Csak a 417. helyen kelt el a drafton, részt kellett vennie a vietnámi háborúban, ahol ráadásul mindkét lába súlyosan megsérült, de soha nem mondott le a futballról. Karrierje végére négy Super Bowl győzelem került a neve mellé, és egy olyan sztori, ami történelemkönyvbe és filmvászonra illő. Bemutatjuk Rocky Bleiert.
Robert Bleier Wisconsinban született. Ő volt a legidősebb a család négy gyermeke közül, így alaposan ki kellett vennie a részét a háztartásból. Hol a család kocsmájában dolgozott, hol a hatvanas évek Amerikájának megfelelően újságkihordó fiúként tette be a részét a közösbe. Amikor viszont nem dolgozott vagy tanult az iskolában, akkor a baseballnak és a futballnak szentelte minden idejét.
A gimnáziumi csapatának kapitánya volt és számos elismerést szerzett futóként, linebackerként és defensive backként. Ez az egyetemek figyelmét is felkeltette, a befutó pedig a Notre Dame lett. A várt berobbanás és áttörés azonban elmaradt, és bár csapatkapitánynak választották és bajnokságot is nyert Fighting Irish-sel, de olyan nagyon sokat nem tett hozzá a csapat sikereihez a pályán. Ennek megfelelően csak a 16. körben, a 417. helyen választotta ki őt a Pittsburgh Steelers az 1968-as drafton.
A vietnámi pokol
Ahogy arra számítani lehetett, újoncként nem jutott sok labdához: összesen kilenc labdaérintése volt 107 yardért. Nem úgy nézett ki, hogy sikeres vagy emlékezetes pályafutása lesz, pláne nem azok után, hogy 1968 decemberében besorozták a vietnámi háborúban résztvevő amerikai hadseregbe.
[ppp_patron_only level=”1450″ silent=”no”]
“Mondhatni, én húztam a rövidebbet. 1968-ban a legtöbb NFL-játékos csak tartalékosként vagy a Nemzeti Gárda listáján volt bejegyezve. Sok srác túl nagy volt ahhoz, hogy csatlakozzon a hadsereghez vagy egyszerűen nem mentek át a fizikai vizsgálaton, de én valahogy átcsúsztam a szitán és behívtak. “
-mondta Bleier egy vele készült interjúban.
“Tudtam, hogy bármi megtörténhet, de bekerültem a csapatba. Életem talán legjobb pillanata volt, amikor a főedző Bill Austin magához hívott az egyik edzés után: a kezében tartotta a hadsereg levelét, de azt mondta, szerinte elég jó vagyok ahhoz, hogy tovább játszhassak és szívesen gondoskodik a behívómról.”
Azonban a sors fintora, hogy a tartalékos csapatok és a játékosokat védő szervezetek teli voltak, nem maradt hely még egy embernek. Egy rövid felkészítés után pedig már egy Vietnámba tartó hajón találta magát, körülvéve a háború minden szörnyűségével.
1969. augusztusában jelentkezett egy 24 órás őrjáratra, amikor egyik társa ellenséges aktivitást észlelt az örs melletti rizsföldön. Ezek után lövéssorozat dördült el, és mindenki futásnak eredt a földön, a hajsza közben pedig Beilert bal lábon lőtték. Mintha ez nem lett volna elég, pár perccel később egy gránát robbant fel közvetlenül a jobb lába mellett, ami szintén súlyos sérüléseket okozott. Helikopterrel szállították Tokióba, hogy kórházi kezelést kaphasson – kisebb csoda volt, hogy életben maradt, de őt csak egy dolog érdekelte:
A futball
A kórházban feküdve, a gyógyulásra koncentrálva Bleier első kérdése az orvosához az volt, hogy játszhat-e újra még. Mindenki kizártnak tartotta, sőt egyesek még a teljes felépülésében sem hittek. Ennek ellenére úgy döntött, nincs is más választása, mivel semmi máshoz nem ért.
“Elég hülye vagy inkább elég makacs voltam ahhoz, hogy ne higgyek az orvosoknak. Az járt a fejemben, hogy rendben, megsérültem, de nem vesztettem el sem a lábam, sem a karom, úgyhogy ideje elkezdeni a rehabilitációt, aztán mehetek vissza játszani. Ez lett a mantrám”
– mesélte a futó egy beszélgetés alkalmával.
Art Rooney, a Steelers akkori tulajdonosa egy képeslapot küldött Japánba a lábadozó Bleiernek, amiben mindössze annyi állt: “Rock, a csapat nem áll túl jól. Szükség van rád”. Ez még több motivációt adott a fiatal játékosnak és minden erejével azon volt, hogy újra a pályán lehessen.
1970-ben tért vissza a Steelers edzéseire, de távolról sem volt egyszerű dolga. Sokszor bicegett, a sérült lábai nem bírták a terhelést, ráadásul a varratok is gyakran szétnyíltak a sebein. A csapat tanácstalan volt, de nem lett volna szimpatikus elküldeni egy háborús veteránt, így jobb híján Bleier IR-re került.
Két év telt el, mire a futó visszatérhetett a pályára. Mivel már egyetemi prospectként sem volt különösebben ígéretes, így nem volt meglepő, hogy nem sok szerepet kapott. Ő is érezte, hogy ez nem fog menni, így 1973-ban visszavonult. Vagyis ez volt a terve, azonban a Steelers linebackere, Andy Russell elhívta egy találkozóra, ahol a csapattársai meggyőzték a folytatásról.
És milyen jól tették! 1974-ben a Pittsburgh egészen a Super Bowlig menetelt, amit sikerült is megnyerniük. A szezonban Bleier 373 yardot és 2 touchdownt szerzett, a döntőn pedig 65 yarddal járult hozzá a győzelemhez második számú futóként. Aztán a következő évben ismét bajnok lett a csapattal, melyet további két gyűrű követett, sőt 1976-ban 1036 yardot és öt TD-t szerzett. Mindezt ráadásul történelmi módon, ugyanis a csapattárs Franco Harris is átlépte az 1000 yardos határt, így ők lettek a liga történetének második párosa, akinek ez sikerült.
A pillanatnyi fellángolást nem követte újabb, soha többet nem szerzett még csak 650 yardot sem a földön. A karrierjét végül 3865 futott yarddal és 23 TD-vel, illetve négy bajnoki címmel fejezte be. Nem volt korszakos tehetség, sőt még csak átlagon felüli játékos sem. Mindezt ugyanakkor sikerült kitartással, alázattal és szorgalommal kompenzálnia, hogy végül minden átélt szörnyűség, minden elé gördített akadály ellenére beteljesítse az álmát.
[/ppp_patron_only]
Vietnámból Tokióba helikopterrel? Az biztos eltartott egy-két napig.