Érdekes motivációs technikája van Matt Nagynek, a Chicago Bears főedzőjének. Sok edző eltemeti azokat a meccsfelvételeket, amikor a csapata szerencsétlen körülmények közt kikapott, Nagy viszont nem ilyen, ő levetíti játékosainak az Eagles elleni Double Doink néven elhíresült végjátékot, hogy a srácok érezzék a fájdalmat. Tarik Cohen mesélt erről.
Csak a meccs utolsó másodperceit mutatja meg. Megmutatja a nézők reakcióját, a mi reakciónkat az oldalvonalnál, és elmondja, hogy soha se felejtsük el, mennyire is fáj ez. Elmondja, hogy vissza fogunk jutni ugyanide, és akkor majd más lesz a kimenetel. Ez motivál minket, hogy minden egyes nap rendesen lenyomjuk az edzéseket.
Biztos mindenki emlékszik még Cody Parkey kihagyott mezőnygóljára, ami két kapufát érintve pattant vissza a játéktérre, véget vetve a Bears szezonjának. Sok jó sztori kezdődik nagy bukással, Chicagóban is azt remélik, hogy az ő filmjükben ez csak a kezdet volt, a happy end pedig a 2019-es szezon utáni Lombardi trófea felemelésével fog eljönni.
Ehhez persze nem ártana egy épkézláb rúgót leakasztani.
Bill bácsi is azért olvasta fel a Seahawks SB előtt az ellenfél győzelmi parádéjának a programját mert nem működik a fordított pszichológia…
Szerintem a jó edző ismeri, hogy mi hat motiválóan a játékosaira. Egy győztes típust a vereség érzése igenis motivál, amiatt is jobb szeretne lenni. Aki ettől görcsös lesz, az a kellő pillanatokban is meg fog remegni. Szerintem.
Bocs, zsömi, de a másik csapat ünneplésének a programja és az én pofám elkámpicsorodása között némi differenciát vélek felfedezni. Az egyik dacot, csakazértis hangulatot, a nehogymánekiklegyenjó és a megaqrvaannyukat érzést vált ki, míg a másikban egy szembesülés a szarral, ami ért, ami elutasítást, elkeseredést, naeztsohatöbbet érzést vált ki. Az utóbbiban is lehet jó, főleg, ha a legutolsó érzést tekintjük, de ettől még akkor is lehangoló, míg a másik motiváló, vagyis egészen más energiákat mozgat meg a két dolog. Az egyik felbasz agyilag és adrenalint tol beléd, a másik erősíti benned a szégyent. De lehet, hogy fingom sincs a lélektanhoz és csak itt okoskodom feszt. ;)
Természetesen a jó edző valóban ismeri a játékosait, de ettől még nem szerencsés beleégetni a tudatába az elkeseredésének a képeit.
Hát ez most olyan, hogy vagy bejön, vagy nem.
Amit bjeela is mond, hogy megvan a veszélye, hogy hasonló szituációban leblokkolnak, és elb*ccák, de Zolinak is lehet igaza, hogy csak azért sem akarják újra átélni a dolgot.
Az biztos, hogyha még egy hasonló vereség jön nekik a playoffban (utolsó másodperces bukta mondjuk), akkor abba 1-2 játékos érzelmileg biztos belerokkan.
Nem is arra gondoltam, Gergő, hogy leblokkolnak, hanem azt, hogy az ellenfél csapatának győzelmi programja lelkesít, adrenalint tol beléd, ha kiteszed az öltözőszerényed ajtajára, akkor minden edzésen kibassza nálad a biztosítékot és úgy mész ki az edzésre, hogy most szétszakítom a világot, míg ha az elkeseredett pofámat teszem ki a szekrényem falára, akkor mindig a szégyenemmel szembesülök, ami éppenséggel lehet motiváló, de semmiképp lelkesítő, inkább lehangoló. Épp ezért nem szokás alkalmazni motivációs tréningeken ilyesmiket soha, semmikor. De lehet, hogy ezek a szakemberek a seggfaszok, bár kétlem. ;)
És ki is mondtad a lényeget: ha ilyen lenne mégeccer, abba belerokkan a lélek, érzelmileg elfogy az ipse. Márpedig ha rendszeresen erre emlékeztetnek, az hasonló hatást válthat ki. Na, ezért mondtam azt, hogy degenerált a Nagy, ha ilyesmit csinál.
Nekem tetszik. Mindamellett Parkey-nek meg nyasgem! ?
Még egy dilinyós, aki fordított pszichológiával próbál pozitív hatást kicsikarni, de csak beleégeti a nyomorultak tudatába a vereséget és annak az érzetét. Mééér fogjuk ki rendszeresen a degeneráltakat?