Szombaton megkezdődik az idei szezon rájátszása, ahol már csak a liga legjobbjai folytathatják 2016-os menetelésüket. Az alapszakaszbeli minta alapján nagyjából le lehet szűrni, hogy melyik csapatból, kiknek a teljesítményén múlik alapjaiban véve a gárda sikeressége. Amikor a kulcsjátékosokról beszélünk, értelemszerűen a legtöbb szó azokról esik, akiket amúgy is megénekeltünk az alapszakasz során jó párszor. Emiatt könnyen megesik, hogy bizonyos játékosok méltatlanul kevés figyelmet kapnak, pedig teljesítményük alapján rászolgálnának. A playoff közeledte okán igyekeztem összeszedni minden résztvevő csapatból egy-egy olyan játékost, akik az előbbi csoportba tartoznak. Elsőként az AFC radar alatti playmakereit.
New England Patriots – Trey Flowers, DE
A szezon közepéig a Patriots pass rusha gyakorlatilag a nullával volt egyenlő, pedig nagyjából már mindenkivel próbálkoztak kínjukban. Sem Long, sem Ninkovich, sem Sheard nem tudta betölteni a Chandler Jones elcserélése által keletkezett űrt, Flowers pedig csak negyedik számú opciónak számított a rotációban. Egészen a Bills elleni nyolcadik heti mérkőzésig, ahol még ugyan csereként, de kétszer is földre vitte Tyrod Taylort. Egész mérkőzésen mutatott teljesítményének köszönhetően a következő héten már a kezdőben találta magát és fokozatosan a csapat legjobb pass rusherévé nőtte ki magát a másodéves defensive end. A szezon végére 7 sackkel nyerte a házi listát és amellett, hogy pass rushban kiváló munkát végez, a futás elleni védekezésben is tisztességgel helyt áll.
Kansas City Chiefs – Chris Jones, DT
Az idei második körös játékos Jaye Howard és Allen Bailey IR-re kerülését követően került képbe és igyekezett feledtetni a két kieső játékos hiányát. Tette mindezt egészen kiválóan. Helyzetét persze könnyítette, hogy egy kiváló párja volt a fal belsejében Dontari Poe személyében. Ugyan csak két sacket szerzett egész szezonban Jones, pass rush-ban nyújtott teljesítményét nem tükrözi ez a szám. Sokkal inkább, hogy a PFF-nél az egész ligát tekintve a 11. legjobb belső védő ebben a tekintetben. Egy ilyen játékos, mint Jones pedig aranyat érhet, hiszen ha sikerül átverekednie magát a vele szemben álló támadófalon, akkor az ellenfél irányítói gyakorlatilag sehova se menekülhetnek. Középről ő érkezik, a szélekről pedig a Tamba Hali – Justin Houston – Dee Ford nevével fémjelzett félelmetes kansasi sackvonat.
Pittsburgh Steelers – Sean Davis, S
Az újonc Davis a szezont még cornerbackként kezdte a Steelersben, de többnyire epizódszerep jutott neki és akkor is elég gyengén teljesített (igaz, ez az egész cornerbacksorról elmondható). A 11. héten a kezdő strong safety, Robert Golden megsérült, az edzői stáb választása pedig Davisre esett. Az idő pedig őket igazolta. A Cleveland elleni meccstől kezdve 43 tackle-t, 4 elütött passzt, egy interceptiont és másfél sacket jegyzett. Davis beépítése fordulópont az egész Steelers védekezésével kapcsolatban. Mielőtt berakták, egy négymeccses vereségsorozatban volt éppen a Pittsburgh, 383 engedett yarddal és 28.3 kapott ponttal meccsenként. Azóta viszont csak nyert a Steelers és ugyan nem lehet csak Davisre fogni a védelem feljavulását (17.2 kapott pont/meccs), illetve az ellenfelek sem feltétlen a legkomolyabb játékerőt képviselték , az elidegeníthetetlen, hogy a safety beépítésével, az újonchibái ellenére is stabilitást hozott a Steelers mélységi passzjáték elleni védekezésében, ami a rájátszásban szintén sokat érhet.
Houston Texans – Whitney Mercilus, OLB
Amikor houstoni pass rushról beszélünk, mindenkinek JJ Watt és a kezdeti nehézségek után már tagadhatatlanul komoly tényezővé váló Jadeveon Clowney jut eszébe még idén is. Pedig előbbi szezonjának nagyon hamar vége lett, utóbbi ugyan konstans teljesítményt hozott, az idei év legjobb Texans front7 tagja azonban kétségtelenül Mercilus volt az alapszakasz során. 5.5 sackkel csapata legjobbja volt. Ez ugyan nem egy borzasztóan nagy szám, de Mercilus kevés kivétellel minden játékában nyomást tud helyezni az ellenfél irányítójára és a játék többi elemében is éppen azt hozza, amire épp a legnagyobb szükség van. Igazi vezér.
Oakland Raiders – Perry Riley, LB
Ide első körben valakit a támadófalból akartam írni, azonban a Raiders csoportos leépülését követően nem volt kérdés, hogy ha valamikor, akkor most kell igazán előlépnie a történelmien rosszul kezdő védelemnek. Khalil Mack egyedül elviszi a reflektorfényt mindenki elől, így viszonylag könnyen lehet a radar alatt maradni, Riley pedig ezt használja ki. Futás ellen jól teljesít, de az igazán fontos vele kapcsolatban, hogy coverage-ban nyújtott teljesítményének köszönhetően már a tight end játékok sem ülnek annyira a Raiders ellen, mint tavaly, ami részben Riley-nak is köszönhető. Külön nem szokták elővenni, inkább csak úgy összességében a belső linebackerek minősítésekor esik róla szó, de ezt árnyalja, hogy Malcolm Smith botrányos játéka miatt gyakorta két ember helyett is kell dolgoznia, ez pedig esetenként ront az általános megítélésén. Ugyan pályán pass rushban gyakorlatilag súlya nincs a rendszer miatt, azonban abban a főcsoportban, ahol Travis Kelcek és Martellus Bennettek rohangálnak, a coverage teljesítmény kritikus pont lehet – ebben pedig jó.
Miami Dolphins – Andre Branch, DE
Ha egy játékos egy Mario Williams – Ndamukong Suh – Cameron Wake triója által alkotott védelemből is ki tud tűnni, az igazán megsüvegelendő. Az ötödéves Branch-nek olyannyira sikerült felemelkednie ebből a védőfalból, hogy a defensive endek közül a legtöbb védő snapet ő tölti a pályán. Nem a legelitebb pass rusher a csapatból – ez a szerep továbbra is Wake-é – de 5.5 sackje és két kierőszakolt fumble-je mellett igazi iparosként dolgozik a pályán és habár igazi playmakerként talán őt a legnehezebb elképzelni a hatos listából, a csendes, de konstans munka ugyanannyit is érhet olykor, mint egy nagy play.
