Super Bowl XXXVII: Raiders vs Buccaneers

Az eredmény és a mutatott játék alapján minden idők egyik legsimább döntője volt az SB XXXVII, ahol az Oakland Raiders és a Tampa Bay Buccaneers feszült egymásnak. A mérkőzés alternatív neve a Gruden Bowl volt, mert Jon Gruden főedző akkori (Bucs) és korábbi (Raiders) csapata játszott egymás ellen. De mi volt az oka annak, hogy a két nagyjából azonos erősségű csapat közötti meccs ilyen simán, 48-21 arányban dőljön el a Buccaneers javára?

Az új évezredben ez volt az első döntő, mikor a liga legjobb támadóegysége nézett farkasszemet a liga legjobb védelmével. Előbbiek voltak a Fosztogatók, akik 1995-ben tértek vissza Oaklandbe Los Angelesből. A kezdeti negatív mérlegű szezonok után Al Davis, a tulajdonos/general manager kinevezte főedzőnek 1998-ban az akkor 35 éves Jon Grudent, aki korábban az Eagles offenzív koordinátora volt. A támadó szellemiségű főedző először két 8-8-as szezonhoz vezette a Raiderst, de 1999-ben leigazolta az akkor 34 éves irányítót, Rich Gannont, akinek fellendítette karrierjét: pályafutása során először bekerült a Pro Bowlba, illetve All-Pro lett Oaklandben, több szezonon keresztül. 2000-től Super Bowl-esélyesnek számított az ezüst-fekete alakulat, de egy pechsorozatnak köszönhetően nem nyertek. A 2000-es szezon AFC döntőjében a későbbi bajnok Ravens ellen játszottak, azonban Gannon megsérült, miután egy piszkos játék során a 160 kilós nose tackle, Tony Siragusa rávetődött az irányítóra, elintézve ezzel a vállát. Siragusát később megbüntették, de ez nem változtatott semmin, 16-3 arányban nyertek a Hollók. Egy évvel később jött a Patriots elleni divisional, és az ominózus tuck rule. A 2002-es szezont megelőzően úgy érezték a Fosztogatók szurkolói, hogy most, vagy soha, hiszen számos kulcsjátékosuk karrierje a vége felé tendált: a támadóknál Rich Gannon 37, Tim Brown 36, Jerry Rice 40, a védőknél Trace Armstrong 37, Bill Romanowski 36, Rod Woodson 37 éves volt. Közülük Rice, Woodson, és Tim Brown később Hall of Famer lett.

A szezon előtt azonban történt egy meglepő húzás: az edzők fizetésére híresen keveset költő Al Davis nem akart magas fizetést kínálni Jon Grudennek, inkább elcserélte őt a Buccaneersszel két első és két második körös pickért cserébe (az ezekkel választott játékosok mind bustok lettek, kivéve egy bizonyos Nnamdi Asomughát). Nem példa nélküli a főedző-trade, a Patriots is így szerezte meg Bill Belichicket a Jetstől. A Tampa Bay először a legendás Bill Parcellst akarta megszerezni vezetőedzőnek, de mivel ez nem jött össze, így maradt Gruden, akinek az édesapja segédedzőként dolgozott Tampa Bayben. Érte viszont komoly ellenértéket kellett adniuk.

A Buccaneerst sokáig a liga bohóccsapatának tartották, mert az első 20 szezonjukban mindössze háromszor jutottak a rájátszásba. Ez hamar megváltozott, miután 1996-ban Tony Dungy lett a főedző, aki ligaelit védelmet hozott össze, két későbbi Hall of Famerrel fémjelezve (Derrick Brooks, Warren Sapp) és számos kiváló játékossal (Simeon Rice, Ronde Barber, John Lynch). Dungy hat szezon alatt négyszer juttatta a rájátszásba a csapatot, de SB-t nem nyert, mert a támadóegység gyászos volt, ezért kirúgták, és all-int mondtak: odaadták a legjobb pickeket, hogy megszerezzék a támadóguru Grudent, hogy életet leheljen az O#-be. Ez a 2002-es szezonban nem igazán sikerült neki, 25. volt a ligában az egység.

Ne tévesszen meg senkit, hogy irányítójuk, Brad Johnson Pro Bowlba került, legfeljebb game managernek volt jó. A támadóegységnek viszont voltak jó fegyverei, kiemelhető a bulldózer power back, Mike Alstott, a már 32 éves, de még mindig magas szinten játszó elkapó, a Jaguarstől újonnan igazolt Keenan McCardell és a primadonna Keyshawn Johnson. Johnson 1/1-es elkapó volt, de igazi potenciálját nem hozta ki magából. Helyette állandóan balhézott az edzőivel – így Grudennel is, aki 7 meccsre eltiltotta emiatt -, ha úgy érezte, hogy nem kapott elég labdát. Az önéletrajzának címe beszédes: “Just Give Me the Damn Ball“… Volt még egy új igazolásuk is, Joe Jurevicius, aki bár nem volt kezdő elkapó, valahogyan az igazán fontos pillanatokban mindig megcsinálta a nagy játékot. Megszerezték még a futójátékos Michael Pittmant is a Cardinalstól, akinek a fia most a Colts elkapója. Mindezektől függetlenül az O# nem muzsikált valami jól, és ezen Gruden sem tudott jelentősen javítani.

A Tampa Bay akkori védelméről ezzel szemben szinte csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni. Ha minden idők legjobb védőegységét kellene megnevezni, akkor a 2002-es Bucs D# is versenybe szállhatna ezért a címért. Elsők voltak a ligában a kapott pontok és yardok tekintetében, egészen pontosan 50 ponttal és 600 yarddal kaptak kevesebbet, mint az utánuk következő csapat. A legkevesebb first downt engedték, a legtöbb interceptiont szerezték akkor az NFL-ben. A linebacker Derrick Brooks a 2002-es szezonban az év védője lett, öt interceptiont szerzett, ebből hármat visszavitt TD-re. Remek szezont futó játékosokban bővelkedett a védelem, első csapatos All-Pro lett Simeon Rice, Warren Sapp, a már említett Derrick Brooks, második csapatos All-Pro lett Ronde Barber és John Lynch. A belső linebacker, Shelton Quarles pedig karrierje során először és utoljára bekerült a Pro Bowlba. Fun fact: itt játszott Booger McFarland is, akiből azóta meme lett a Monday Night Football közvetítések alatti röhejes megszólalásai miatt.

A 2002-es szezonban tehát a Raiders főedzője a korábbi támadókoordinátor, Bill Callahan lett (jelenleg Browns OL edző), segítői között ott volt Marc Trestman (korábbi Bears HC) és Jim Harbaugh is (korábbi 49ers főedző). Bár Callahant nem tartották alkalmasnak a HC posztra, jól muzsikált a Gruden által felépített alakulat, 11-5-ös mérleggel elsők lettek az AFC-ben, Rich Gannon MVP lett, Tim Brown megszerezte karrierjének 1000. elkapását, ezzel 3. játékos lett az NFL történetében, akinek ez összejött. Az első természetesen csapattársa, Jerry Rice volt. A védelem sem volt utolsó, bár kevesebbre tartották, mert passzjátékoknál zavarba hozhatók voltak. Azonban amikor igazán számított, össze tudtak hozni nagy játékokat, köszönhetően a ballhawk játékosoknak a secondaryben: Rod Woodson, Tory James és a fiatal Charles Woodson is sok interceptiont szerzett. Nem volt a legnagyobb név a defensive tackle Rod Coleman, mégis remek szezont zárt 11 sackkel, mögötte pusztított az 5. Super Bowljára készülő a veterán linebacker, Bill Romanowski, aki az előző négyet győztesként hagyta el.

A Bucs történetének legjobb alapszakaszát zárta 12-4-es mérleggel, amivel első lett az NFC Southban. Első helyen azonban nem ők voltak kiemeltek az NFC-ben, hanem a Philadelphia Eagles, amely 20-10 arányban múlta fel a Kalózokat a hetedik játékhéten. A rájátszásban aztán jött a 49ers, amely a Wild Card körben hősies küzdelemben, 39-38-re győzte le a New York Giantst. 17-0-s negyedik negyeddel fordította meg a meccset a Frisco. Ezt azóta minden idők egyik legjobb meccsének és fordításának tartják, és a végén volt még azóta sokat vitatott bírói ítélet is. Mindez azonban nem nagyon hatotta meg a Buccaneerst, amely 31-6 arányban gázolta le a 49erst a főcsoport-elődöntőben, amely Steve Mariucci utolsó meccse volt a San Francisco vezetőedzőjeként.

Az NFC döntőben jöhetett aztán az első számú kiemelt Eagles, amellyel szemben fűtötte a Kalózokat a bosszúvágy, hiszen az alapszakasz során a Sasok borsot törtek az orruk alá, és korábban is többször kiejtették a Tampa Bayt a rájátszásból. Előzetesen a Philadelphia számított a mérkőzés esélyesének, ennek megfelelően meg is szerezték a vezetést egy touchdownnal. Jon Gruden azonban ezt követően felülmúlta Andy Reidet, az Eagles támadóegységét megfojtotta a Kalózok védelme. Donovan McNabb felköhögte a labdát a Bucs 24 yardos vonalában, amikor egykori középiskolai csapattársa, Simeon Rice sackelte. A harmadik negyed első támadósorozatában McNabb ismét fumble-t vétett, amikor Ronde Barber egy blitz során szerelte. Három perccel a meccs vége előtt jött a szíven szúrás: 20-10-es állásnál az Eagles 73 yardos drive-ot vezetve a Tampa Bay 10 yardos vonalánál indított támadást. Ahelyett azonban, hogy 3 pontra lefaragták volna a különbséget, McNabb interceptiont dobott Barbernek, aki 92 yardos picksixet szerzett ebből, beállítva a 27-10-es végeredményt. Barber ugyanabban a pozícióban állt fel, mint amikor blitzelt és fumble-t harcolt ki, most azonban hátralopakodott, és az irányító szemeit figyelte, majd megcsinálta a nagy játékot. Ez volt az utolsó meccs a Veterans Stadiumban, amit a meccs után ledózeroltak – ezzel pedig egyben Philadelphia város sporttörténelmének egyik legfájóbb veresége lett. Barber a picksix után az NFL films kamerái előtt azt kiáltotta, hogy “Pro Bowl my ass baby. I’m going to San Diego!”

A Super Bowl esélyese a fogadóirodáknál a Raiders volt 4 ponttal, amely hamar előnybe került a meccs elején: Charles Woodson interceptiont szerzett Brad Johnson passzából, jó mezőnypozícióba hozva ezzel az oaklandi csapatot. Ebből azonban nem tudtak TD-t szerezni, Rich Gannont sackelte 3. downon Simeon Rice. Végül Sebastian Janikowski értékesített egy mezőnygólt. Ezután azonban tragédia történt a Fosztogatók számára, 34 pontot szerzett zsinórban a Buccaneers, Gannon SB-rekordot jelentő 5 INT-t dobott a meccsen (ebből 3 picksix), és ötször sackelték az MVP irányítót. A Raiders összeomlott, hosszú időre ez volt az utolsó szezonjuk, mikor a rájátszásba jutottak. De mi az oka ennek a leégésnek egy nagyjából hasonló erejű csapat ellen? Csak annyi, hogy “a védelem nyeri a bajnokságot”?

Kezdjük azzal, hogy az új főedző, Bill Callahan nem változtatta meg a játékokat, ugyanaz volt a playbook, ami Gruden alatt is, még az áthívásokhoz használt jelek is azonosak voltak. Gruden erre felkészítette játékosait, Callahan kiismerhetőségét mutatja, hogy szinte csak azokat a playeket hívta, amiket a Tampa edzője játszatott a scout teammel a mérkőzést megelőző heti edzések során. Adott volt egy jó eszű játékos, a Stanfordon végzett safety, John Lynch, aki azonnal felismerte, hogy milyen játékokat hívnak a fosztogatók, vagy hogyan hívják azokat át, amikről azonnal tájékoztatta kollégáit a pályán. A másik safety, Dexter Jackson ezt köszönte is, viszonylag hamar két interceptiont szerzett, aminek köszönhetően a Buccaneers el tudott húzni a Raiderstől. Jackson ezzel MVP lett, Jake Scott után a második safety lett az NFL történetében, akinek ez sikerült, de igazából ezt a címet még jó pár Bucs védőnek oda lehetett volna adni ezen a meccsen. A Raiders kiszámítható támadójátékának az eredménye a három védelem által szerzett touchdown, amire azelőtt és azóta sem volt példa a Super Bowlon. Lynch jelenleg a 49ers general managere.

De voltak itt más problémák is. A Raiders Pro Bowl/All Pro-választott centere, Barret Robbins a döntőt megelőző napon eltűnt. A támadófal egyik alapembere ugyanis mentális problémákkal küszködött, de ez akkor még csak részben volt ismert, úgy tudták róla, hogy csak depressziós. A meccs után azonban kiderült, hogy ennél komolyabb betegsége van: bipoláris zavarban szenved. Nem vette be a gyógyszereit, a meccs előtti szombaton elvesztette kapcsolatát a valósággal. Mexikóba, Tijuanába utazott bulizni, majd leitta magát. Később azt mondta a feleségének, hogy a Raiders megnyerte a Super Bowlt, ő pedig azt ünnepelte meg. Végül Robbinst megtalálták a meccs helyszínén pár órával a kezdés előtt… San Diego város kórházában, leszedált állapotban.

A főedző Bill Callahan a játékosai teljes megrökönyödésére két nappal a mérkőzés előtt, pénteken megváltoztatta a gameplant, míg korábban az volt a terv, hogy a futójáték lesz túlsúlyban – aminek volt értelme, hiszen a Buccaneers védelme passz ellen különösen jó volt, de a futás ellen már nem annyira, nem voltak annyira fizikálisak, mint az oaklandi támadófal -, az új stratégia a passzra helyezte a hangsúlyt, ami szintén nem volt akkora blődség, hiszen Gannon volt az MVP és a két elkapója Brown és Rice, mégis hatalmas felháborodást okozott a Raiders öltözőjében: felesleges volt minden edzés, két nappal a Super Bowl előtt kidobta a kukába az egész heti tervet? A center Robbins könyörgött Callahannek, hogy ne tegye ezt, mert nem erre készültek, nem tudja összeszedni a hívásokat. Mivel ez nem történt meg, ezért Robbins összeomlott és lelépett, helyette pedig a nála jóval gyengébb Adam Treu kezdett a döntőn, aki nem volt összeszokva Gannonnal és a támadófal többi tagjával. Az Oakland játékosai tudták, mielőtt kimentek a pályára, hogy veszíteni fognak.

Az egykori Raiders játékosok közül többen kemény, szinte példátlan váddal éltek volt főedzőjükkel szemben, Tim Brown azt állította, hogy Bill Callahan szándékosan szabotálta a döntőt, mégpedig azért, mert utálta a Raiderst, csak Gruden miatt vállalt munkát a Fosztogatóknál, aki jó barátja volt. A támadók közül többen is egyetértettek Brownnal, Jerry Rice szerint “teljesen érthetetlen, hogy egy edző megváltoztassa a gameplant az utolsó pillanatban, egész héten futtattuk a labdát az edzéseken, majd azt mondja, hogy passzoljunk hatvanszor?” Hasonlóan vélekedik a fullback Jon Ritchie és a futójátékos Charlie Garner is. Más egykori csapattársak viszont nem értenek egyet, szerintük Callahan előre tudta, hogy Robbinsra nem lehet számítani, és ezért történt a változtatás. Gannon szerint nem lehet szabotálásról beszélni, Callahannek csak annyi a hibája, hogy nem változtatta meg a playek neveit és a jeleket, ezért kaptak ki. Romanowski szerint az egész felvetés hülyeség. Más játékosok szerint tény, hogy Callahan nem kedvelte a Raiderst, nem akart Oaklandben lenni, de az kizárt, hogy egy edző ne akarjon bekerülni a történelembe, mint Super Bowl-győztes HC.

Bár megkérdőjelezhetetlen Callahan felelőssége, nagy hiba lenne elvitatni a Buccaneers érdemeit, főleg a védelmének remek teljesítményét. A szintén legendás 1985-ös Bears D# óta először fordult elő, hogy egy védelem a legjobb legyen kapott pontok, yardok és szerzett interceptionök tekintetében is, továbbá az ellenfelek irányítói 48,4-es passer ratinget átlagoltak ellenük. Egészen zseniális volt tehát ez az egység, Jon Gruden pedig minden idők legfiatalabb főedzője lett, aki Super Bowlt nyert. Mégsem kapta meg ezért a teljes elismerést, hiszen ezt a Buccaneerst sokan még Tony Dungy csapatának tartották…