A Chicago Bearsnek soha nem volt igazán jó irányítója, de – a maga módján – legendás QB-ja már igen. Elvégre hányan mondhatják el magukról, hogy levizeltek egy éttermet kamerák kereszttüzében, leszajházták New Orleans összes nőjét vagy a Packers játékosaként Bears mezben mentek a Fehér Házba bajnoki címet ünnepelni? Bemutatjuk Jim McMahont, a Packersszel és a Bearsszel is Super Bowlt nyerő irányítót.
Jim McMahon 1959 augusztusában született és gyermekkorát San Joséban, Kaliforniában töltötte. Első két gimnazista évében oda járt iskolába és remekül ment neki a foci, elhitte, hogy nála nincs jobb az egész országban. A “Fake it till you make it” (“Tettesd, amíg nem sikerül”) jellemzi leginkább ezt az időszakát az életének: addig gyakorolt, edzett és dolgozott, amíg azzá nem vált, aki mindig is lenni akart. Pedig majdnem megvakult.
McMahon a gyerekkorában kisebb balesetet szenvedett, amikor a testvéreivel játszott a szabadban. Éppen indiánok kontra cowboyokat játszottak, és a kis Jim egy villával próbálta kioldozni a pisztolytáskájára kötött csomót, amikor megcsúszott a keze és szemen szúrta saját magát. A villa két ága egyenesen a szemében kötött ki és ha nem viszik azonnal kórházba, akkor nagy valószínűséggel el is veszítette volna a látását. Szerencsére sikerült helyre hozni a szemét, azonban élete végéig elképesztően érzékenyen reagál a fényre, valamint gyengébb maradt, mint a másik. Ez az oka annak, hogy mindig valamelyik ikonikus napszemüvegében lehet őt látni az utcán vagy lényegében bárhol.
32 rekord egy szezon alatt
Egyetemi éveit a BYU-n töltötte, ahol kezdetben punterként és csereirányítóként tevékenykedett, de már első idényében esélyt kapott a bizonyításra, miután a kezdő irányító Marc Wilson lesérült. Olyan jól szállt be, hogy később felváltva kaptak lehetőséget, de a szezon végén egy térdsérülés miatt pihenőre kényszerült, ráadásul a következő idényt is ki kellett hagynia. Így ismét Wilson ragyoghatott teljes pompájában: McMahonnak végig kellett néznie, hogy csapattársa több NCAA-rekordot állít fel, az iskola történetének első konszenzus All-Americanja lett, ráadásul harmadik helyen végzett a Heisman-szavazáson.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A szezon végén Wilson jelentkezett a draftra, így megnyílt az újabb lehetőség McMahon előtt, és élt is vele. Nos, nem kevesebb, mint 32 NCAA rekordot állított fel (köztük a legtöbb passzolt yard (4571) és legtöbb passzolt TD (47) rekordjával) és egyetlen mérkőzést vesztett a szezonban csapatával. Legsikeresebb meccsén 485 yardot és hat touchdownt dobott, ráadásul futott is két hatpontost. Bár mind a 12 meccsen ő volt a kezdő irányító, csak hármat játszott le elejétől a végéig, mert annyira sok ponttal vezetett általában a csapat, hogy hagyták előtérbe kerülni a cserejátékosokat is.
A kiemelkedő szezon után jött a Holiday Bowl, ahol az Eric Dickersonnal fémjelezett SMU volt az ellenfél. Nem alakult jól a BYU-nak a meccs, 45-25-re égett négy perccel a találkozó vége előtt. A szurkolók folyamatosan indultak haza a katasztrofális meccsről, de McMahon nem adta fel: három gyors touchdownt produkálva megnyerte a meccset, ami így minden idők egyik legnagyobb fordítása lett az egyetemi döntők történetében.
Utolsó éve sem telt rosszul, remek eredményeket és a tőle elvárt szintet hozta. Ismét rengeteg díjat és elismerést szerzett, ennek is köszönhetően 2014-ben az iskola visszavonultatta a 9-es mezszámát, bekerült a Brigham Young University Athletics Hall of Fame-be (mivel akkor szerezte meg a diplomáját), valamint 1999-ben a College Hall Of Fame-ben is helyet kapott a kiemelkedő teljesítményéért.
A mormonok vadállata
Vitán felül áll, hogy a BYU számára óriási fogás volt McMahon, pedig semmi keresnivalója nem lett volna ott. Az irányító nem a szabálykövetéséről volt híres, a BYU pedig egy vallásos mormon intézmény, ahol egy rakás szabályt kell követni és betartani. Nem lehet alkoholt inni, cigarettázni, drogozni, de még koffeint sem lehet fogyasztani. McMahon azonban szeretett egy hideg sörrel a kezében nyilvános helyeken megjelenni és bosszantotta a rendőrséget is jó pár alkalommal.
“Mi szóltunk neki, hogy lesznek bizonyos szabályok és előírások, amiket szigorúan veszünk és be is tartatunk, mielőtt idejött volna. De ez a srác a zavaros és helytelen viselkedés forrása. Jim olyan, mint egy szabadjára engedett vad, nem igazán élvezte ki a lehetőségeket, amiket adtunk neki, ezért keresett magának jobbakat. Valljuk be, jókat nevettünk rajta sokszor és egy idő után beláttuk, hogy ez a srác az életben nem fog a mormon vallás szerint viselkedni”
– mondta róla Dave Schutless, az egyetem sporttal foglalkozó igazgatója.
Nagyjából mindenkivel voltak összetűzései a viselkedése miatt, de a teljesítmény sok mindent kárpótolt. Így lehetett ezzel a Chicago Bears is, amely az első kör ötödik helyén választotta ki az irányítót 1982-ben. A hagyományaihoz híven az első nyilvános megjelenésénél egy hideg sört tartott a kezében és ünnepelte, hogy ilyen előkelő helyen kelt el a drafton.
A sérülékeny gladiátor
Már az első szezonjában kivívta magának a kezdő irányító pozíciót, bár a csonka idény miatt csak nyolc meccsen játszott. 1983-ban már 14 meccsen kapott szerepet és 2,184 yardot dobott, ami mellé 12 TD és 13 INT társult. Nem volt egy korszakos zseni a pályán, de összességében több haszon volt belőle, mint amennyi kárt okozott.
A csapat egyik ásza volt a goal-line eseteknél, trükkös játékoknál is használható volt, illetve folyamatosan és megállás nélkül ellenkezett az edzőivel, rengetegszer megváltoztatta a playt, amit Mike Ditkáék hívni akartak volna. Szerencséjére az esetek többségében bejött a számítása és pozitív irányba terelte a csapata játékát.
A következő szezonban mindössze kilenc meccsen játszott, ugyanis a Los Angeles Raiders két védője iszonyatosan a földbe döngölte egy play során. Az irányító feltápászkodott és hívta a következő játékot elképesztő fájdalmai ellenére, de csapattársai alig hallották, hiszen levegőt sem kapott. Majdnem összeesett, amikor végre hajlandó volt lemenni a pályáról. Tisztán látszott, hogy ennek az évnek lőttek és mint kiderült, összezúzódtak a bordái, valamint felrepedt a veséje is a hatalmas ütközés hatására.
Így érkezett el az 1985-as idény, amikor minden idők egyik legjobb csapataként a Chicago Bears lett a bajnok. Mindez elsősorban a védelemnek volt köszönhető, de McMahon is kivette a részét a sikerből: karrierje legjobb szezonját nyújtotta a maga 2,392 passzolt yardjával és 15 hatpontosával, valamint három futott touchdownt is hozott a konyhára 13 mérkőzésen. Pedig többször is sérüléssel bajlódott, de szó szerint csak akkor hagyott ki meccset, ha fizikailag képtelen volt beöltözni.
A saját csapattársaitól kapott halálos fenyegetést
A Bears tehát átgázolt mindenkin 1985-ben, 15-1-es mérleggel végzett az alapszakaszban. A rájátszásban sem tudott senki felnőni hozzá, így egészen a döntőig menetelt a gárda. A mérkőzés favoritja volt a Chicago, de az irányító nem volt a legmegfelelőbb állapotban, tekintve azt a rengeteg sérülést, amit szezon közben összeszedett.
A szezon legfontosabb meccsére kapott a váll- és a nyakproblémák mellé egy hát-, valamint egy fenéksérülést is, utóbbit egy védő sisakjától. Hatalmas találgatások mentek a Super Bowl előtt, hogy McMahon képes lesz-e egyáltalán pályára lépni. Akupunktúrás kezelésekre járt a meccs előtti hetekben, valamint a Bears orvosai is rengeteget foglalkoztak a játékos egészségével.
“Egyre jobban érzem magam, nem is kérdés. Ahogy közeledik a döntő, megnő az adrenalinszintem és elmúlik a fájdalom, amit érzek. Biztosan egy nagy adag fájdalomcsillapítóval indulok majd neki, de nem lesz hatással a teljesítményemre. Igen, kihagytam meccseket az alapszakaszban, de csak azért, hogy a rájátszásban biztosan ott lehessek. Nincs semmi, ami megállíthatna, de ezek a hírek mostanában, egy fenékfájás”
– mesélte McMahon egy interjúban néhány nappal a Super Bowl előtt.
Elég kaotikus volt a döntő előtti hét, annyi szent, és az irányító jól magára haragította egész New Orleanst (ahol az adott évi Super Bowlt tartották) egy szimpla kijelentéssel, miszerint a város minden nője egy kurva. Nos, ezzel bizonyosan átlépett egy határt és rengeteg halálos fenyegetést kapott az ott élőktől, de még saját csapattársaitól is (vagy jól játszik, vagy halott lesz, ha már ekkora a pofája).
Mindezek ellenére McMahon nagyon jól elvolt a Super Bowl előtti napokban. Előtört a nagyszájú, semmivel nem törődő médiahajhász énje. Napokig bulizott a csapattársaival, ráadásul összeveszett az akupunktúrás orvosával, aki nem akart New Orleansba menni, hogy folytassa a kezelést. Bement egy étterembe vacsorázni egy medve jelmezbe öltözött pasival, majd az ajtó elé vizelt.
Ilyen hangulatban érkezett el a mérkőzés, ami remekül sikerült McMahon és a Chicago számára. 46-10-re a földbe döngölték a New England Patriotsot, ráadásul az irányító két hatpontost futott a mérkőzésen, amire előtte egyetlen QB sem volt képes.
Pápá Bears, helló csapongás
A következő három szezonját nem más árnyékolta be, mint a sérülések. Egy szezont sem játszott végig 1986 és 1988 között, illetve az amúgy sem túl jó teljesítménye is gyengült. Bár a csapat ez idő alatt többször is rájátszásba került, sosem jutottak el újra a Super Bowlig, ami nagy csalódás volt mindenkinek, ráadásul a gondok továbbra is fennálltak az irányítóval.
Mivel McMahonnal a pályán és azon kívül is csak a baj volt, a csapat elcserélte a San Diego Chargersbe. Nem mondható valami kiemelkedőnek az ottani szezonja sem, az utolsó négy mérkőzésen a padra ültették a viselkedése miatt. Nem volt hajlandó beszélni a riporterekkel, az egyikük arcába fújta az orrát, nem igazán beszélt a csapattársaival és edzőivel sem, vagy ha mégis, akkor azt nem túl kedvesen intézte. Nem is marasztalták.
Miután véget ért a nem túl hosszú San Diegó-i karrierje, három évre a Philadelphia Eaglesben kötött ki. Kezdetben csereirányítónak használták Randall Cunningham mögött. Azonban viszonylag hamar a kezdő pozícióba került, miután Cunningham sérülést szenvedett. McMahon ezúttal a jobbik arcát mutatta és 10-6-tal zárta a szezont újdonsült csapatával, amiért megkapta az év visszatérője díjat. Ezután ismét egy évig a padot koptatta, mivel visszaküldték a csere szerepébe.
1993-ben McMahon Minnesotában találta magát, ahol 12 mérkőzésen kapott szerepet. Sikerült győzelmeket hoznia a klubjának, azonban nem akarták őt megtartani. A következő szezonban már az Arizona Cardinals adott neki otthont, mint harmadik számú irányító. Innen az út Green Baybe vezetett, ahol szintén nem sok szerep jutott neki, de ismét Super Bowlba jutott és megint a Patriots legyőzésével került gyűrű az újára (még ha nem is játszott).
Természetesen a második bajnoki cím sem változtatta meg. Amikor az egész csapat a döntő után a Fehér Házba ment, ahol az elnök nyíltan gratulált nekik, McMahon Bears mezben jelent meg. Köztudottan a Bearsé és a Packersé a legnagyobb rivalizálás a ligában, így minimum fejvakarós volt a döntés, de erre legalább vállalható mentsége volt: az irányító 1986-os Super Bowl győzelme után nem tudott elmenni a Fehér Házba, mivel akkor történt a Challenger űrhajó katasztrófája, és az egész eseményt törölték. Így akart magának és egykori csapatának tisztelegni az akkori sikerekért.
A Packers volt az utolsó csapata, az 1996-os szezon után visszavonult, de a happy end elkerülte. Mint a legtöbb játékos, McMahon is rengeteg sérülést szerzett és neki is sokszor volt agyrázkódása, 2012-ben pedig előrehaladott demenciával diagnosztizálták. A Sports Illustratednek adott interjújában elmesélte, hogy gyakran nem emlékszik alapvető dolgokra, néha csak bolyong a házban. Részben emiatt a depresszióval, valamint öngyilkos gondolatokkal is meg kellett küzdenie.
Ma már leginkább csak próbál pozitív maradni, illetve kiélvezi az orvosi marihuána előnyeit. Felkeléskor, elalvás előtt és délután is rágyújt egy kis jointra, ha éppen kedve szottyan hozzá – legalább nem fáj.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások