Határok között élünk. Ezek szabályokból és elvekből épülnek fel, szabályozzák a viselkedésünket, meghatározzák értékrendünket, kialakítják a személyiségünket. A hátárok időről időre változnak, módosulnak, alkalmazkodnak a környezetünkhöz, de mindig van egy kritikus pont. Ha ezt a bizonyos pontot átlépjük, minden felborul és megszűnünk önmagunknak lenni. És én átléptem egy határt.
Newly-signed Detroit Lions wide receiver Golden Tate talks with the media about his contract in Allen Park, Mich., on Wednesday, March 11, 2014. (AP Photo/Detroit News, Elizabeth Conley)
Végre testközelbe kerültem a célponttal. ARod, az egykori NFL sztár, örökös vigyorával, egyszerű, már-már laza kinézetével nem volt egy tipikus gengszter alkat. Nem meglepő, hogy könnyedén tévedésbe ejtette azokat, akik könnyelműen külső alapján ítélik meg embertársaikat. De én tudtam, mire számíthatok.
A megbeszélés nem tartott sokáig. Engem nem engedtek be, így a kocsi mellett vártam. Amikor Matty-ék beültek, izzott a levegő – heti 96 ezret kell ARodnak fizetni. Jimmy-t majd szétvetette az ideg.
Október 5
Egy japán étterembe vittem Matty-t. Enni. Semmi üzlet. Egyre jobban megbízik bennem. Protezsál. A többiek már vártak. Bajszos Jimmy hozott magával három új üzlettársat: Kedves Suh-t, Ziggy-t és Megatront. A valódi nevüket nem tudom. Nem is firtattam.
Van egy érdekes emberi attitűd: ha megtehetjük, akkor nem a saját etnikumba tartozóakat dolgoztatjuk. Most is: amint belépünk a hagyományos japán stílusú vendéglőbe, egy afroamerikai, öltönyös, piros nyakkendős pincér pattan elő a semmiből bénán vigyorogva, arra kérve, hogy vegyük le a cipőnket, mert ez a hagyomány. A francba.
– Tréfálsz? Vedd le te a gatyád!
– Uram kérem, ez japán szokás.
– Nem veszem le – mondtam. Egy magas szárú, barna csizma volt rajtam. Idétlen darab, de ott volt a legbiztosabb helyen a poloska. Nem vehettem le.
– Nem veszem le! Nincs az az Isten.
– Na, de kérem uram, ez nálunk a hagyomány.
– Nálunk? Talán vágott szeműnek érzed magad… – odapillantok a névtáblájára – Geno?
– Nyugodj le szépen – szólt Jimmy – és vedd le a cipődet.
– Te ezt hagyod? – fakadtam ki. Hogy ideszakadt senkik parancsolgassanak nekünk? Ez itt az én országom, az én városom, és akkor veszem le a rohadt cipőmet, amikor én akarom! Nem fogok úgy ugrálni, ahogy egy japcsi bérence fütyül!
– Uram, kérem… Hallottad a barátomat – vágott közbe Jimmy – Geno úr. Nem veszi le a cipőjét, és úgy néz ki, hogy mi sem. Úgyhogy jó lenne, ha adna egy asztalt, mielőtt még kiütöm.
– Uraim, nem tehetek kivételt, itt ez a… – nem tudta befejezni. Suh és Jimmy felkapták és bevitték a mosdóba szerencsétlent. Ziggy és én mentünk utánuk, míg Matty-ék őrt álltak. Jimmy nem viccelt. Hárman eszméletlenre verték Genot, én meg csak álltam és néztem őket…
Matty elvitt egy gyorsétterembe. Buffalo wings-t ettünk. Most is én fizettem. Nem szóltunk egymáshoz, csak ettünk csendben. Később otthon visszahallgattam az estét. Letöröltem. Átléptem egy határt, hogy ne bukjak le. Hányinger kerülget. Bár lehet, hogy csak a csirke. Az az eladó…
Október 26
9 óra. Reggel. Dörömbölnek az ajtómon. Pete Caroll az. Egy másik fejes is van vele: John Schneider. Megkérnek, hogy húzzak ki a pácból egy másik beépült ügynököt. Miamiban. Nem tetszik az ötlet, de nincs mit tenni.
Bedobtam Jimmynek egy ötletet, hogy menjünk el és nézzünk szét Miamiban. „Van ott egy ismerősöm egy jól menő part menti bárral” – mondtam. Elmeséltem neki, hogy a hely fix, a zsaruk megkenve, ideális hely főhadiszállásnak, és önmagában is hoz némi pénz. Tetszik neki, rögtön indulni akar. Matty viszont haragszik. Azt hiszi, hogy kezdek Jimmy felé húzni.
A repülőtéren vagyunk. Én, Matty, Jimmy, Ziggy és Suh. A tömeg hatalmas, mindenütt emberek. Összefutunk a Fejvadász Sean-nel New Orleansból. Beszélni akar Jimmy-vel. Int, és Matty elküld jegyet ellenőrizni. Lassan haladok. Alig 50 métert tettem meg, amikor egy hang nem messze tőlem a nevemet ordítozza.
– H! H! (személyem védelme miatt nem árulhatom el az igazi nevem, legyen elég annyi, hogy h-val kezdődik). Rég láttalak!
Odapillantok. Felismerem. Matty Ice az, Atlantából. Még a Seattle-i időkből ismerem, volt egy közös ügyünk valamivel több, mint 2 éve. A rohadt életbe.
– H! Én vagyok az, Matty! – közelebb jön, integet. Nem ismersz meg?
Hátranézek. A többiek még nem vették észre ezt az idiótát.
– Jól nézel ki H! – átkarol. Most is dolgozol? Gyere, igyunk meg egy kávét. Emlékszel még arra a bulira az FB…
Pofán vertem, de emberesen. A szája felrepedt, az ajka és az ínye erősen vérzett. Kitágult pupillával, döbbent arccal meredt rám.
– Mit csinálsz Goldy? – Suh már ott is van.
– Ez a buzeráns megfogta a tököm!
– Hogy mi? – már Jimmyék is itt vannak.
– Mondom, ez a degenerált megmarkolta a tököm, én meg erre lekevertem neki egyet? Miért, te mit tettél volna?
– Ez itt? – Ziggy már nyúlt is érte. Elkapom a kezét.
– Hagyd. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
Hagyta. A kavarodás kihasználva leléptünk a helyszínről. Felszálltunk. Úton voltunk Miamiba.
A történet kitaláció. Bármilyen összefüggés valós személyekkel és eseményekkel csak és kizárólag a véletlen műve. Folytatása következik…
