Igazság vagy tündérmese?

A mögöttünk álló NBA szezon kísértetiesen hasonlított a 2007-es NFL évadra is, amikor a New England Patriots mindössze egy győzelemre volt a tökéletes szezontól, ám az utolsó pillanatban elhasaltak és a New York Giants nyerte a 42. Super Bowlt. A tengerentúli kosárlabdaligában idén a Golden State Warriors döntötte meg a Michael Jordan nevével fémjelzett ’95-’96-os Chicago Bulls 72-10-es alapszakaszát, hogy aztán Steph Curryék is az utolsó pillanatban bukják el a bajnokságot a Cleveland Cavaliersszel szemben. A végkimenetel mindkét esetben ugyanaz lett tehát, a rekorddöntő szupersztár alakulat végül nem lett bajnok, de a két liga rájátszás-lebonyolítása alapjaiban különbözik, ami remek vizsgálódási alapot kínál arra, hogy vajon melyik rendszer az igazságosabb: az, amelyikben egy rossz mozdulaton egy egész szezon mehet tönkre, vagy az, amelyik egy párharcban egy, két vagy esetleg három rossz mérkőzés után is lehetőséget ad a javításra?

Kezdjük egy kis fejtágítással, hogy azok számára is egyértelmű legyen az NBA playoff szisztémája, akik nem feltétlen követik. A rájátszásban 4 nyert győzelemig tart egy párharc úgy, 2-2-1-1-1-es rendszerben, ami azt jelenti, hogy a magasabban rangsorolt csapat kezdi a párharcot otthon két meccsel, majd utaznak két meccs erejéig ellenfelükhöz, ezt követően pedig meccsenként felváltva egyiknél, majd másiknál 1-1 meccset, egészen a hetedik összecsapásig. A kiemelés abban manifesztálódik, hogy a jobb alapszakaszmérleggel záró gárda játszhatja hazai pályán az esetleges, mindent eldöntő hetedik összecsapást.

Ellenben az NFL-ben mint tudjuk, mindössze egy meccsen dől el a továbbjutás, a hibalehetőség a csapatok részéről kizárt és szintén a hazai pályában nyilvánul meg az alapszakasz során jobban teljesítő csapat előnye.

Hajlamosak vagyunk finomra hangolt sportgépekként kezelni a játékosokat látva azt, hogy milyen szervezett az egész játék, milyen testfelépítéssel rendelkeznek és mennyire ott vannak fejben és persze, milyen elképesztő elkapásokat, szereléseket, interceptionöket  – kosárlabdázók esetén zsákolásokat, blokkokat, triplákat mutatnak be ezek a sportolók. Már-már nem is tekintjük őket közülünk valónak, egyfajta természetfeletti erővel megáldott szuperhősőkként vagy egyszerűen csak robotokként kezeljük őket olykor és megfeledkezünk a legfontosabbról: ők is EMBEREK.

Bármilyen meglepő, még ő sem volt egy gép

És mivel emberek, természetüknél fogva beléjük van kódolva a hiba lehetősége. Van, aki többször, van, aki kevesebbszer, de mindenki hibázik. Azonban ha valaki hibázik, megvan az esélye, hogy azt a jövőben kijavítsa, egy második esély során jobb döntést hozzon és feledtesse az előző hibát. Az, hogy valaki tökéletesen és hiba nélkül teljesítsen, egyáltalán nem életszagú.

Emiatt az életszerűség miatt lehet könnyebben azonosulni az NBA rendszerével, hiszen akár 0-3-ról is lehetőséged van továbbjutni és nem mehet azon el egy egész évnyi munka, csak mert rosszul jött ki egy nap a lépés. Lehetőséged van alaposan felkészülni az ellenfélből és meccsről-meccsre tanulni a hibákból és kiküszöbölni azokat. Hogy ezekkel a lehetőségekkel az edzői stábok és a csapat hogyan sáfárkodik az megint más kérdés, de a lehetőség adott. Hosszú távon (egy négy nyert meccsig tartó párharc során) pedig kijön a valós különbség a csapatok között és viszonylag igazságos eredmény születik, mert egyszerűen nem lehet az, hogy valaki véletlenül négyszer fogjon ki rossz napot, az már valaminek a következménye (sorozatos rossz edzői húzások, formahanyatlás). Ugyanúgy, ahogy a kerékpársportban is „Az bukik, aki nincs jó formában.” – nem az akinek nincs szerencséje.

Az NBA-ben pont emiatt ritka a hatalmas upset, illetve az alacsony kiemelésű csapatok bajnoki címe, hiszen 1-1 meccset el lehet csenni a nagyok ellen, de konstans nyerni már nagy dolog. A playoffot 16 csapat alkotja, 8 keletről, 8 nyugatról. Amióta ez a rendszer működik, mindössze ötször sikerült 8. kiemeltnek első kiemeltet búcsúztatnia a rájátszás első körében, igaz a ’94-es Seattle SuperSonicsnak és a ’99-es New York Knicksnek „csak” három mérkőzést kellett még nyernie a továbbjutáshoz. A Golden State Warriors (2007), a Memphis Grizzlies (2011) és a Philadelphia 76ers (2012) viszont már a 4 nyert meccsig tartó rendszerben búcsúztatta az aktuális első kiemeltet.

A tündérmesék azonban a második körnél tovább már nem tartottak a ’99-es Knickset leszámítva, akik a döntőig meneteltek. Az egyetlen nyolcadik kiemelt csapat, aki NBA nagydöntőbe jutott, de a végső győzelem nem sikerült nekik. Hetedik kiemeltként sem termett hasonló babér senkinek, a legalacsonyabban kiemelt bajnok a Houston Rockets volt 1995-ben, akik hatodik kiemeltként lettek a liga urai. Tették mindezt úgy, hogy minden ellenfelük legalább 57 meccset nyert az alapszakaszban, míg a Rockets 47-35-ös mérleggel jutott rájátszsába. Egy ilyen playoff run után pedig nehezen megkérdőjelezhető a legjobb csapat kiléte, hiszen nem 3, nem 4, hanem 15 győzelmet kellett szerezniük a liga trónjának megszerzéséhez, ami nem a sorozatos véletleneknek köszönhető.

A Cleveland pedig idén 1-3-ra állt a történelmi szezont futó Golden State ellen a nagydöntőben, vagyis háromszor léptek pályára LeBronék úgy, hogy a kés a torkukhoz volt szorítva. Ez pedig hagyján, de mindhármat be is húzták úgy, hogy végig tűéles volt a kulcspillanatokban mindenki a Cavsből – főleg LeBron és Kyrie Irving. Elsősorban ennek köszönhetően vitték haza a Larry O’Brien trófeát és vittek Clevelandbe major sport bajnoki címet és vágták gajra Steph Curryék történelmi szezonját.

Az NBA-t mindig a legjobb csapat nyeri, de mi a helyzet az NFL-lel?

A probléma ott kezdődik, amikor már nem csak a szurkolók/nézők, hanem maga a liga is gépként kezeli a játékosait. Értemén, hogy meg van a szépsége annak, hogy egy meccsen bármi megtörténhet és Dávid legyőzi Góliátot, de most akkor mi a célja a ligának? Az, hogy hollywoodi sztorik legyenek évről-évre, vagy az, hogy a legjobb csapat nyerje a bajnokságot, ahogy annak egy ideális világban történnie kellene? Igazságos-e, hogy egy rossz snap, egy gyakorlatilag lehetetlen elkapás vagy 1 yard miatt menjen kukába egy év kemény munkája?

Ezért érdemes volt egy egész szezonon keresztül hajtani

A hazai pálya előnye az NFL rendszerében sokkal többet számít, hiszen azon az egy meccsen dől el minden és nyilván nem mindegy, hogy utaznod kell és 60-70 ezer ember fújolását kell hallgatnod négy negyeden keresztül vagy éppen támogatását. Nagy általánosságban azért kijelenthető, hogy olyan csapatok jutnak SB-be, akik az alapszakaszban is kiemelkedően teljesítettek, ugyanakkor azt a rendszer hibájának tartom, hogy megeshet az is, hogy valaki békanyálon becsúszik a rájátszásba, amit aztán a végén meg is nyer. Ennek a rákfenéje részben pedig a Wild Card rendszer. Pontosabban a kiemelési rendszer.

A Super Bowl bevezetésétől egészen a Wild Card rendszer bevezetéséig tartó időszakot azért nincs értelme vizsgálni, mert rájátszás résztvevők szempontjából, mert:

Igaz, hogy 1966-ban már megrendezték az első Super Bowlt, de akkor még nem AFC-NFC rendszerben történt a rájátszás lebonyolítása, hanem az AFL és az NFL külön, párhuzamosan ment, a lebonyolításuk is különbözött, így ez az időszak esetünkben kvázi irreleváns.

1970-ben aztán egyesült az AFL és az NFL, így alakult ki a sokáig működő rendszer. Mindkét főcsoportot (AFC-NFC) három csoportra (középső, keleti és nyugati) szabdalták és a három csoportgyőztes mellett a legjobb mérlegű csapat jutott még be a rájátszásba. Tehát ’66-tól ’78-ig, gyakorlatilag csak a legjobb mérlegű csapatok juthattak be, ráadásul a mezőny szűkössége miatt azt sem lehet mondani, hogy híg lett volna a mezőny, hiszen tényleg csak a legjobbak kerülhettek be.

A Wild Card rendszert az 1978-as szezonban vezette be az NFL, amikor a főcsoport három csoportgyőztes alanyi jogon rájátszásba jutott és az utánuk következő két legjobb mérlegű csapat egymással mérkőzött meg, hogy aztán kialakuljon a legjobb 4 mezőnye. A liga egyre népszerűbb lett az USA-ban, így még főcsoportonként egy mérkőzéssel bővítették, hogy még több bevétel jöjjön a jegyekből, illetve a tévés pénzekből.

A jelenlegi rendszer, a 12 csapatos rájátszás 1990-ben alakult ki és működik, azóta is rendületlenül. 2002-ig ugye a három csoportgyőztes mellett a három legjobb mérlegű csapat jutott még be, 2002-től pedig a négy csoport győztese plusz a két legjobb mérleggel rendelkező együttes.

Az eredetihez képest tehát háromszorosára nőtt a csapatok száma, így a mérkőzések száma is 3-ról 11-re ugrott. Ez értelemszerűen a mezőny hígulását is jelentette. A Wild Card rendszer lehetőséget biztosított a kevésbé szerencsés csapatok számára, akik vagy a tie-breaker miatt maradtak le a csoportgyőzelemről vagy egyszerűen nem voltak olyan jók, mint az elit, de az életképtelen csapatoknál azért jobban szerepeltek.

Az, hogy a Wild Cardot okolom minden rosszért, kis túlzás, hiszen a bevezetés óta mindössze hat csapat tudott Super Bowlt nyerni úgy, hogy alanyi jogon nem került volna rájátszásba. A ’80-as Raiders, a ’97-es Broncos, a 2000-es Ravens, a 2005-ös Steelers, a 2007-es Giants és a 2010-es Packers. Super Bowlba pedig ezeken a csapatokon kívül csak a ’85-ös Patriots, de mindannyian tudjuk, mekkora verést kaptak a minden idők legjobb védelmével rendelkező Chicago Bearstől. Egy-két alkalommal a többi WC csapat eljutott főcsoport döntőig, de többnyire egy kör után már csomagolhattak is.

Alapjában véve mégsem a WC rendszerrel van probléma, hanem  – ahogy már fentebb is előrevetítettem – a kiemeléssel. Ugyanis WC helyen (2002-ig 4-5-6, 2002-től 5-6) többnyire korrekt mérlegű csapatok jutnak rájátszásba. Azzal van a gond, hogy egyes esetekben ezek a csapatok olykor jobb mérleggel rendelkeznek, mint azok, akik alanyi jogon (csoportgyőztesként) kerülnek be csak azért, mert egy gyenge csoportot sikerül nyerni. Legkézenfekvőbb példa erre a Texans idei rájátszása, hiába lettek csoportelsők, teljesen nyilvánvalóan nem volt helyük az idei mezőnyben. Ezt a gyalázatot ráadásul hazai közönség előtt mutathatták be a kiemelési rendszernek köszönhetően.

Ebben az esetben ugyan nem számított semmit, de ha a 2011-es Giantsről beszélünk, akik az utolsó meccsükön surranó pályán beértek a csoport trónjára, ott már más a tészta. Az addig egész decensen szereplő Atlanta gyakorlatilag egy nyeretlen kétévesekből álló csapatnak tűnt New Yorkban. Ugyanebből az évből érdemes kiemelni a Denver-Pittsburgh összecsapást, ahol a Denver 8-8-as, míg a Steelers 12-4-es alapszakasz után várhatta a találkozót. A Denver hazai pályája ráadásul hatványozottan előnynek számít a magaslat miatt, ez is hatalmas szerepet játszott abban, hogy végül hosszabbítás után, Tim Tebow vezetésével behúzták a találkozót. És arra is emlékezhetünk, hogy 2012-ben a 10-6-os Ravens hazai pályán durranthatta be a rájátszás menetelését a 11-5-öt produkáló Indianapolis Colts ellen.

Nem állítom, hogy ezek a csapatok érdemtelenül jutottak volna rájátszásba és nyertek Super Bowlt, csupán azzal szemben van kifogásom, hogy viszonylag kis mintán jelenik meg egy gárda a playoffban. Egy WC körben érdekelt csapat is mindössze négy mérkőzést játszik, ami vajmi kevés ahhoz, hogy bátran kijelenthessük, hogy a legjobb csapat lesz a bajnok. Az NBA-ben nem lehetsz bajnok úgy, hogy nem nyersz meccset idegenben, 16 győzelmet nem lehet csak otthon összegereblyézni. Ezzel szemben az NFL-ben elég 2 hazai meccset nyerned ahhoz, hogy Super Bowlban legyél.

Teszem hozzá, nem a Wild Cardot magát tartom igazságtalannak, hiszen 2002-ig, amíg csak három csoportgyőztes volt, megkapta az esélyt a legjobb mérleggel rendelkező WC-s csapat, hogy hazai pályán játsszon, ezzel elismerve valamilyen szinten az alapszakaszban elért eredményeket. Ilyen volt a ’97-es Denver, és a 2000-es Ravens.(a ’80-as Raiderst is ide lehetne venni, de akkor még ugye nem 12 csapatos volt a rájátszás.)

Gyilkos egy trió volt. Meg sem álltak a bajnoki címig

A gond akkor jön, amikor már semleges vagy negatív mérlegű csapat kerülhet hazai pályára a rendszer miatt, hiszen minden évben van főcsoportonként egy olyan csoport, ahol aztán nevetséges szerepléssel is rájátszásba lehet kerülni, home field advantage-et élvezve.

Gyakorlatilag az NFL-ben az egyetlen komoly előny, amit rájátszásban kaphat egy csapat, a hazai pálya. Ezt az előnyt pedig odadobni egy gyengébb mérlegű gárdának nem feltétlen tartom fairnek. Csak azért mert valaki megnyerheti a csoportját egy sokkal rosszabb mérleggel a csoport gyengesége miatt, ne kapja már meg. Ráadásul mind tudjuk, hogy játékvezetés is a hazai csapatnak kedvez, kimondva-kimondatlanul. Kerüljön rájátszásba, mert megérdemli a csoportgyőzelem miatt, de a home field advantage ne járjon grátiszba.  Legalábbis egymeccses párharcban ne.

És akkor el is érkeztünk oda, hogy hogyan is lehetne igazságosabbá tenni a rendszert. Két változtatást tudnék elképzelni:

1. A kiemelés megváltoztatása egymeccses párharc esetén

A jelenlegi rájátszás résztvevők megmaradnának, csupán mérleg szerint sorban alakulna. Tehát ha a Houston megnyeri a csoportját 8-8-cal, de övék a leggyengébb mérleg a hat playoffba jutó csapat közül, akkor nem a negyedik, hanem az utolsó kiemelést kapják meg, ezzel elvesztve a hazai pálya előnyét.  A hazai pálya fontosságát támasztja alá az a statisztikai mutató, miszerint a rájátszásban közel 70%-ban a hazai csapat nyer. Tehát gyakorlatilag ha otthon játszol, simán továbbmész. Ez azt jelenti, hogy még a legrosszabb mérlegű csoportgyőztes is jó eséllyel megy legalább egy kört. Tovább bontva pedig így néz ki.

Wild Card körben 64%-ban (43/67) nyer a hazai gárda az AFC-ben, míg az NFC-ben 60% (40/67) ugyanez az arány.

Divisonal roundban látszik meg leginkább a hazai pálya, ahol elválik, hogy a WC kör és a rájátszás, melyben már komoly csapatok is szerepelnek, már más kávéház. Az AFC-ben 69%-ban (65/95) nyer a hazai csapat ebben a körben, ami nem rossz, de ami igazán durva az a másik főcsoport hasonló számadata. Az NFC-ben ugyanis 76%-ban (73/96) nyer az otthon játszó gárda.

Főcsoport döntőket tekintve ez az arány: AFC főcsoportdöntőkben 68%-ban nyer a hazai gárda (34/50), az NFC-ben ugyanez az arány 64% (32/50). Itt persze már tényleg a legjobbak csaptak össze egymással, többnyire 50-50 százalékos meccsek vannak már ilyenkor, leginkább ezzel magyarázható a főcsoportdöntőbeli gyengébb hazai winning percentage.

A Divsional round során persze a 3-4. kiemelt is idegenben játszik a rendszerből kiindulva, de egy ekkora előnyt akár egy kör erejéig sem feltétlen adnék egy olyan csapatnak, aki az utolsó pillanatban csúszott rájátszásba és még így is, minimum 60% eséllyel mehessen tovább – mint például a közelmúltból a 7-8-1-es Carolina Panthers a 11-5-ös Arizona Cardinals ellen.

2. A rájátszás minden párharca két nyert meccsig tartana a jelenleg is működő kiemelést megtartva

Az általam ideálisnak tartott 4 nyert meccsig tartó párharc kivitelezhetetlen az NFL-ben, hiszen egyrészt sokkal jobban igénybe veszi a szervezetet fizikailag egy NFL meccs, mint egy kosármeccs, másrészt az nagyon elnyújtaná az egész rájátszást.

A labdarúgásból ismert oda-visszavágós rendszer sem feltétlen jó, mert akkor meg a pontkülönbséggel kellene szórakozni, ami ugyan egy új dimenziót nyithatna meg taktikailag, de könnyen egydimenzióssá is válhat egy összecsapás játékhívás szempontjából. Az előnye, hogy mindkét csapat játszhat hazai pályán egyszer, aminek a fontosságát már fentebb fejtegettem. Ez már egy igazságosabb rendszer, hiszen mindkét csapat megmutathatja, mit is tud a számára kedvezőbb környezetben produkálni. Én azért ennél  tovább mennék.

A két nyert meccsig tartó párharc viszont nyíltsisakos ütközeteket hozna, ráadásul mindenki nyerne. A játékosoknak lenne lehetősége javítani a hibákat, a 4 naponta történő meccsek sem okoznának különösebb gondot, hiszen szezon közben is megesik, hogy vasárnap és csütörtökön is pályára lép egy csapat. A ligának is jobb lenne, hiszen több meccs lenne, több tv-s pénz és több néző. Tovább tartana a rájátszás és a hype. Az alacsonyabban rangsorolt csapatnak ebben az esetben is muszáj lenne nyernie egyet idegenben, azonban egyik csapatnak sem úszna el a szezonja egy rossz napon.

Hát kinek nem szakad meg a szíve ezt a képet látva?

Persze tisztában vagyok vele, hogy így az egy meccsen történő drámák eltűnnének, de hosszabb távon kijönne a csapatok közti valós különbség, de ha mégis drámát szeretnénk, akkor miért ne inkább a mindent eldöntő esetleges harmadik meccsre maradna ez? A dráma ugyanebben a rendszerben is megtörténhet, annyi különbséggel, hogy a nézőben nem biztos, hogy már az első meccs első másodperctől kezdve pattanásig feszülnek az idegek, de ugyanúgy végig fogja nézni és izgulni a találkozót. Az esetleges upsetet pedig nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy „de hát csak kifogtak egy szerencsés napot, mi pedig egy szerencsétlent”.

Az NFL rájátszás varázsa, hogy minden mozdulatnak hatványozottan jelentősége van és ez nyilván nem csak az alacsony kiemelt és magasan kiemelt gárdák egymás elleni meccsén van így, hanem amikor az első két kiemelt játszik főcsoport döntőt, vagy a két első kiemelt Super Bowlt.

Mindenki jobban járna azzal, hogyha több ideig láthatnánk a legjobbakat egymásnak feszülni és nem egy nüanszon, bírói tévedésen, vagy bármi apróságon dőlne el a párharc, hanem valóban bizonyíthatná az adott csapat, hogy tényleg ők a legjobbak. Ahogyan az NBA-ben is történik.