Az NFL csapatoknak minden márciusban – még a szabadügynök piac nyitása előtt – egy komoly döntést kell meghozniuk. El kell határozniuk, hogy a lejáró szerződésű játékosaik közül ki az, aki semmiképpen ne tesztelhesse a piacon értékét. A franchise tag 1993-as bevezetése óta a general managerek nagy dilemmája, hogy kiosszák-e a franchise taget és ezzel biztosítják legnagyobb értékeik egy éves biztos maradását vagy próbáljanak minél előbb mindkét fél számára előnyös szerződést találni, esetleg szélnek ereszteni őket. Ennek a jognak a látszólagos sok előnyével szemben hátránya is van.
Azon nem kell sokat gondolkodnunk, hogy megítéljük a franchise tag milyen szempontokból is előnyös egy csapat számára. Egyrészt plusz időt biztosít a general managereknek, hogy egy olyan szerződést dugjanak a játékosok orra alá, ami anyagilag nem vágja tönkre a csapatot, de nem talál biztos elutasításra se. Másrészt – és ez egy nagyon fontos szempont – egy biztos költséggel kalkulálhatnak a következő évre, ami mellé hozzá tudják igazítani az igazolások fizetését, a többi megtartani vágyott játékos szerződését, és tudják, mennyi pénz marad a draftra. Ezek ellenére én mégis úgy látom, hogy megvan a dolgok hátulütője is.
Pénzügyek:
Ami a mocskos anyagiakat illeti, teljes, valós képet valószínűleg sosem fogunk kapni a franchise taget illetően. Én most a teljesség igénye nélkül kigyűjtöttem három év hat játékosát, hogy megnézzem a csapatok a franchise taggel rosszabbul vagy jobban jártak, mint a későbbi szerződéssel. Persze ez a számolás azért adhat torz képet, mert egy év alatt rengeteg változás áll be egy játékos életében és környezetében, de megközelíteni lehet vele az értékeket. A tagek kiosztását sok esetben rögtön szerződés követett és nem kellett egy évet várni az új kontraktusra.
Logan Mankins:
2011 franchise tag: 10.1 millió dollár
2011 új szerződés: 6 év 51 millió dollár (éves átlag 8.5 millió dollár)
Chad Greenway:
2011 franchise tag: 10.1 millió dollár
2011 új szerződés: 5 év 41 millió dollár (éves átlag 8.2 millió dollár)
DeSean Jackson:
2012 franchise tag: 9.515 millió dollár
2012 új szerződés: 5 év 47 millió dollár (éves átlag: 9.4 millió dollár)
Ray Rice:
2012 franchise tag: 7.7 millió dollár
2012 új szerződés: 5 év 40 millió dollár (éves átlag 8 millió dollár)
Brent Grimes:
2012 franchise tag: 10.6 millió dollár
2013 új szerződés/csapatváltás: 1 év 5.5 millió dollár
Ryan Clady:
2013 franchise tag: 9.828 millió dollár
2013 új szerződés: 5 év 52.5 millió dollár (éves átlag 10.5 millió dollár)
Nos, az adatok nem olyan szignifikánsak első ránézésre, de két dolog levonható belőlük. Az egyik az, hogy az új szerződések közel azonos évi megterhelést jelentenek a csapatoknak, mint a franchise tag. Ez lefele és felfele is pár százezres kilengést jelent. Tehát ha kiosztunk egy taget akkor arra készüljünk, hogy a játékosok érzik, hogy hajlandóak vagyunk megközelítőleg ezt a pénzt szerződésbe is foglalni (akár hosszú éveken át), ezért nem is adnak lejjebb az igényeikből. A másik pedig, hogy minél hosszabb egy szerződés annál jobban le tudjuk szorítani az árát az éves átlagnak. Nyilván a játékosok is szeretik biztosítani megélhetésüket hosszú távon, ezért előnyben részesítik a hosszabb lejáratú kontraktusokat, még ha kicsit csökkenti is évi betevőt.
Morális veszély
A másik aspektusa a dolgoknak, amivel foglalkozni szeretnék, az a bizalom. Franchise taget nagy valószínűséggel annak a játékosunknak adunk, aki varázslatos teljesítményen, kiugró szezonon van túl. Nem nagy meglepetés, hogy az erőfeszítéseiért „jutalmat” vár. Amennyiben azt látja, hogy mi egy elég erős jogunkat gyakorolva tartjuk meg és utána még napokba-hetekbe menően alkudozunk, akkor valamilyen szinten jogos is, hogy fennakadnak a tárgyalások. Persze én elhiszem, hogy a csapatoknak a többi játékosra is kell pénz, ezért minden centet próbálnak megtakarítani, de ezzel kockára tenni azt, hogy legnagyobb értékeinkben tüske maradjon nem biztos, hogy megéri. Nézzük csak meg az idén maradásra „kényszerített” játékosokat. Demaryius Thomas, Peyton Manning legnagyszerűbb fegyvere egyelőre távol marad az edzésektől, mely ellen már az öreg QB is felemelte a hangját. Dez Bryant siránkozása hetek óta járja körbe a sajtót. Justin Houston is elégedetlenségének adott hangot a napokban. Pedig ha vannak játékosok, akik megérdemlik, hogy kicsit nagylelkűbben osztogassuk a nullákat nekik, akkor azok ők. Az nem kérdés, hogy a csapatok meg akarják tartani őket, ahogy az sem, hogy tudják, ezért mélyen a zsebükbe is kell nyúlni. Feltehetőleg ismerik is a játékosok igényeit. Engem mindig meglep, hogy ilyenkor mennyi ideig tart egy-egy új szerződés megszületése. Ne gondolja azt senki, hogy én azt hiszem, hogy ész nélkül kéne milliókat szórni rájuk, de a franchise tag összegénél nem születnek sokkal nagyobb éves szerződések és nem létezik, hogy ennyi ideig tart kitalálni a megfelelő koncepciót, amikor mindegyik csapat készült is erre. Ezek a huzavonák a legjobb utak afelé, hogy a játékos és a csapat közé éket verjenek.
Következő lépésként ezért azt néztem meg, hogy egy játékos a franchise tag kiosztása után 2 évvel még az adott csapat játékosa volt-e. 2012 óta 33 taget osztottak ki (ebben a transition tagek is benne vannak), ebből mindössze 13 játékos maradt annál a klubnál, aki a taget adta neki. (Az idei játékosokat még nem számoltam bele). Ez az arány megközelítőleg 40%, ami azt jelenti, hogy több mint a fele a franchise tageknek szakítással ért véget a közeljövőben. Nem túl jó kilátások.
*(2014 óta még természetesen nem telt el 2 év, de már így is csak ketten vannak a volt munkaadójuknál)
Az előző táblázatból kitűnik az is, hogy a tendencia egyre csak romlik és a csapatok is kevésbé szeretnek élni a lehetőséggel. Ez talán nem is véletlen.
Igen tudom, hogy ezt is rengeteg tényező befolyásolja, kezdve a sérülésekkel, az edzői gárda cserélődésén át, megannyi differenciáló faktorig, de a bizalomvesztés biztosan az egyik hátulütője a hosszan elhúzott szerződéskötéseknek.
Szerződések
Lassan már minden nagyobb NFL rajongó tisztában van vele, hogy a csapatok milyen szinten „játszanak” a szerződésekkel. Röpködnek a 100 milliós kontraktusok, amikre elsőre azt mondjuk, hogy ejha ezek már megint mit csináltak? Aztán vetünk egy mélyebb pillantást a részletekre és máris elismerően csettintünk. Az aláírási bónusz, a különböző work-out bónuszok, záradékok és egyéb finomságok jelentősen tudják módosítani egy-egy nagyobb szerződés értékét. Ki ne emlékezne rá mikor Kaepernick megkapta szerződését és egyből rávágta mindenki, hogy az irányító jól járt. Aztán rá kellett jönni, hogy a csapat az, aki inkább a dolog nyertese. Egy öt éves szerződésben úgy pakolgatjuk a pénzeket ahogy az nekik jólesik, ezzel szemben a franchise taget ha használjuk akkor az feketén fehéren adott millió dollár lesz. Így egyértelműen a hosszú távú megoldások a jövő NFL-jének az irányai. Kivéve, persze ha valamiféle reformon esik át a rendszer, mint annak idején 1993-ban. Ez talán majd egy másik írás tárgya lehet.
Játékosok
A játékosok oldaláról két olyan tényezőt tudok felhozni, ami biztos nem túl pozitív fogadtatású. Az egyik az a franchise tag egy éves időtartama. Feljebb már említettem, hogy a játékosok is szeretik hosszú távon bebiztosítani jövedelmüket. Ez azért is van így, mert mi történik, ha a következő szezon már messze nem sikerül olyan jól? Vagy jön egy váratlan sérülés. Az értékük rögtön a negyedére hullik vissza és ez ellen már nem tehetnek semmit. Ahelyett, hogy aláírtak volna egy 4 éves 40 milliós szerződést és 3 év múlva is meglenne a biztos 10 milliójuk, kapnak egy 11 milliós franchise taget az első szezonra, ahol aztán rosszul teljesítenek, a csapat pedig boldogan ajánl nekik ekkor egy 3 év 20 milliós szerződést és máris jelentős megtakarításuk van. A másik indok a franchise tag ellen pedig az, hogy a taggel lehet kicsit alulárazzák őket. A legkirívóbb példa Jimmy Graham, aki a TE taggel egyértelműen alul lett árazva, de ha egy kicsit valósabb helyzetet nézünk, akkor is előfordulhat, hogy amíg az egyik legjobb RB a ligában elteszi a nagy pénzt, mert a csapatának volt pénze éppen, a második legjobb viszont már csak a diszkont áras franchise taget kapja meg, ami alacsonyabb.
Összefoglalva, a franchise tag egy nagyon előnyős fegyver a csapatok tarsolyában, amely rövid távon megkérdőjelezhetetlen előnyökkel jár. Használni azonban tudni kell, mert hosszú távon könnyen visszafele sülhet el. A játékosok egyre inkább tisztában lesznek az értékeikkel, és meg is fogják követelni maguknak amit gondolnak. A bizalom – és amerikaifocisták esetében azt hiszem beszélhetünk önteltségről is – egy veszélyes játékszer. Én mindig is a hosszútávú szerződések pártját védtem és a kölcsönösen előnyős megállapodásokat. Érezhetően a csapatok is kezdenek rájönni, hogy érdemes leülni és megkötni a több éves megállapodásokat, amelyek sokszor ugyan gátolják a rugalmasságot, mert meghatározott összegekről is van szó, valamint kockázatjuk, hogy néha-néha benn marad némi dead money a fizetési sapkában játékosok után, de ha van egy sokat érő játékosunk, akkor nem érdemes hazárdírozni vele.
Az utóbbi öt évben egyébként öt csapat volt, akik nem osztottak franchise taget senkinek sem. Lehet tippelni melyek voltak ezek a csapatok. (Három ezek közül kimondottan tetszetős játékospolitikát folytat ebben az időben kívülről nézve is.)
