon végi touchdown, a 2005-ös idény sem Floydról szólt, hiszen szeptember elején újból kivágta a vezetés, majd miután visszaigazolta a gyakorló csapatba, csend övezte szereplését. Szintén decemberben került fel újra a szűk keretbe, de játéklehetőséghez nem jutott, így az egész második szezonját inaktívan töltötte. A 2006-os szezon volt végre az az idény, amikor Floyd már „teljes értékű” játékosként szerepelt a Chargers első csapatában, 12 meccsen jutott szóhoz, és 15 elkapásból 210 yardot és 3 TD-t termelt. Limitált szerepköre ugyan megmaradt, de a Bengals ellen például egy 100 yardos meccset is sikerült összehoznia. A szezonja egy bokasérülés miatt ért véget decemberben. A sérülésekkel való nehézségei ekkor kezdődtek, és sajnos, ezek az évek előrehaladtával sem nagyon változtak meg.
A sérülés ellenére 2007-ben is számítottak szereplésére a Chargersnél, azonban ez az esztendő sem hozta meg a várt áttörést, nem sikerült egészségesnek maradnia, és csupán 6 meccsen jutott szóhoz a kisebb-nagyobb sérüléseknek köszönhetően. 2008 volt az első olyan profi éve, amikor nagyobb szerepet kapott és számos nagy play, illetve first down fűződött a nevéhez. Játéka egyre jobb volt, és imádta csapatát, hiszen nem kisebb nevek alkották a támadósort, mint Ladanian Tomlinson, Antonio Gates vagy éppen Vincent Jackson.
A 2009-es idényre már a csapat második számú elkapójaként készülhetett a szezonra, hiszen a San Diego elengedte korábbi tehetségét, Chris Chamberst, így Jackson mögött az M-80 becenévre hallgató Floyd mögött ő volt a legfőbb célpont. Veszélyességét jól jellemezte, hogy számos mély átadás célpontja volt, Rivers kifejezetten szerette feldobálni rá a labdákat. Ennek köszönhette, hogy ebben az idényben 17,2 yardot átlagolt elkapásonként. Emlékezetes maradt számára ez az idény, hiszen azon kevés szezonok egyike volt, amikor az összes alapszakasz mérkőzésen pályára tudott lépni, semmilyen nagyobb sérülés nem akadályoztatta játékát. A számok és statisztikák mellett ki kell emelni Floyd közösségi munkáját a Chargersön belül, hiszen aktívan segítette az újonnan érkezők munkáját, és sok közösségi rendezvényen vett részt, illetve jótékonykodott.
2010-ben új, egy éves RFA tendert írt alá csapatával, így bőven kijutott neki motivációból, hogy jól teljesítsen, és egy hosszabb távú szerződést harcoljon ki magának. Sajnálatos módon nem csak a motivációból jutott ki neki, hanem a karrierjét folyton nehezítő sérülésekből is. Ezúttal 5 mérkőzést kényszerült kihagyni ágyéksérülése miatt, de mindezek ellenére is 700 yard felett termelt, 6 touchdownt jegyzett, és elkapásonkénti yardátlaga is kiemelkedően magas, 19 felett volt. Szerződése lejártával, a Ravens megkörnyékezte, de az utolsó dolog lett volna az, hogy aláír egy másik csapathoz, amikor annyi esélyt adott neki a Chargers, még a folyamatos sérülései ellenére is. 2011-ben aláírt egy két éves kontraktust, és újult erővel, immáron újra egészségesen állhatott fel a pálya szélén az ellenfél cornereivel szemben. Ez azonban nem tartott sokáig, újra láb, ágyék és egyéb kisebb problémái adódtak, melyek miatt 4 mérkőzésen egyáltalán nem léphetett pályára. Amikor viszont egészséges volt, hozta az elvárt teljesítményt, és karrierje legjobb évét zárta elkapott yardokban, 856-tal. A rá jellemző módon ez az év is tele volt nagyobbnál nagyobb játékokkal, melyet mi sem támaszt jobban alá, mint a 19,9-es yard/catch mutatója.
2012 sem telt másképp, mint az előző idények, korábbi sérülései akadályozták meg abban, hogy végre elérje az 1000 yardos álomhatárt elkapott yardok terén. Minden ideális lett volna, hiszen Vincent Jackson Tampába igazolásával ő maradt az egyetlen elkapó, akiben Rivers teljes mértékben megbízott, és termete, valamint sebessége még mindig megvolt, hogy fel tudjon nőni a feladathoz. A nehézségek ellenére is sikerült a csapatot vezetnie elkapásokban, és még 5 TD-t is elért. A következő, 2013-as szezonnak reményekkel teli vágott neki mind a csapat, mind pedig M-80, de a „dal” hamar véget ért. Már a második héten befejeződött Floyd szezonja, amikor a Philadelphia Eagles ellen brutálisan ütköztek vele a védők, és nem tudott felkelni a pályáról, megsérült a feje, illetve a nyaka is, és azonnal kórházba kellett szállítani. Később elmondta, hogy akkor azt gondolta, hogy vége a pályafutásának, és imádkozott, hogy fel tudjon épülni, mert nem szeretné, hogy felesége és gyermekei egy beteg emberrel éljék életüket. Szerencsére, a sérülés nem bizonyult végzetesnek, de a csapat így is IR-re tette, ezzel lezárva a 2013-as szezonját.
Ha létezik csoda az NFL-ben, akkor M-80 visszatérése mindenképpen az. A 2013-as horrorsérülés után egészségesen tért vissza az OTA edzésekre és ezt egész szezonban sikerült fenntartania. Olykor egészen elit szintet ütött meg játéka, és Keenan Allen gyengélkedése mellett nagyon szép számokat is összehozott a szezon végére. A csapat meg is választotta őt, mint a leginspirálóbb játékos, de erről Floyd csak annyit mondott, hogy ez nem az ő, hanem az egész csapat érdeme, ezzel megköszönve az egész éves támogatást. A csapatnál ekkoriban már kétség kívül ő volt a legnagyobb vezető az öltözőben, még a legtöbb veterán is példaképként nézett fel rá, igaz ez Gatesre és Riversre is. Szép csendben lett ő a legfontosabb Charger, aki rengeteg hányattatás után is elismert és szeretett játékos, de leginkább ember lett.
Karrierje 12. szezonja előtt M-80 elhatározta, hogy az idény végeztével szögre akasztja a csukát és visszavonul a profi futballtól. Hű maradt a korábban felépített karakteréhez, még a legnehezebb időkben sem engedett ki, és az egész 2015-ös szezont úgy játszotta végig, hogy mindent beleadott. Talán ez a szezon jellemezte legjobban pályafutását, rengeteg nehézség és akadály hátráltatta a csapatot és a játékosokat, de végül igyekeztek tisztesen helytállni úgy, ahogy Floyd mindig is tette azt. Rivers elmondta róla, hogy ő a leginkább alulbecsült játékos a nagyközönség részéről, aki valaha játszott az NFL-ben, de ettől még nem szabad lebecsülni őt. Rengeteg parádés elkapása volt a sztárirányító átadásaiból, és sokat köszönhet neki a 17-es, hogy a labdák olykor nem a védők kezeiben landoltak.
A draftolatlan újoncból lett Charger-legenda visszavonulása után nagyon nehezen tudott arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik pályafutása kedvenc mérkőzése. Hosszas gondolkodást követően, egészen 2004-ig, az újonc szezonjáig nyúlt vissza, amikor a kaliforniai csapat a fagyos Clevelendbe ment játszani, és 21-0-ra verték a hazai csapatot Gates és Tomlinson vezetésével. Mikor megkérdezték, hogy miért, csak annyit válaszolt, hogy az volt a legszebb csapatmunka, amit valaha bemutatott az együttes, és hogy a legszebb mérkőzések nem kiemelkedő egyéni teljesítményekhez fűzőnek, hanem mindig is a csapat egésze által elért eredményhez. Majd hozzátette azt is: “Azt akarom, hogy egy jó csapatjátékosként emlékezzenek majd vissza rám”. Ez az a mentalitás, ami miatt az egyik legtiszteletreméltóbb alakja ő a San Diego Chargers történetének.
[/ppp_patron_only]
