Minden idők legjobb támadósora: a 2013-as Broncos – 1. rész

A Greatest Show on Turf, a 2007-es Patriots, a 2018-as Chiefs, a 2011-es Packers, az 1998-as Vikings – csak pár offense, ami rendre felmerül a minden idők legjobb támadósoráról szóló vitákban. Természetesen ez alól nem kivétel a 2013-as Denver Broncos offense sem, ugyanakkor az “egy jó a sok jó közül” hozzáállás tiszteletlen – a Peyton Manning fémjelezte egység minden idők legjobbja. 

A 2013-as denveri támadósorról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és a sors furcsa fintora, hogy a szinte leírhatatlanul jó 2007-es Patriots offense-hez hasonlóan egy Super Bowl vereséggel ért véget az idény. Tízből jött az egy, amikor még a nem létező szél is rossz irányba fújt, ám ez semmit nem von le abból a teljesítményből, amit Manningék az alapszakaszban letettek a pályára.

A támadósor 457,3 yardot átlagolt meccsenként, aminél csak a 2011-es Saints szerzett többet valaha (467,1) és mindössze a 2012-es Patriots szerzett több first downt egy szezonban (444 vs. 435). A 606 szerzett pont a legtöbb, amit támadósor szerzett az NFL történetében: a Broncos konkrétan 10,1 ponttal átlagolt többet meccsenként (37,9), mint a második legjobb Bears (27,8). A csapatnak 275 darab 10+ yardos játéka volt, 27,2 first downt átlagolt, a red zone hatékonysága pedig 76,1 százalékos volt – mindegyik ligacsúcs volt 2013-ban, ráadásul úgy, hogy a támadókoordinátort Adam Gase-nek hívták. Nézzük, miért volt ennyire félelmetes a 2013-as Denver Broncos offense.

[ppp_patron_only level=”1500″ silent=”no”]

A valaha volt legjobb keret

Volt már pár nagyon tehetséges támadósor a ligában, de annyira mély és minőségi nem, mint amilyen a Broncosnak volt 2013-ban (még a tavalyi/idei Bucsnál is jobb). A kezdő támadósort három elkapó, Demaryius Thomas, Wes Welker és Eric Decker, illetve a TE Julius Thomas és a futó Knowshon Moreno alkotta.

Thomas tipikus X elkapó volt: magas, gyors, az 50-50 labdáknál és a mélységi útvonalaknál verhetetlen. Decker tökéletes második számú volt biztos kezekkel és remek útvonalfotó képességekkel, míg Welker még mindig a liga legjobb és leglevédekezhetetlenebb slot elkapója volt. Velük a Broncos a pálya mind a három szintjét tudta támadni, ráadásul Julius Thomas személyében volt a gameplan szempontjából fontos, elkapni is tudó tight end a keretben, míg Moreno a földön és a levegőben is hozta a kötelezőt.

Öten együtt 4832 yardot gyűjtöttek Manningtől, és Morenón kívül mindenkinek volt minimum 10 elkapott TD-je (47 összesen, Morenóval együtt 50). Ráadásul a futás is működött, Moreno 1038 yardot és 10 TD-t szerzett, vagyis a kezdő ötös 5870 yarddal és 60 TD-vel fejezte be a szezont – sem ez előtt, sem ez után nem volt olyan csapat, ahol négy játékos is legalább 10 TD-t szerzett.

A skill playerek mellett ráadásul még egy top támadófalra is futotta. Ryan Clady (LT) és Louis Vasquez (G) All-Pro szintű játékosok voltak, míg Zane Beadles (G) és Orlando Franklin (RT) Pro Bowler szinten játszottak, de a center Manny Ramirez is átlagon felüli volt. És bár Clady a szezon elején megsérült, a támadófal így is csak 20 sacket engedett. Persze mindennek az alfája és ómegája Peyton Manning volt.

A legfontosabb hozzávaló

Nem mondok újdonságot azzal, hogy egy igazán jó támadósor nem létezik egy jó irányító nélkül. Ha pedig a QB minden idők talán legjobbja, akkor az elit offense borítékolva van, és csak az aktuális forma dönti el, hogy hol fog elhelyezkedni az egység az örökranglistán.

Peyton Manninget alighanem senkinek sem kell bemutatni. Úgy fejezte be a profi karrierjét, hogy minden mérvadó irányítórekordot ő tartott (és tart sokat most is), ő volt az egyetlen irányító, aki kezdőként két csapattal is bajnokságot tudott nyerni, ráadásul a rájátszásban pozitív mérleget tud felmutatni Tom Brady ellen, az AFC döntőben konkrétan háromszor győzte le minden idők legsikeresebb irányítóját az aktuális csapatával.

Ha pusztán az irányítókvalitásokról van szó, nem nagyon van/volt nála jobb – ezt nem lehet gyűrűkben mérni. 2013-ban 55 TD-t és 5477 yardot passzolt, ami máig rekord, és ez különösen nagy szó annak fényében, hogy Adam Gase volt a támadókoordinátora. Persze ez így túlzás – Gase pont annyira volt támadókoordinátor, mint a csapat kabalája.

A tökéletes rendszer

Peyton Manning többször is azt nyilatkozta a coltsos időszak után, hogy ő bármilyen offense-ben képes játszani. Ezzel én nem teljesen értek egyet. Ha az a kérdés, hogy egy random csapatból melyik irányító hozná ki a legtöbbet, akkor hezitálás nélkül rávágom, hogy Manning. De nem azért, mert ő minden rendszert hibátlanul tud futtatni, hanem azért, mert minden rendszert képes saját magához idomítani és brutálissá tenni.

Természetesen nem Payton találta fel a spanyol viaszt, valakitől neki is tanulnia kellett a szakmát. Ez a valaki Tom Moore volt, aki például Adam Gase-szel ellentétben egy igazi zseni. 1977 óta van a ligában, négyszer nyert Super Bowlt támadókoordinátorként/tanácsadóként (a legutóbb pont a Bucsszal), és még 82 évesen is alkalmazza a címvédő. Moore és Manning 2009-ig dolgozott együtt a Coltsban, ahol sikerült tökéletesre fejleszteni az NFL talán valaha volt legjobb támadórendszerét:

Egy rendszert, ami olyan faékegyszerű, hogy már szinte pofátlanság volt.

Ha a Tom Brady fémjelezte Patriots- vagy az Andy Reid által dirigált Chiefs támadósorra gondolunk (de említhetnénk a Sean Payton, Sean McVay vagy Kyle Shanahan által tervezett offense-eket is), akkor a rengeteg motion, opciós útvonalak és trükkös játék jut eszünkbe. A cél a teljes kiszámíthatatlanság – ha az ellenfél nem tudja, mi fog történni, akkor nem is tud rá rendesen reagálni. Nos, a Colts offense ennek a tökéletes ellentettje.

“Nem sok olyan csapat van a ligában, aki ne tudná, mit fognak csinálni. Minden a kivitelezésen múlik. Úgy vannak vele, hogy ‘tessék, ezt fogjuk csinálni, próbáljatok megállítani’. Ennyi. És az a helyzet, hogy eddig csak nagyon kevés csapat tudta megállítani őket”

– mondta 2010-ben Peyton Manning korábbi csereirányítója, Jim Sorgi.

És ez volt a lényeg – az egyszerűség és a tökéletes kivitelezés. Úgy volt a Coltsé a 2000-es évek legjobb támadósora, hogy ők futtatták a legkevesebb támadójáték-koncepciót a ligában. Volt pár Manning által favorizált útvonal, amit a legtöbbször 11-es (három elkapó, egy tight end) vagy 12-es personnellel (két elkapó, két tight end) futtattak, és ennyi.

Ez az egyszerűség – azon felül, hogy könnyű volt tökéletesen elsajátítani – azért volt jó, mert a kevés koncepcióra kevés válaszlehetősége volt a védelemnek. A túl komplikált és kiszámíthatatlan rendszereknek megvan az a hátulütője, hogy a védelmek is kiszámíthatatlanul reagálnak rá, ami gyakran zavart okozhat az erőben, főleg egy gyengébb képességű irányítóval. Egy Hall of Famer kaliberűvel viszont az egyszerű egyenesen nagyszerű.

A Manning által kedvelt koncepcióknak természetesen megvolt a maguk gyenge pontja. Erre a védelmek tudtak készülni, amit viszont az irányító a legtöbbször ki tudott szúrni és diagnosztizálni tudta az így létrejövő újabb réseket a pajzson, pláne no-huddle offense esetén. Ekkor Manning vagy áthívta a játékot, vagy egyszerűen egy olyan megoldást választott, amire a legkevésbé számított az adott védelem – mivel mindent meg tudott dobni, ráadásul hihetetlen anticipationnel és pontossággal, így nem különösebben osztott vagy szorzott, ha a defense esetleg kitalálta, mire készülnek.

(Egyébként a Packersnél is sokáig ez volt a módi Mike McCarthy irányítása alatt: egy egyszerű, valamilyen szinten kiszámítható offense, ami Aaron Rodgers miatt hosszú éveken keresztül megállíthatatlan volt. Hogy végül mi lett a veszte, azt nehéz megmondani – talán McCarthy nyúlt rosszul bele, talán maga a rendszer nem volt annyira kifinomult, mint a Manning-Moore féle. Így vagy úgy, csúnya vége lett.)

A váltás

Amikor Manning a nyaksérülése miatt lapátra került és aláírt a Broncoshoz, több meglehetősen arrogáns cikk is megjelent, ami arról szólt, hogy a Broncos playbookja Manningnek lesz új, nem a csapat edzőinek – utalva ezzel arra, hogy itt nem a veterán QB a helikopter. Persze a csapat akkori OC-je, Mike McCoy gyorsan ki is jelentette, hogy idióta lenne nem hallgatni Manningre, viszont eleinte egy arany középutat jelölt ki célnak: az ő rendszere fut, de Manningnek garantálva van a szabadság a pályán.

Ez az arany középút eleinte meg is valósult, csak az volt a gond, hogy nem működött. Nem nagyon volt no-huddle offense, gyakran volt két futó a backfielden (ami a Coltsban nem nagyon fordult elő), illetve olyan játékok, amiket nem nagyon erőltetett Manning Indianapolisban. Ennek egy elég komoly identitáskrízis lett a vége, amire csak rátett egy lapáttal az, hogy Manning a sérülése után még rozsdás volt, ráadásul a kémia sem volt meg az új társaival.

A mélypontot alighanem a Chargers elleni hatodik heti találkozó első félideje jelentette, amikor a Broncos 24-0-s hátránnyal mehetett a félidőre. Hogy mi történt az öltözőben, azt nem tudni, de ekkor alighanem elbillenhetett a mérleg nyelve Manning irányába.

Mivel 24 pontos hátrányba nem sok értelme van a gameplannek, Manning átvette az offense irányítását, lesz ami lesz. És lett: a védelem hathatós közreműködésének is köszönhetően a csapat végül 35-24-re győzött. Ezt követően jött a bye week, aztán pedig már nem volt megállás: a Broncos az összes hátralévő meccsét megnyerve 13-3-as mérleggel jutott be a rájátszásba. A nagy feltámadás természetesen együtt járt a playbook és a gameplan átalakulásával is. Egyre több lett a no-huddle és az 11 és 12-es personnel, végül pedig létrejött a Manning-Moore féle rendszer denveri verziója.

[/ppp_patron_only]