A hétvége egyik legérdekesebb párharcának indult a Dallans Cowboys – San Francisco 49ers mérkőzés. Régi rivalizálás ez, nem csoda, hogy nagy érdeklődés övezte. Aztán elkezdődött a mérkőzés, jött a dallasi támadósor, és bumm a fejbe, és bumm fejbe, és bumm a fejbe, és bumm a fejbe. Ezt még a 9ers játékosai sem hitték el, én pedig úgy éreztem, mintha csak az Egy rém rendes család valamelyik epizódját nézném. Hóóóóóó dallasi Bundy-k!
Az 1987-ben indult sorozat volt az első sikeres sitcom az USA-ban. Nem csak ott, de nálunk is töretlen népszerűségnek örvendett. Én kisgyerekként is szerettem nézni, pedig akkor még nem is értettem a „playboy-t, dudát” lényegét sem. Most, hogy az évek során megvilágosodtam a playboy, és általa a dudák terén is, vitathatatlanul kedvencemmé vált. Vasárnap pedig rájöttem, hogy a Bundyk nem tűntek el. Köztünk élnek, csak elköltöztek Chicago szeles városából Arlingtonba, Dallas külvárosába. Hisz a cipőeladás már nem üzlet, így Al (új nevén Tony) inkább labda eladó lett nagy pénzért, egy fárasztó nap után pedig továbbra is várja otthon őt szerető és megértő családja. Kezdjük mindjárt Peggy-vel.
Minden férfinak van gyenge pontja. Alé nyilván Peg volt, és abban is van igazság, hogy Romo látványosan rosszul teljesített, ha Jessica Simpson kint volt a stadionban. Olyannyira, hogy ki akarták tiltani onnan. Mármint Jessica-t. De tény, hogy az egész család mételye Peg volt, így számomra a dallasi Bundyk Peggy-je egyértelműen Jerry Jones. Amióta van sapka az NFL-ben, a Cowboys csak vergődik. Igaz, közben a legértékesebb franchise és évről-évre nő az értéke, de ez aligha vigasztalja a mezei szurkolót. Jones nem látja be, hogy se edzőnek, se GM-nek nem jó, de szerencsére nem zavarja: a pénz jön, így telik neki bonbonra, Oprah-ra és sztriptíz táncosokra is.
Az évek során azt is megfigyelhettük, hogyan küzdenek a Bundy „szülők” a gyerekek felnevelésével. Lássuk be, nem végeztek jó munkát. Kelly (Sean Lee) eddig több időt töltött hanyatt vágva a hátán, mint állva. Persze mindezért legalább jól megfizetik. Bud (Dez Bryant), bár tehetséges és ügyes, karrierje csúcsán, eddig még nem igazán tudott kiteljesedni. Pedig milyen bőszen mondogatja, hogy ő itt „Nagymester B”. Igaz tenni se ártana érte. És persze ne feledkezzünk a család kedvencéről, Jason Garettről, akarom mondani Brúnó kutyáról sem. Róla ugyan nincs mit mondanom, de azért illik megemlíteni. Na de térjünk vissza Tonyra.
Ha van ember, akit tényleg súlyt a Bundy-átok, az Romo. Pedig szerintem egyáltalán nem rossz irányító. A semmiből, draftolatlan játékosként verekedett ki magának egy kezdő pozíciót, egy hatalmas szerződést, és évről-évre jobb játékkal rukkol elő. Eddigi karrierje során soha nem volt rosszabb a QB ratingje 90-nél. Amikor végigjátszotta a szezont, rendre túllépte a 25 TD-t és a 4000 yardot. Soha nem volt a passzpontossága 61%-nál rosszabb (átlagban 64,6). Gyakran kifejezetten remekül, sőt pazarul játszott, és még a személyiségével sincsenek nagy gondok. Csak ott az a fránya átok.
Romo szerzett egy meccsen nemhogy 4, de 5 TD-t is. Játszott végig 58 percet szinte hibátlanul, vezetve a csapatát, lenyűgözve mindenkit. De egyszerűen baleknak született. És most se nem sértegetni, sem pedig megbántani nem akarom a Cowboys fanokat. De Romo rendre képes mindent eldöntő hibákat véteni. 5 TD passzt adtál a liga egyik legjobb csapata ellen, 500 yard van már a neved mellett. Az ellenfeled éppen hogy ki tudott egyenlíteni. 2 perc van hátra, egy mezőnygól elég a győzelemhez. Erre jön a triple coverage, interception és a hősből vesztes lett. Tony ilyen: tízből kilencszer megcsinálja a playt, tizedikre az egészet tönkre teszi. Mint a mesében.
A fenti statisztikákból látszik, hogy a 2004-2012-es időszak között Romoé volt a legjobb 4. negyedes QB rating. és tényleg jól játszott. Ám a következő statisztikán…
… látszik, hogy miért is végez zsinórban három éve 8-8-cal a Dallas és bukja el a rájátszást az utolsó fordulóban. Nem ment az Eagles, a Redskins és a Giants ellen sem. Mindig elcsúsztak valamin. Hiába jön be egy hosszú combú, szőke, nagydudájú spiné a cipőboltba, a végére úgyis mindig egy kövér nő lesz belőle, aki egy 36os cipőbe próbálja beletuszkolni a patáját, mikor legfeljebb a dobozba sikerülne.
Múlt vasárnap pedig teljes volt a csőd. Romo, mint egy részeg Favre, úgy hajigálta előre a labdát dupla-, tripla coveragekbe, mintha muszáj lett volna. Azt hitte, harmadikra már nem kapják el? Az NFL közösség nagy része jót derült rajta, én pedig bosszankodtam, mert Jones ellenére is lehetne miért szurkolni a csapatnak. Elég jók ahhoz, hogy örömöt okozzanak, de elégé „kis” csapat is ahhoz, hogy sajnálni lehessen őket. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy folyamatos kudarcaikkal rávilágítanak arra, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy nem a ’Boysnak drukkolunk. Aztán eszembe jutott, hogy Lions fan vagyok, és valamiért keserűség áradt szét bennem (irónia?). Biztos a reggeli bundás kenyér volt az oka.
