Végre sikerült kivégezni Nate Jackson Kelj fel és Járj! – Túlélni az NFL-t a rakás alján című könyvét. Meglepően sokáig tartott, a kinézete ellenére elég vaskos és tartalmas. Tényleg az eddigi legjobb magyar nyelvű NFL könyv, nem véletlenül volt dicsérve, hála és köszönet a CSER Kiadónak érte. És bár akadt egy-két zavaró dolog, kötelező olvasmány a hazai rajongóknak.
Nate Jackson 2002-ben, draftolatlan újoncként került a ligába, a 49ers vitte el. Sok vizet nem zavart, 2003-ban már a Broncos játékosa volt, ahol hat évet töltött, illetve pár edzés erejéig volt a Browns játékosa is. Többnyire erről az időszakáról ír a könyvében, ráadásul olyan dolgokról, amikkel magyar, de egy átlagos amerikai szurkoló sem találkozhat. Bizonyos részek elolvasása után olyan érzése van az embernek, hogy fele annyit sem tud az NFL-ről, mint amennyit gondolt.
A játékról
Nagyszerű könyvek léteznek, amelyek az NFL alapjairól szólnak. Milyen felállások, milyen route-ok, milyen felfogások és koncepciók léteznek. Ilyen a magyar könyvpiacon is található, Pat Kirwan és David Seigerman Ne csak a labdát nézd! könyve (aminek a fordításában amúgy katonadani is részt vett) például nagyon jó erre. De ezekkel csak karcoljuk a felszínt és el sem tudjuk képzelni, mennyire bonyolult sport is ez.
Nate elkapóként kezdte a pályafutását, ami tulajdonképpen egy elég egyszerű poszt, mindössze route-okat kellett futnia a legtöbb esetben. Azonban elkapónak nem volt valami jó, ezért a Denvernél úgy gondolták, tight endet csinálnak belőle. Egy TE feladatai pedig merőben mások.
A könyvben Nate elmeséli az egyik csapatértekezletét a Broncosban. Elemezték a felvételeket és elszúrt egy játékot, ami után ment a kérdezz-felelek: milyen védelem ez? Cover-2? És most? Cover-4? Cover-8? Mikor kell a cornerrel menni? Mikor kell a cornert blokkolni? Mikor kell a safetyre figyelni? Mi van akkor, ha a safety jön? Ha nem jön? Egyik-másik esetben kit kell blokkolni? Elképesztő, hogy egy játékosnak mennyi mindenre figyelnie kell, és ez mindössze egyetlen játék. Az ilyen finomságok azért ráébresztik az embert, hogy mennyire összetett és mennyire bonyolult is ez a sport.
Sérülések
Másik üde színfoltja a könyvnek a sérülések taglalása volt. Nate speciel egy viszonylag sérülékeny játékos volt, de ettől még ne higgyük, hogy azok a játékosok, akik sosincsenek feltüntetve egy-egy sérüléslistán, azoknak nincs semmi baja. Van és nem is kevés, de erre ott vannak a csapatorvosok, a fájdalomcsillapítók, a különböző kezelések, na meg persze az, hogy egy-egy játékos gyakran nem árul el mindent.
Külön plusz pont a szerzőnek, hogy nem csak a levegőbe beszélve mondta a közhelyeket a félrekezelésekről, diagnózisokról stb, hanem a saját (a Broncostól később kiperelt) orvosi kartonjaiból idézett. Ez azért nem egy szokványos beszédtéma NFL körökben, hisz már azon is csodálkoztunk, amikor Calvin Johnson nyíltan ki merte mondani, hogy úgy osztják az orvosok a vicodint, mintha cukorka lenne.
Edzők és környezet
A legjobb az egészben azonban az öltözői kultúrák bemutatása volt. Nate három NFL-es csapatban fordult meg. Először a 49ersben volt, ahol mindenki letargikus és depressziós volt, az öltözői hangulat pedig halott. A Brownsban ezzel szemben mindenki rettegett, Eric Mangini egy idegbeteg, kvázi őrült állat volt, aki a saját hülye szabályaival, edzésmódszereivel és mentalitásával szó szerint szétcseszte az öltözőt.
Na meg persze ott a Denver Broncos, ahol a legendás Mike Shanahan egy laza, barátságos, felszabadult környezetet hozott létre. Nem kínozta, nem hajszolta túl a játékosait, kivívta a tiszteletüket, mindenki szerette és szeretett Denverben lenni. Ez pedig egy jó példa arra, hogy mennyit is számítanak az edzők, illetve a környezet. Nate felhozza példának a TE edzőjét, aki egy Antonio Gates alkatú, második körös Tony Schefflerből egy blokkoló vadállatot akart nevelni, aki így fele olyan nagy karriert sem futott be, mint várták tőle.
Ezen kívül ír még a játékosok karrierjük végén érzett depressziójáról, a focifüggőségükről, a mérkőzések hangulatáról, az öltözői hierarchiáról, meg persze a bulikról, drogokról és egyéb érdekességekről.
A szleng
A könyvnek tulajdonképpen két hibája van (leszámítva az utolsó pár oldalon írt filozofikus ömlengést). Egyrészt rengeteg káromkodás van a könyvben. Nem mondom, néha egy indokolt “bazdmeg” belefér, sőt kell is, de ha a trágárság öncélú és csak azért van, hogy ettől menőbbnek tűnjön vagy nagyobb visszhangot generáljon, az régen rossz. Persze lehet, hogy csak az én ízlésemnek volt túl sok, mindenesetre a káromkodások felét simán kihúztam volna.
A másik probléma, az a szleng. Ez talán a legnagyobb fordítói kihívás, hiszen rengeteg olyan amerikai szleng és kifejezés van, amit magyarra nem nagyon lehet lefordítani (megjegyzem, a fehér bőrű Nate Jackson szlenghasználata egy fekete rappertől is sok lett volna). Viszont nem lehet őket ott hagyni angolul, így pedig találkozunk olyan kifejezésekkel, mint “stájsz”, “faszikám” és társaik, amik vagy évtizedekkel ezelőtt, voltak bármennyire is a köznyelvben használatban. Persze ezzel nem lehet mit kezdeni, hisz például a frissen szinkronizált új filmekben is találkozhatunk hasonlóakkal, a magyar-amerikai szlengfordítás évtizedek óta nem változott szinte semmit. Ezt leszámítva (ami amúgy nem a fordító hibája), teljesen rendben van.
Ettől eltekintve a könyv amúgy tényleg jó és érdekes témákat taglal. Karácsonyra ideális egy-egy rajongónak.
Másvélemény (rowi):
Az, hogy ez lenne a legjobb magyar nyelven megjelent NFL-es könyv az túlzás, mert az a Ne csak a labdát nézd! szerintem, de a legjobb magyar nyelven megjelent NFL memoár az igaz. Aki a Meskó könyvet szerette, az ezt imádni fogja. A nyelvezetéhez és a sok káromkodáshoz hozzá kell szokni, de ez engem például abszolút nem zavart. Ami külön tetszett, hogy a magyarra nehezen vagy inkább sehogy sem lefordítható fogalmakat nem is próbálja meg lefordítani, helyette inkább elmagyarázza a lábjegyzetben például a Cover-2 védelem mibenlétét. A magam részéről két nap alatt kivégeztem.
A Meskó könyvből kiderült, hogy milyen egy rugó specialista élete az NFL-ben, ebből a könyvből kiderül, hogy milyen az élete a roster 40-53. helye között lebegő, sérülékeny, de több mindenre alkalmas játékosnak. Mennyit kell dolgoznia, hogy a következő évben is legyen szerződése, ha azt mondják neki, hogy te márpedig holnaptól egy teljesen más pozicíót játszol, akkor azt rendkívül rövid idő el kell tudnia sajátítania, mert különben repül. Tulajdonképpen mennyire kevés lehetőséget kap éles helyzetben való bizonyításra, ahhoz képest hogy mennyit szenvedett érte. Kiderülnek az árnyoldalak is, elsősorban a sorozatos kisebb-nagyobb sérülések, és az orvosoktól érkező “megoldások”, sőt mit kiderülnek, ez adja a könyv egy jelentős részét, így orvos(tan-hallgatók) tobzódhatnak a szakmaibb részekben, de ettől ne ijedjen meg senki. Olvasmányos, jól megírt könyv, karácsonyra ajándékba vagy saját magadnak tökéletes.
biztos eltérő nyelvi környezetben élünk, de én és a szintén harminc körüli ismerőseim bizony bőven használjuk a stájszot és a faszikámot is.
üdv: a fordító
Ha jól értem a saját írásomat, akkor abszolút semmi offenzív nem volt részemről :) Ha így érezted, akkor sorry, de nekem erről a típusú szlengről a Martin Lawrence, meg a régebbi amerikai filmek (már ahol fekete a főszereplő, vagy vannak benne feketék) szinkronjai jutnak eszembe. Ez a magyar szinkron hibája, és azóta sem találtak ki új szavakat az amerikai szlengekre, így nem lehet mással dolgozni.Tényleg lehet, hogy nyelvi közegbeli különbség, mert én ilyet hétköznapi beszédben nem nagyon hallottam (nem tudom, mi volt az angol megfelelő, de pl. a faszikám helyett most így konkrétan mai tapasztalatok alapján a gecit javasoltam volna, hisz míg a Kálvinról hazaértem a négyessel, egy ilyen vegyesebb társaság vagy hússzor mondta, hogy “Ááá, geci”, “figyu gecc” stb. bár ez kevésbé szalonképes).
Ettől függetlenül szerintem teljesen jó volt a fordítás, amihez csak gratulálni tudok :)
nem vettem offenzívnek, nyugi. de ez megint arra szép példa, mennyire el tud térni még a nagyjából hasonló korú arcok szóhasználata is. nálunk tényleg megy a faszikám, meg a stájsz. mondjuk én az apafejet is rendszeresen használom, mert lelkesen gyűjtöm az ilyesfajta archaizáló kifejezéseket, de mondjuk azt nem is írtam bele, épp ezért, mert az már nagyon a hetvenes-nyolcvanas évek csöveskultúrája. (mondjuk van olyan haverom, aki rendszeresen öregnek szólít, és az számomra szintén az, ezek szerint számára meg nem.)
a geci/gecc-kombót azonnal kihúzta volna a szerkesztőm, ahogy ismerem. :))
filmeket mondjuk kevéssé nézek (mert annyi rohadt meccs van), szinkronizáltakat meg egyáltalán nem is vagyok hajlandó, olvasni viszont rengeteget olvasok, és hát vannak fordítások, amik pont ugyanezért tudnak nagyon fájdalmasak lenni, pláne, ha a fordító próbál eufemizálni, és jönnek a kínosabbnál kínosabb, valóban ásatag megoldások.
mondjuk szlenget nem alkotni kell, hiszen az magától alakul ki, csak megfeleltetni őket iszonyatosan nehéz, és pontosan azért, ami a szleng alapvető sajátossága: rettentően szubjektív, és szinte egyénenként változik, hogy hol válik el a szleng az úgynevezett köznyelvtől, tehát simán lehet, hogy amit én már szlengnek neveznék, az számodra nem az, és vica versa. (amúgy nemtom, emlékszel-e a pár éve nagyot futó szlengblogra: ott is voltak olyan kifejezések, amik számomra egyértelműen köznyelviek voltak, de a srác, aki írta, le is szögezte, hogy az szleng, amit ő annak gondol, és pont. na ennyire szubjektív.) a szlengben pont ugyanezért nincsenek egyértelmű reáliák: ha lennének, akkor már nem szlengről beszélnénk. a nyelv, úgy általában véve is egy sokkal logikátlanabb és kaotikusabb rendszer, mint ahogy azt a laikusok elképzelnék, és ez az olyasfajta vadhajtásokra, mint a szleng, hatványozottan igaz.