Engedd szabadjára a szörnyet!

Az elmúlt szezon után rengeteg edző helyezte át székhelyét és ennek következtében rengeteg csapat sémaváltáson és egyéb, az edző személyéhez köthető változáson esett át. Az első négy forduló után megállapíthatjuk, hogy az egyik legnagyobb pálfordulást a Denver Broncos védelme élte meg. A denveri védelem eddig sem számított rossznak, de valahogy nem tudtunk úgy beszéni róluk, mint a 2013-as Seahawksról vagy a 2012-es Panthersről, hogy csak a közelmúlt kiváló védelmeit említsem. Ebben az írásban egy kis betekintést szeretnék nyújtani, hogy mik is azok a faktorok, amelyek megváltoztatták a helyzetet.

Kezdésként beszéljünk kicsit a roster összetételéről és annak változásairól. A csapat keretének defense része nagyrészt változatlan maradt az előző szezonhoz képest. A kezdőben mindössze annyi csere történt, hogy Rahim Moore-t Darian Stewart váltotta free safety poszton, valamint Terrance Knighton elhagyta a csapatot.  Azaz ez nem teljesen igaz. A keretben ugyan nem történt egyéb változás, de a depth charton igen. Igaz csak azért, mert Danny Trevathan visszatért sérüléséből és elfoglalhatta helyét a védelem közepén, melyet a Broncos szurkolók már annyira vártak.

Back in business

Ez a három kisebb változás azonban véleményem szerint nem hozta volna meg ezt a gyökeres változást, amelynek következtében a denveri védelem a 2015-ös szezon legjobb védelmévé nőtte volna ki magát, a szezon első részét tekintve. Ennek okai másban keresendők. Egészen pontosan egy ember koncepciójában és szellemiségében.

Wade Phillips mentalitására mindig is jellemző volt az agresszív, blitzkosarakat alkalmazó, alkalomadtán sokat kockáztató felfogás. A jelenlegi szezonban viszont az eddigieknél egy jobb, könnyen alkalmazkodó keretet kapott kezei közé. A Broncos védelme az elmúlt 4-5 szezon során rendre alulteljesített a várakozásokhoz és a keretben tartozkodó játékosok neveihez képest is. Von Miller ugyan egyedüliként még így is pofás szezonokat hozott le, és rendre a liga top pass rusherei közé tartozott, de a többiek nem tudták hozni az elvárt szintet. Aqib Talib, DeMarcus Ware vagy T.J. Ward például mind úgy érkezett a csapathoz, hogy posztjukon a liga legjobb játékosa közé tartoztak. Ennek megfelelően hatalmas gázsit szakítottak le a vezetőségről, de szép lassan középszerűségbe süllyedtek. A Broncos vesszőfutása csak azért nem indult meg ennek köszönhetően, mert a támadógépezet az elmúlt szezonig az öregedő Manning ellenére is magas hőfokon izzott, és szállította a rekordokat győzelmeket, valamint olyan csillagok kezdtek nőni a félhomályban, mint Chris Harris, Brandon Marshall vagy a tavalyi elsőkörös Roby.

Az előbb említett három úriember szép lassan a nagy sztárok fölé nőtt és az elmúlt szezonban már inkább a Harris vezette cornerback sorról, valamint a Marshall vezette linebacker sorról beszéltünk, mint a Talib-Ware kettősről. A Broncos vezetősége azonban érezte, hogy a védelem mindezek ellenére messze nem hozza ki magából a maximumot.

Nem akarok mindent egy ember nyakába varrni és ennek az írásnak sem az a célja, hogy Jack del Riot (és John Foxot) sározza, de véleményem szerint az eredménytelenség legfőbb oka a védőkoordinátor személyében keresendő. Del Rio nem hogy nem tudta elérni, hogy játékosai tudásuknak megfelelően pörögjenek és teljesítsenek, de az ultrakonzervatív (nem tudok dönteni, hogy ő vagy Fox volt-e jobban az), a kreativitást a legkisebb mértékben sem ismerő hívásaival ellehetetlenítette az esélyét is a felemelkedésnek. Ez pedig olyan szinten rányomta a bélyegét a csapat védőegységére, hogy a legkisebb lelkesedést és tüzet sem lehetett látni bennük. A blitz kifejezést csak hallásból ismerő Rio csak akkor küldte játékosait az irányítóra, ha már teljesen érdektelen volt a meccs, és gondolta kipróbál egy kis ilyet is, de éles szituációban rendre nem mert kockáztatni. A jelenlegi keretben pedig rengeteg gyors, okos játékos van, akik könnyűszerrel, könyörtelenül végre tudják hajtani a parancsot. Brandon Marshall amellett, hogy az egyik legjobb linebacker coverage-ben, könnyedén megtalálja az utat az ellenfél irányítójához is, hogy a hard-hitter Wardról már ne is beszéljünk.

Wade Phillips – ahogy az várható volt – az átalakításokat a sémaváltással kezdte. A Broncos 4-3-as felállása ugyan nagyon jól ölte a futásokat az elmúlt szezonokban (a távozó Knightonnak is hála), de a rövid yardos játékokban, a nyomásgyakorlásban és különösen Red Zone defense-ben hatástalan volt. Az átalakított felállás alapvetően két dolgot eredményezett, és mindkettő pozitívan hatott a Vadlovak játékára. Az egyik, hogy DeMarcus Ware végre újra ott játszhat, ahol igazán tud élni, vagyis outside linebacker pozícióban. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a tavaly megszerzett sackjeinek felét már csaknem most birtokolja, valamint a futás ellen is hasznosabban lép fel, és a tackle-jeinek száma már harmada a tavalyi állománynak.

A másik fontos fejlődés az a tight endek és a slotból induló receiverek levédekezésének fejlődése lett. A 3-4-es felállásnak köszönhetően Marshallnak kevésbé kell megosztani a figyelmét, és kontroll alatt tudja tartani a pálya közepét. Nem véletlen, hogy a PFF értékelései szerint a második legjobb coverage grade-eket birtokolja a linebackerek között.

Phillips azonban a sémaváltáson kivül mást is hozott Denverbe. A „blitzbáró” ugyanis nevéhez méltóan sokkal többször él a blitzelés lehetőségével, mint elődje (igaz, ez nem volt nehéz). Az ellenfél irányítójának teljesen kiszámíthatatlan honnan és mikor jön/jönnek az extra emberek. A jelenlegi állásokat tekintve 11(!) különböző játékosnak van legalább jegyzett sackje, és ez teljesen meglepetésszerűvé teszi a támadást. Az igazán érdekes dolog az azonban nem az, hogy mennyiszer blitzel Phillips, hanem hogy mikor teszi azt. Ez ugyanis még kevésbé megállapítható, mint hogy ki jön.

Blitzzel meccskezdéskor, blitzzel 1 és 10-nél, de blitzzel 3 és 7-nél is akár, vagy a mérkőzés vége előtt 37 másodperccel is. Az utolsó Minnesota elleni meccs végső drive-jában például öt egymást követő játékban küldött extra embert Bridgewaterre. Ezek mellett előszeretettel hív 3-5-ös felállású játékokat, amikor még egy extra outside linebackert küld a pályára és rohamozza így az ellenfél irányítóját.

A blitzelés variálása és sokfélesége tehát Wade Phillips Denverjének az egyik legnagyobb fegyvere, de nem az egyetlen. Az ősz hajú mester a védelmi playhívások kreativitásának egészen magas fokát mutatja be az elmúlt hetekben. Az egyik előszeretettel használt játéka, mikor egymást követő két játékban küld blitzet a gyanútlan irányítókra, ám amikor a legjobban számít a rohamra a QB, akkor vagy Ware-t vagy Millert, ritkább esetben akár mindkettőt visszahívja coverage-be, ezzel pedig lezárja a menekülési tervet az ellenfél előtt. Ugyan sem Ware, sem Miller nem a coverage nagy mesterei, de a meglepetés ereje miatt könnyebb dolguk van. Ezek mellett ne felejtsük el, hogy használja kiváló cornerbackjeit is. A már említett blitzelés mellett igen gyakran jelenik meg a Denver egy extra cornerrel (általában Robyval) és tereli az elkapókat a pálya közepe felé, ahol a két elég fürge linebacker be tud segíteni.

Természetesen Wade Phillips munkássága ennél sokkal mélyebb és változatosabb, de ennek az irománynak nem tárgya teljes elemzés, csak a filozófia és a szellemiség által hozott hatás feltárása, ugyanis ezek azok az elemek, melyek igazán hiányoztak Coloradóból. A fentebb taglalt sémaváltás és play calling mellett ugyanis Phillips hozott egy még az eddigieknél is fontosabb dolgot. Az agresszív, igazán magas fordulatszámon pörgő szellemiséget.  A denveri defense az eddigi szezonokban egy tehetséges emberekből álló, ám megfásult társaság képét mutatta, akik mintegy dolgukba beletörődve élték mindennapjaikat. Ebben a szezonban azonban – ahogy szokás mondani – együtt él és mozog a védelem. Egy-egy labdaszerzést, nagy ütést követően rohannak egymáshoz a játékosok, mindenki felfokozott állapotban teszi a dolgát. Ez az adrenalinlöket pedig pont megadja azt a pluszt a csapatnak, amit eddig hiányoltunk. Az elmúlt két évben hibát hibára halmozó Talib (persze most is hibázgat) valahogy megemberelte magát, és csodás interceptionökkel jelezte, hogy nem égett még ki teljesen. Ware nyomásgyakorlásáról már ugye esett szó, de olyan emberek is extrát nyújtanak, mint az eddig epizódszereplő Bruton vagy a mindneki által leírt Stewart.

Nehéz megmondani, hogy ez a védelem mire lehet elég, azt is, hogy tudják-e ezt a teljesítményt tartani év végéig, de az biztos, hogy egyelőre jó a kiszemelt út. Wade Phillips tehát végre szabadjára engedte a szörnyeteget, innen már csak a játékosokon múlik, bírják-e végig a tempót. Az egy más kérdés, hogy a Gary Kubiak által hozott támadófelfogás, Manning tehermentesítésé és a futójáték erőltetése – a védelemmel ellentétben – egyelőre megbukni látszik, de ez talán már egy másik írás tárgya.