Folytatjuk a Super Bowlokat bemutató játékunkat, a mai napra a 41. döntő jutott, ahol a Colts és a Bears csapott össze Miamiban. Számomra ez a döntő különösen fontos, hiszen ez volt az első mérkőzés, amit láttam. De a személyes vonalat elhagyva, arról híres ez a Super Bowl, hogy Peyton Manning végre eljutott egy nagydöntőig, ahol egy olyan tényező játszott főszerepet, ami meggátolta, hogy ezen az estén a kilátogatók egy minden igényt kielégítő mérkőzést lássanak.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A Colts útja a döntőig
Peyton Manning az alapszakaszban megállíthatatlan, ezt tudtuk eddig is és 2006-ban sem volt ez másképp, zsinórban a negyedik szezonját hozta le a Colts legalább 12 győzelemmel, így természetesen újra megnyerték az AFC déli csoportját. Erre a szezonra egy komoly távozója volt a csapatnak, hiszen a futó Edgerrin James távozott, pótlását a draftról oldották meg, Joseph Addai személyében. Természetesen a Manning vezette támadósor volt dominánsabb, a 12-4-es mérleg az AFC harmadik helyére volt elég. Jöhetett a rájátszás, ahol általában a Colts és Manning a negatív meglepetést szolgáltatták. A wild card körben a Chiefsen átgázoltak egy 23-8-as győzelemmel, majd a divisional körben jöhetett idegenben a Baltimore Ravens. A mérkőzésen nem született TD, a Coltsnak a győzelmet a szezon előtt szerződtetett rúgó, Adam Vinatieri hozta, aki öt mezőnygólt váltott pontokra, míg a Ravens csak kettőt. Az AFC döntőben jöhetett egy Manning vs Brady, ahol sokáig úgy tűnt Manning megint nem jut döntőbe, azonban 21-3-as állásról megfordították a mérkőzést és bejutottak a Super Bowlba 36 év után, Indianapolis Colts néven először.
A Bears útja a döntőig
A Bears védelmétől már mindenki tartott a szezon előtt is, hiszen olyan játékosok voltak Chicagóban akkoriban, mint Brian Urlacher vagy éppen Lance Briggs. Támadóoldalon egy bizonyos Rex Grossman irányított, aki ebben az évben élete szezonját hozta. A defense az NFC-t tekintve toronymagasan a legkevesebb pontot kapta, míg támadó oldalon ők szerezték a legtöbb pontot és holtversenyben a második legtöbbet a ligában. A 13-3-as mérleg elég volt ahhoz, hogy megnyerjék a csoportjukat és első kiemeléssel jussanak be a rájátszásba. Az egy hét pihenő után az a Seattle látogatott a Soldier Fieldre, akik a wild card körben emlékezetes módon jutottak túl a Cowboyson, rendesen megnehezítették a Bears dolgát, hiszen a macik csak hosszabbítás után tudták venni az első akadályt. Az NFC döntőben a már Drew Brees által irányított Saints volt az ellenfél, akiket végül simán 39-14-gyel küldtek haza, így a Bears készülhetett Miamiba, hogy 1985 után újra a csúcsra érjenek.
A XLI. Super Bowl
A sors nem volt kegyes a csapatokhoz, hiszen egész mérkőzésen szakadt az eső, ezzel nem kicsit megnehezítve a játékosok dolgát. A Colts már évek óta várt erre a pillanatra, hogy végre eljussanak az utolsó mérkőzésig és a Bears is hosszú idő után jutott be újra Super Bowlba.
Adam Vinatieri kezdőrúgásával indult el a mérkőzés, a Colts speciális egységének csak egy dologra kellett volna figyelnie, nehogy kiszabaduljon Devin Hester. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy ez nem sikerült, az első játékból rögtön touchdown született, Hester a szezonban már az ötödik visszahordott TD-jét szerezte. Hogy még nehezebb helyzetbe hozza magát a Colts, Manning egy hosszú átadását Marvin Harrison elől Chris Harris szedte le. Azonban a kezdeti hibák ellenére elkezdett jól játszani a legendás 18-as és a negyed közepén egy 53 yardos átadással megtalálta Reggie Wayne-t, aki senkitől sem zavartatva begyalogolhatott a célterületre, viszont az egyenlítés nem jött össze, hiszen Vinatieri elé nem tudták az eső miatt letenni a labdát. Hesternek már féltek odarúgni a labdát, így egy rövidebb Vinatieri kezdőrúgás után nagyon jól járt az Indianapolis, hiszen a kipattanó labdát megszerezték. Az eső pedig kegyetlen módon esett, Addai kapta volna a labdát Manningtől, de az újonc futó kezéből kicsúszott labda és arra a Bears védőinek sikerült ráugrani. Thomas Jones is elkezdte futásával tesztelni a Colts védelmét, ennek az lett az eredménye, hogy egyszer kiszabadult és rögtön a red zone-ba juttatta csapatát. Grossman ezt a remek lehetőséget nem puskázta el és Muhsin Muhammadnak passzolva növelte nyolc pontosra a Bears előnyét.
A második negyedre az akkori Colts védelem egyik jellegzetes alakja, Bob Sanders is beindult és egy futásnál Cedric Benson kezéből kiverte a labdát és a drive végén Vinatieri mezőnygóllal büntette a labdavesztést. Manning egyre jobban hozzászokott a körülményekhez és átadásai rendre üres embert találtak, a hosszú átadásokat az is segítette, hogy Dominic Rhodes is rendre ki tudott szabadulni a futásaival, egy hosszú drive végén végül pont a futó vitte be a labdát, amivel megfordította az állást a Colts. Grossman dolgát futói már korántsem segítették eléggé, hiszen 1-2 yard után rögtön falba ütköztek, így a Bears nem nagyon tudott előrehaladni. Folytatódott a kaotikus játék, most a változatosság kedvéért Bryan Fletcher ejtette ki kezéből Manning passzát, amit a Chicago védői meg is szereztek, de ezt a Kreutz-Grossman páros gyorspostával vissza is szolgáltatta, hiszen a center nem adta fel jól a labdát, amire végül az ellenfélnek sikerült ráugrani. A félidő vége előtt még Vinatieri növelhette volna csapat előnyét, de távoli próbálkozása nem került a póznák közé.
A második félidőre úgy jött ki a Colts, hogy okosan és taktikusan játszva, futásra építve pörgessék az órát és nagyon vigyázzanak a labdára. Ez be is jött, hiszen Rhodes és Addai futásait sem tudta megállítani a Bears védelme. Miután kihúzták a Bears védelmének méregfogát – mivel Urlachert remekül kivették a játékból – szépen haladt előre az Indianapolis, aminek eredménye egy 24 yardos mezőnygól lett. Ami az egyik oldalon remekül ment, az a másikon sehogy se, sem a futás, sem az irányító megvédése nem ment, ráadásként Kreutz és Grossman már a mérkőzésen nem először nem értették meg egymást, ezekkel szorulva egyre hátrébb és egyre messzebb a Vince Lombardi trófeától. Miután a center és a QB megbeszélték mit kéne csinálni, elindult újra a Bears támadójátéka, aminek a végén Robbie Gould hozta fel öt pontra csapatát.
Az eső még mindig szakadt, a labda pedig még mindig csúszott, ennek eredménye lett egy újabb labdavesztés a Bears részéről, Grossman passzát Kelvin Hayden szedte le a levegőből és vitte vissza egészen touchdownig. A Chicago helyzete egyre reménytelenebb volt, hiszen egy Manning szintű játékos az utolsó negyedben 12 pontos előnynél tudja, mit kell csinálni. Nagyon kellett volna a pont a Bearsnek, ezért elkezdett Grossman kapkodni, aminek egy újabb eladott labda lett a vége, Bob Sanders szerezte meg a játékszert, feltéve a koronát ezzel az egész meccsen nyújtott remek teljesítményére. Továbbra is szinte csak futásokat hívott Manning, ezzel pörgetve az órát, amíg az le nem járt. A Colts végül felért a csúcsra és ezzel a győzelemmel Tony Dungy lett az első színesbőrű edző, aki Super Bowlt nyert.
Ezzel a győzelemmel Peyton Manningről lement egy teher, hogy nem kell majd úgy befejeznie a pályafutását, hogy nem nyer gyűrűt. Az időjárás tett róla, hogy rengeteg eladott labda legyen és ezzel ne tudjon kialakulni szép játék. A mérkőzés előtt nem sokan fogadtak volna rá, hogy a Colts győzelméhez nagy segítséget nyújt majd a védelem, pedig remek napot fogtak ki és ezzel nagyban segítették Manning játékát. Nem a legszebb döntő volt, de azért emlékezetes, hiszen mégis csak
[/ppp_patron_only]egy legenda ért fel a csúcsra ezen a napon.
Köszi kronikk!
Érthető, hogy ez az SB közel áll hozzád, én viszont a Macik labdáeladásain, s a Colts “különös” győzelmén úgy felhúztam magam, hogy azóta sem tudtam újra megnézni a meccset. A XLI. egész egyszerűen ellenszenves (maradt, emlék). Érdekes, hogy a sors sztem kissé ki is szúrt Manning-gel, mert – minden tiszteletem mellett – mindkét gyűrűje igazán véleményes körülmények között lett meg, nem mondható, hogy oroszlánrészt vállalt volna bármelyik SB győzelemből is.