Joe Montana – Egy legenda születése, II. rész

Már-már szokás szerint Jarred olvasónk újabb hatalmas adag portréval jelentkezett, ezúttal a 49ers és a Chiefs korábbi négyszeres Super Bowl győztes irányítójáról, Joe Montanáról. Fogadjátok szeretettel a sorozat újabb részét! Az elsőt ide kattintva olvashatjátok.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Arrogancia

A 49ers számára a 81-es diadal hirtelen érkezett a semmiből. Túl hirtelen. A játékosok többsége nem tudta végigjárni a siker fokait, hiszen egyik pillanatról a másikra lettek ligautolsó csapatból ligaelsők. Ez pedig több játékosnál azt a hatást váltotta ki, hogy ők a legjobbak, és már lényegében semmit sem kell tenniük. Azt hitték nyugodtan hátradőlhetnek, és a győzelmek az ölükbe hullnak majd, hiszen ők a bajnok San Francisco 49ers, akik bárkit legyőznek. Ez a hozzáállás végül azt eredményezte, hogy a 82-es szezon első két meccsén mind a Raiders, mind  Broncos ellen kikaptak, és 0-2-es mérleggel rajtoltak.

Nem sokkal a Broncos elleni vereség után jött a játékosok nagy sztrájkja, ami két hónapig elhúzódott, így abban a szezonban csak 9 meccset játszhatott mindenki. A 49ers számára akár jól is jöhetett volna ez a sztrájk, hiszen így talán lett volna idejük felismerni, hogy a győzelmek nem érkeznek csak úgy maguktól, de ez a felismerés nem érkezett meg,és  ugyanabban a mentalitásban folytatták a 82-es szezont, amiben elkezdték. Végül egy 3-6-os mérleggel zártak, ami értelemszerűen nem ért rájátszást.

A siralmas eredmény ellenére Montana hozta ugyanazt a szintet, amit tőle elvártak 82-ben. Ő azon kevés 49ers játékos közé tartozott abban az évben, akinek nem ártott meg a hirtelen siker. Majdnem 300 yardos átlaggal passzolt, és mindent megtett azért, hogy megmentse a szezonjukat. Ám a csapat részéről nem érkezett akkora segítség, mint 81-ben, és Montana egymaga kevés volt a címvédéshez.

Egyvalamiben azonban jó szolgálatot tett a 82-es kudarc. Ráébresztette a játékosokat, hogy nem lehet hátradőlni, és várni, hogy az ölükbe hulljon a győzelem. Ugyanolyan intenzitással kell készülniük az összes meccsre, mint azt tették 81-ben. Ennek a szellemében 83-ban már sokkal jobb játékot mutatott a 49ers, ami egy 10-6-os mérleget eredményezett, amivel nyerték a csoportot, és az NFC 2. kiemelését szerezték meg.

A playoffban először a Detroit Lions érkezett a Candlestick Parkba, és egy darabig úgy tűnt, hogy ők is fognak nyerni. Öt perccel a vége előtt 23-17-re vezetett a Lions, de Montana ismételten végigmenetelt a pályán, és végül az ő remeklésének köszönhetően 24-23-ra sikerült megnyerni a meccset.

A Lionst sikerült legyőzni, de az NFC döntőn egy sokkal erősebb ellenfél várt rájuk. A Washington Redskins abban a legtöbb pontot szerző támadósorral rendelkezett, és ennek megfelelően az egész NFL legjobb mérlegét tudhatták magukénak. Egyértelműen a Redskins volt az esélyesebb, és 3 negyedig úgy tűnt a 49ers még csak megszorongatni sem tudja őket, ugyanis az utolsó játékrésznek 21-0-ás washingtoni vezetéssel vágtak neki a felek. Ám a 4. negyedben Montana feltámadt, és három TD drive-t is levezetett, amivel 21-21-re javította az eredmény. Csakhogy a Redskinsek még bőven maradt ideje támadni, és végül az ellenfél el tudott jutni mezőnygól távolságig. A sikeres mezőnygól után még maradt egy kis ideje Montanának, de az csak arra volt elég, hogy egy mindent eldöntő Hail Maryvel próbálkozzon. A Hail Mary nem sikerült, INT lett a vége, és bár hatalmasat küzdött a 49ers az utolsó negyedben, de végül a Redskins jutott tovább a Super Bowlba.

Csapatmunka

A Redskins elleni vereség fájó volt, de egyben hatalmas motivációt is adott a játékosoknak. Kis híján vissza tudták hozni a sírból a meccset, és ez a teljesítmény megerősítette bennük az elhatározást, hogy jövőre visszavágjanak. A Washington elleni visszavágóra végül a 84-es szezon második hetén került sor, és a meccs menete kísértetiesen hasonlított az NFC döntőre. Csakhogy ezúttal a szerepek felcserélődtek. Ezúttal a 49ers húzott el 27-3-ra, és a Redskins kapaszkodott fel az utolsó játékrészben, de ahogyan egy évvel korábban a 49ers sem tudta visszahozni a meccset, úgy most a Redskins sem, és végül 37-31-re nyertek Montanáék.

A Redskins elleni diadalmas győzelem hatalmas lendületet adott a csapatnak, legfőképpen a védelemnek. ’84-ben az első két meccsen a 49ers védelem átlag 30 pontot engedélyezett az ellenfeleknek. A maradék 14-ben viszont már csak átlag 11 pontot, amivel a legkevesebb pontot engedélyező csapat lettek a ligában. A védelem nagyszerű helytállása, és Montana hibátlan játéka pedig azt eredményezte, hogy 15-1-el nyerték a csoportot, és az NFC-t is.

A playoffban a Giants egy darabig bírta tartani a lépést a 49ers-el, de végül elfogytak, és 21-10-re a San Francisco nyert. Az NFC döntőben a Bears még ennyire sem tudta megszorongatni a 49erst, és 23-0-val lettek hazaküldve. Két nagyon könnyű győzelmet arattak a playoffban, aminek köszönhetően eljutottak a Super Bowlba, ahol azonban már egy sokkal erősebb ellenfél várt rájuk.

1984-ben a Dolphins irányítója Dan Marino olyat évet tudhatott magáénak, amilyet még senki előtte. 5084 passzolt yarddal, és 48 TD-vel állított fel új rekordokat, és a vezetésével a Dolphins a legtöbb pontot szerezte abban az évben a ligában. A legjobb védelem készült farkasszemet nézni a legjobb támadósorral. Ennek megfelelően a Super Bowl felvezetéseit elsősorban Marino, és a 49ers védelem párharcával jellemezték, és Montanával csak elvétve foglalkoztak. Ez annyira nem volt meglepő. Ugyan a 49ers a Giants-t, és a Bears-t is könnyedén legyőzte, de Montana azon a két playoff meccsen nem játszott kifejezetten jól. 4 TD-t, és 5 INT-t dobott, ami nem egy kifejezetten jó mutató. Emiatt úgy gondolták, hogy rajta nem fog múlni semmi, az igazi kérdés az lesz, hogy a 49ers védelme meg tudja-e állítani Dan Marinót.

A Super Bowl elején úgy nézett ki, hogy a ligaelit védelmük nem fog bírni a Dolphins ligaelit támadósorával, ugyanis Marino az első két drive-ból 10 pontot pakolt fel a táblára. De aztán a 2. negyedben érvényesült a 49ers védelme, és sikeresen tudták megállítani Marinót. És amíg a védelem tartotta a vonalakat, addig Montana rohamozott. Rácáfolva az előző két meccsre, élete egyik legjobb teljesítményét nyújtotta aznap. 331 yardot, és 3 TD-t passzolt, és ráadásként még futott is egy hatpontost.  A 49ers végül könnyedén, 38-16-ra legyőzte a Dolphins, és az MVP díjat ismételten Montana kapta meg. Ezúttal azonban teljesen megérdemelten.

A félelem beigazolódik

A 84-es diadalt ezúttal nem követte akkora összeomlás, mint a 81-est. A játékosok ezúttal nem gondolták azt, hogy ők a legjobbak anélkül, hogy bármit is tennének, és ugyanolyan erővel játszottak, mintha még nem nyertek volna semmit. Sőt, 85-ben Montana olyan fegyvert kapott maga mellé, amivel korábban nem rendelkezett. Ez a fegyver Jerry Rice volt. Rice jelenleg majdnem minden létező elkapórekordot birtokol, ám 85-ben újoncként erre még kevés jel utalt volna. A legtöbb labdát, amit Montana felé dobott elejtett, és csak a szezon második felére tudta magát annyira összeszedni, hogy tényleg egy új fegyvere legyen a csapatnak.

Ám hiába újult meg az offense Rice révén, a  szerencse elpártolt a csapattól. 85-ben 6 meccset veszítettek el, de ebből 5 is egy labdabirtoklásnyi különbséggel történt. Egyedül a Bearstől kaptak ki úgy, hogy esélyük sem volt. A 10-6-os mérleg 85-ben elég volt a rájátszásra, de a csoportgyőzelemre nem. Azt a Rams szerezte meg, emiatt pedig játszaniuk kellett a Wild Card körben, és a Giantshez kellett látogatniuk.

84-ben a Giants volt az a csapat, aki a legtovább bírta tartani a tempót a 49ers-el, és égtek a vágytól, hogy visszavághassanak nekik az egy évvel korábbi vereségért. Montana azon a meccsen mindent megpróbált, de a Giants védelme tudott valamit, amivel még ő sem bírt el. Össz-vissz 3 pontot tudott csak szerezni a Giants 17 pontjával szemben. Ez volt az első eset, hogy a Bill Walsh, és Joe Montana vezette csapat ne tudott volna legalább egy TD-t szerezni a playoffban. Ez elég nagy baj volt, mert ez azt jelentette, hogy a West Coast offense ellen mégis van ellenszer. Ám az igazi tragédia nem ez volt, hanem az ami a következő év első meccsén történt.

A ’86-os szezon első meccsét megtörtént az, amitől titkon mindenki rettegett. Tampa Bayben a 49ers simán nyert 31-7-re, de egy nagyon fontos elemet elvesztettek aznap. Montana egészen a meccs végéig játszott, de a meccs alatt egy nagy ütés után megsérült a hátára. Ugyan akkor még nem tűnt súlyosnak a sérülés, de a meccs utáni diagnózisnál kiderült, hogy súlyosabb, mint elsőre hitték, olyannyira hogy azonnali műtétre szorult. A 49ers nem kockáztatott azonnal inaktívvá tette Montanat, és remélték, hogy a műtéttel nem lesz semmi baj. Montanat végül sikeresen megműtötték, de az orvosok azt tanácsolták neki, ne játsszon többet. Ezzel a háttal túl nagy a kockázat, és nem tudják garantálni, hogy egy esetleges nagy ütés után ne történne komolyabb baj.

Montana azonban nem vonult vissza. Úgy döntött vállalja a kockázatot, és még abban az évben a 10. héten visszatért a kezdőbe. Ám érezhetően túl gyors volt ez a visszatérés. Ugyan újra playoffba tudta vezetni a csapatát, de a teljesítménye jelentősen megromlott a sérülés miatt. Karrierjében először több INT (9) szerepelt a neve mellett, mint TD(8). Ráadásul a 10-5-1-es mérleg miatt csak a 3. kiemelést szerezték meg, és mehettek vissza a második kiemelt Giantshez.

A Gianst védők már a korábbi években is a kemény ütközéseikről volt híres, de 86-ban kimondottan rettegett tőlük mindenki. Ez pedig nem volt jó előjel a műtétből nemrég visszatért Montana számára. Nem is bírta végigjátszani a meccset, mert egy INT során akkora ütést kapott, hogy képtelen volt folytatni a játékot. Végül a Giants egy 49-3-as eredménnyel küldte haza őket, és egy nagy kérdést hagyott hátra a 49ers számára: mi lesz Montana sorsa?

A rivális

A 49ers vezetősége észlelte, hogy Montana egészsége nagy befolyással lehet a következő szezonra, és tudták, hogy többé nem bízhatnak abban, hogy Montana képes lesz egy egész szezont sérülés nélkül végigjátszani. Éppen ezért elkezdtek körülnézni a szabadügynök piacon, és rövidesen rátaláltak, egy fiatal, de nagyon tehetséges irányítóra: Steve Youngra.

Walsh azzal a nem titkolt szándékkal szerződtette az új irányítót, hogy ha a katasztrófa, amitől mindenki fél újra megtörténne, és Montana hátsérülése kiújulna, akkor legyen egy azonnal hadba küldhető helyettese. Young is nagyrészt azért írt alá a 49ers-hez, mert biztos volt benne, hogy Montana nem lesz képes ugyanazt a játékot hozni, mint a sérülése előtt, és így hamar a kezdőbe kerülhet egy olyan csapatban, ami abszolút Super Bowl esélyes.

A terv tehát megvolt vész esetére, és bár Montana megértette a döntést, nem esett jól neki, hogy a nyakára hoztak valakit. Ám ahelyett, hogy ennek különösebben hangot adott volna, úgy döntött, hogy inkább a pályán fogja bebizonyítani, hogy nincs szükség vésztervre. És bizony megmutatta.

1987-ben a 49ers letarolt mindenkit, aki velük szembejött. Montana karriercsúcsot jelentő 31 TD passzt adott,(ebből 22 -t Jerry Rice kapott el) és a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy a hátával bármi baj lenne. A 49ers 13-2-es mérleggel végzett, amivel nyerte a csoportját, és az NFC első kiemelését is megszerezte. Ráadásul a Wild Card kör is úgy alakult, hogy a 8-7-el a playoffba éppen csak besurranó Vikings nyerni tudott New Orleans-ban, így a létező legkönnyebb ellenfél látogatott a Candlestick Parkba, hogy megkíséreljék a lehetetlent. Minden fronton a 49ers tűnt a jobb csapatnak, és senki nem gondolta volna, hogy bármi is elromolhat a Vikings ellen. De végül valami nagyon elromlott.

A Vikings elleni playoff meccsen Montanában valami eltört. A passzai mind pontatlanok voltak, és a sikeres átadásai is nagyrészt az elkapók bravúrján múlott, semmint az ő jó passzain. Aztán a 2. negyed közepén megtörtént az, amit senki nem hitt volna. Montana Dwight Clarkot vette célba egy nagyjából 15 yardos passzal, de a labda olyan rosszul volt megdobva, hogy a Vikings újonc cornere Najee Mustafaa el tudta csípni, és meg sem állt vele az endzone-ig.

Walsh a harmadik negyed közepéig bírta nézni Montana szenvedését, majd meghozta a nehéz döntést. 27-10-es állásnál lehozatta Montanát, és felküldte a helyére Youngot abban a reményben, hogy ő képes lesz visszahozni a meccset. Young kis híján csodát tett. A vezetésével a 49ers támadósorába újra élet költözött, és már képesek voltak haladni előre. Csakhogy a hátrány már túl nagy volt, és az ellenfél okosan gazdálkodott az idővel. Végül 36-24-re a Vikings nyert, és a 49ers egy keserű offseasonnak nézett elébe.

Elsősorban nem is a vereség volt a probléma, hanem a mód, ahogyan kikaptak. Montana karrierje egyik legrosszabb meccsét játszotta, és kérdéses volt, hogy vajon csak egy egyszeri botlásról van-e szó, vagy egy tényleges hanyatlás kezdete volt a Vikings elleni teljesítmény. Ráadásul ott volt a tény, hogy Young kis híján visszahozta a meccset a sírból, így a 88-as szezon előtt megtörtént az, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Kérdésessé vált az irányító személye.

Walsh ekkor szinte teljesen biztos volt abban, hogy Montana már nem lesz képes újra tündökölni. Olyannyira biztos volt benne, hogy a szezon előtt több csapattal is tárgyalást kezdeményezett egy Montana trade ügyében (többek között a Broncos, Chiefs, Chargers hármassal zajlottak a tárgyalások). Végül nem kapott olyan ajánlatot, ami tetszett volna neki, így maradt Montana San Franciscoban, és az első héten a Saints ellen még ő kapta meg a kezdőpozíciót.

A Saints ellen nyert a 49ers, de Montana megsérült a könyökére, így a következő hétre Young lett a kezdő. Csakhogy Young sem játszott jól. A 2. heti Giants elleni meccsen az első három drive-ja fumble-val ért véget, és a vezetésével gyorsan hátrányba került a csapat. Walsh úgy döntött újra pályára küldi Montanat, és a veterán irányító élt a lehetőséggel. Egy Jerry Ricenak adott 77 yardos TD passzal megnyerte a meccset, és ezzel gyakorlatilag visszaszerezte a kezdő pozíciót. Majd a következő héten újra elveszítette, amikor a Falcons ellen 3 INT-t dobott. Jött megint Young, de ő meg a 6. héten  a Broncos ellen mutatott borzalmas teljesítményt, ami azt jelentette, hogy újra Montana kezébe került a staféta. Csakhogy a 8. héten a Bears elleni hétfő esti rangadón újra a szenvedős arcát vette elő, és képtelen volt TD-t szerezni a csapat vele. Így jöhetett megint Young.

Ő a következő Vikings elleni meccsen már jobban játszott, sőt az ő közel 50 yardos TD futásával nyerni is tudtak. Aztán a Cardinals elleni meccsen újra kérdésessé vált az irányító személye. Young vezetésével a 49ers egy 23-0-ás előnyt épített fel, ami elég biztosnak tűnt. Csakhogy végül mégis kikaptak 24-23-ra, így Walsh megint megváltoztatta a döntését, és a Raiders ellen már Joe-t nevezte ki kezdőnek. Csakhogy Montana újfent képtelen volt bármit is tenni. A vezetésével semmit nem haladt előre az offense, és végül 9-3-ra el is veszítették azt a meccset, amivel 6-5-re módosult a mérlegük.

Ezen a ponton a 49ers teljesen el volt veszve. Volt két nagyszerű irányítójuk, de egyik sem volt képes megragadni a kezébe hulló lehetőséget. Gyakorlatilag egymást múlták alul a rossz teljesítményben. Így bár két jó irányítója is volt a csapatnak, valójában egy sem volt nekik. És emiatt a 11. heti vereség után már senki nem adott semmi esélyt arra, hogy a 49ers abban az évben akárcsak a playoffba is be tudjon jutni. Nem volt irányító, nem volt összetartás, és emiatt remény sem volt.

Folytatása következik…

[/ppp_patron_only]