Az 1. kiemeltek nem hibáztak

Nem hiszem, hogy bárkinek is lenne oka panaszkodni a Divisional kör meccseire, izgalmas, fordulatokban gazdag csatákat láthattunk a hétvégén, de ha most ránézünk az eredményekre, akkor végül is annyit látunk, hogy valamennyi hazai csapat pontosan egy touchdownnal gyűrte le a wild card körből érkező ellenfelét. Ebben a bejegyzésben a két vasárnapi találkozót tekintjük át, amely igazából a szép halálokról szólt – igyekszem majd nem túlzásba vinni a vesztesek dicséretét, hiszen vasárnap este a hivatalból képviselt (Steelers) és a civilben szeretett (Seahawks) csapatom is búcsúzott. Következzen tehát 6-6 tanulság vasárnapról, 4 a meccsekről, 1 a vesztes csapat jövőjéről, 1 pedig a győztes további esélyeiről.

Seahawks @ Panthers 24 – 31

1. A Seahawks a keleti part környékén belealszik a playoff meccsekbe. A Carroll-Wilson éra 4. olyan meccsére került sor, amikor vendégként sikerült legalább két labdabirtoklásnyi hátrányt összeszednie a csapatnak a meccs elején. Nehezen lehetne arra fogni a vereséget, hogy a játékosok saját idejük szerint délelőtt 10-kor léptek pályára, de mind a védők, mind a támadók hibát hibára halmoztak az első félidőben, és mire kettőt pislogtunk, máris szinte lehetetlen helyzetbe került a Seahawks, Wilson két interceptionjére, és a Panthers pontos támadásaira nem volt válasza a vendégeknek.

2. Nem a futókon múlt a mérkőzés. Mindkét csapat hosszabb kihagyás után kapta vissza az első számú futóját, de igazából egyik játékos sem tudta megváltani a világot. Lynch 20 futott yardja (6 carryből) nyilván nem tűnik túl ütősnek, de a meccs alakulását figyelembe véve nem meglepő, hogy a Seahawks lemondott a futásról. Stewart viszont a meccs első playében 59 yardot futott, majd rögtön az első félidőben két TD-t is szerzett, de ha ezeket leszámítjuk (szabad ilyet tenni?), akkor a 18 carry – 47 yard már közel sem olyan meggyőző adatt. A Seahawks ráadásul Cam Newtont is meg tudta fogni, és élete legrosszabb futóteljesítményére kényszerítette az idei MVP-t (3 yard – 11 carry).

3. Az edzőkön viszont annál inkább. Ron Rivera kiválóan használta fel az extra szabadidőt, és az első félidőre sikerült tökéletes gameplant kidolgoznia: a Seattle zónavédekezését tökéletesen szedték darabokra az üresre mozgó elkapók, a védelem pedig kellő nyomást tudott helyezni a Seahawks széteső támadófalára, így a Wilson-mágiát sikerült semlegesíteni. A második félidőben mutatott ultrakonzervatív játékkal ugyanakkor gondban vagyok: nem lenne érdemesebb ilyen óriási előnyben is törekedni az előny bővítésére, ahelyett, hogy középső futásokból gyűjtenénk a 3&outokat „clock management” címszóval? Carroll sem volt annyira a helyzet magaslatán, bár én a miatt nem hibáztatom, hogy 31 pontos hátrányban nekiment negyedikre FG helyett, de azt nem értettem, hogy a Seahawks miért a világ leglassabb one-minute-drilljének rekordjára törekedett az első félidő végén: legalább 3 játék esélyét hagyták veszni, hogy aztán Hauschkának a komfortzónáján kívülről kelljen próbálkozni.

4. Minden meccs 60 percig tart. Ennek a ténynek a közléséért viszont mindenképp jár a piros pont Carrollnak, egészen hihetetlen, hogy sikerült elhitetni a Seahawksszal, hogy még nincsen minden veszve. Az elég hamar kiderült, hogy offense oldalon a Panthers megelégszik a 31 ponttal, de a védelem leengedése nem volt teljesen indokolt. Jogos persze, hogy a Seahawks a 2. félidőben egészen ihletett formában játszott: az elkapók két millimétereken múló labdát húztak be, Wilson pedig bekapcsolta a „nem ér” üzemmódot, és kiosztott két TD-t Kearsne-nek, egyet pedig Lockettnek. A Panthers a szezon során nem először engedett le teljesen a második félidőben (14 válasz nélküli pont a 4. negyedben a Packers ellen, 20 a Colts ellen, 28 a Giants ellen, és most is 28), így Riveraéknak mindenképp orvosolniuk kellene ezt a problémát.

5. A Seahawks kihozta ebből a szezonból a maximumot. Wilsonék szokásuk szerint ebben a szezonban is sokszor hozták magukat nehéz helyzetbe, hogy aztán emberfeletti küzdeni akarással (és szerencsével), mégis előrejussanak, de ezúttal nem volt tovább: az onside kick nem jött össze, az óra pedig lepörgött, és a tavaly még lesajnált „unokaöcsi” újra legyőzte a Seattle-t. Ennek ellenére a halászsasok nem lehetnek elégedetlenek ezzel a szezonnal: támadófal, Graham és Lynch nélkül is sikerült az NFC legjobb négy csapatába bekerülni, és amennyiben sikerül orvosolni az O-line problémákat, úgy a következő szezon egyik legnagyobb esélyeseként számíthatunk rájuk. Zárójelben pedig jegyezzük meg, hogy jó eséllyel most láttuk utoljára sötétkékben a Beast Mode – kérdés, hogy a méltatlan búcsú után a visszavonulás, vagy egy levezető év következik (mondjuk Oaklandben?).

6. Jelenleg a Panthers a Super Bowl legnagyobb esélyese. És minden jel a legendás, Magyarországon először közvetített SB XXXVIII megismétlésére utal. A Panthers az első félidőben bemutatott játékkal minden kétkedőt sikeresen megcáfolt, és rögzítette, hogy a csekély playoff rutin (ez volt Newton 4. playoff meccse) nem hátráltató tényező. Én úgy látom, hogy a tökéletes szezon bebukása inkább pozitív hatással volt a Panthers teljesítményére, a görcsös feszülés helyett igazán éhes, de egyben kifejezetten érett játékot láthatunk mind az offense, mind a defense oldalán, így amennyiben a 2. félidei leengedés problémáját sikerül kontrollálni, úgy a Cardinalsnak nagyon nehéz dolga lesz Charlotte-ban.

Steelers @ Broncos 16 – 23

1. Nem ez volt minden idők legjobb divisional meccse. Mindkét csapat azzal az elképzeléssel lépett pályára, hogy inkább a vereséget szeretnék elkerülni, mintsem megnyerni a meccset, így inkább biztonsági játékot, közepes futásokat és rövid passzokat láthatott a Mile High közönsége. A védelmek talán egy fokkal jobban játszottak, de az ő teljesítményük sem nagy és látványos játékokban látszódott meg, hanem inkább az egész meccset végigkísérő pozíciós harcban: ez egy olyan meccs volt, ahol igazán számított a field pozíció. Már csak azért is, mert a félpályán túllépve a rúgók nem tudtak hibázni: Boswell 3, McManus pedig 5 sikeres mezőnygóllal iratkozott fel a táblára.

2. A Steelers kulcsemberei nélkül is helyt tudott állni. A legfontosabb kulcsember ugyanis rendelkezésre állt, Big Ben pedig összedrótozott állapotában is végig tudta passzolni a pályát, összesen 339 yardot gyűjtve. Ebben a szép számban erőteljesen közreműködtek az elkapók is: hárman is 30+ yardos passzt hoztak össze, az alapszakaszban 1 elkapásig jutó újonc Coates 61 yardot szedett össze, Martavis Bryant pedig vállalta az első számú státusszal járó kihívást, és 194 scrimmage yardig jutott. Brown talán a special teamből hiányzott a legjobban, ugyanis Wheaton nettó életveszélyt jelentett visszahordóként (rossz értelemben), és az ő, illetve a punter Berry bénázása sokat segített ahhoz, hogy a Denvert folyamatosan kiváló mezőnypozícióhoz segítség.

3. Peyton Manning tudta hozni a minimumot. Annál viszont tényleg nem sokkal többet: 222 yardja, és 57%-os completion aránya nem különösebben lenyűgöző, még akkor sem, ha beleszámítjuk azt is, hogy a Broncos elkapói ezúttal is halmozták a hihetetlen dropokat (a 16 incomplete-ből 6 drop volt). Kubiak mindenesetre hellyel-közzel sikeresen tudott alkalmazkodni Manning limitáltságához, és a 6 punt mellett legalább 5-ször field goalig el tudott vánszorogni a döcögős denveri offense, amit egészen a 4. negyedig a futójáték sem támogatott különösebben. Az mindenesetre nem a legbiztatóbb dolog, hogy a leghatékonyabb passzjátékot abból a szituációból sikerült kihozni, mikor Manning az érkező pass rush láttán halottnak tettette magát, de mivel a Steelers védői elfelejtettek hozzáérni, így második szándékból meg tudta találni a teljesen üres Sanderst. (Peyton a meccs után azt nyilatkozta, ha rajta múlna, törölné ezt a playt meccsfilmről.)

4. A végjátékban kijött a két védelem közti különbség. A Steelers nem éppen ligaelit védelme 3 negyeden keresztül tisztességgel helytállt, de mivel Manning kifejezetten vigyázott a labdára, így labdaszerzést nem tudott produkálni. A Broncos viszont igen: Roby tökéletesen ütötte ki a labdát a hétvége rosszabbik Fitzgeraldjának kezéből, és az ebből kiinduló drive-ban összeomlott a pittsburghi védelem, és Anderson vezetésével végül begyalogoltak a denveriek az endzone-ban. (Sem Tomlin, sem Big Ben nem hibáztatta különösebben a tapasztalatlan futót, igazából nem rajta ment el a meccs, de az tény, hogy annál a bizonyos playnél nem vigyázott a labdára). A fellelkesedő Broncos D ezután pedig túl kemény falatnak bizonyult Big Ben számára, és hiába volt 3 percük az egyenlítésre, a támadás 4&5-nél összeomlott, sőt majdnem TD-re hordták vissza a fumble/incomplete határán egyensúlyozó labdát – ezzel pedig el is dőlt a meccs.

5. A Steelers is kihozta magából a maximumot. Ahhoz képest, hogy a Ravens elleni hazai blamát követően már a playoff esélye sem tűnt reálisnak, a Steelers végül egészen szépen zárta az évet. A divíziórivális legyőzése után közel álltak ahhoz, hogy az AFC 1. kiemeltjét is legyőzzék idegenben, és megkockáztatom, hogy amennyiben rendelkezésre állt volna Brown és Williams, úgy ezt a meccset hozta volna a Pittsburgh. Így viszont a Bengals-játékosok legnagyobb örömére már a következő szezonra készülhet az acélvárosiak, amennyiben a támadóoldalt elkerülik a komolyabb sérülések (Bell még nem játszott playoff meccsen), a védelem pedig tovább halad a fejlődési pályán, úgy továbbra is komoly contenderek maradnak.

6. Nem a Broncos lesz a favorit hazai pályán. A Steelers ellen mutatott játék kevésnek tűnik a kulcsjátékosait visszakapó Patriots ellen. A múlt ugyan inkább a Broncosnak kedvez, hiszen Brady 2-6-os mérleget tud felmutatni a Mile Highon (a legyőzött QB-k: Danny Kanell és Tim Tebow), és az alapszakaszban is győzni tudtak Osweilerék, de a jelenlegi formájában a Patriots sokkal veszélyesebbnek tűnik. Az utolsó(?) Brady-Manning párharc az egyik oldalon már nem az irányítóról fog szólni: ahhoz, hogy a denveriek Santa Clarába érhessenek, a védelemnek kell még egy szinttel előrelépnie, ugyanis Manning jelenlegi formájában nem tűnik képesnek arra, hogy egymaga nyerjen meg egy mérkőzést. A feladat persze nem lehetetlen, reméljük, hogy az alapszakaszban látott izgalmakban bővelkedő mérkőzésen dől el, hogy ki képviseli az AFC-t a döntőben.