Egy hét pihenő után megkezdjük Minden Idők Legjobb Super Bowlja játékunk “J” csoportját, ahol az első kihívó az a döntő lesz, ahol bebizonyosodott, ha van egy taktika, ami működik, akkor azon kár változtatni. Ez a Dolphins és a Vikings összecsapása.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A Dolphins útja a döntőbe
1973-ban a Dolphins szeme előtt egyetlen cél lebegett. Megismételni az előző évi csodát, a veretlen szezont. Ez a cél végül nem jött össze, ezúttal kétszer vereséget szenvedtek az alapszakaszban. Ám Don Shula csapata még így is az AFC legjobbja volt, és 12-2-es mérleggel magabiztosan nyerték a csoportot. A playoffban aztán előbb a Bengalst búcsúztatták (34-16), majd a Raiders ellen is sikerült győzni (27-10), így adott volt a lehetőség, hogy ha nem is veretlenül, de újra bajnokok legyenek.
A Vikings útja a döntőbe
A Vikings számára a 70-es évek eleje frusztrációkkal telt. Frusztráltak voltak, mert náluk volt a liga egyik legjobb védelme, ami folyamatosan szerezte a pontokat, de az offense sem földön sem levegőben nem tudott nekik segíteni, így a playoffban rendre gyorsan búcsúztak. E probléma kiküszöbölésére ’72-ben visszacsábították a Giantstől az irányító Fran Tarkentont, majd a ’73-as drafton megszerezték a legjobb futóprospecktet, Chuck Foremant.
Tarkenton és Foreman érkezésével az eddig is remeklő védelem kiegészült egy ütőképes támadósorral, és ezúttal már nem volt olyan csapat az NFC-ben, aki le tudta volna győzni őket. 12-2-vel nyerték a csoportjukat, és miután 27-20-as eredménnyel hazaküldték a Redskinst, Dallasban is győzelmet tudtak aratni (27-10), amivel kivívták a jogot a Super Bowlon való szereplésre.
Super Bowl VIII
A Houstonban megrendezett döntőn két 12-2-es csapat nézett egymással farkaszsemet, így a szurkolók joggal reménykedhettek egy fordulatos, izgalmas döntőben. A csata egyik fő színterének pedig egyértelműen a Dolphins támadófala, és a Vikings védőfala közti viadal ígérkezett.
A Miami támadófala ugyanis a liga legjobb futásblokkoló fala volt, ami mögött a rettegett futóhármas (Larry Csonka, Jim Kiick, és Mercury Morris) kényelmesen tudta szedni a yardokat. A Minnesota védőfala, a „Purple People Eaters” azonban pont abban volt kiemelkedő, hogy minél gyorsabban áttörjön az ellenfél falán és földre vigye a futót/irányítót. A kérdés tehát adott volt, vajon melyik egység lesz képes dominálni a másikat, és ez a dominancia meddig fog kitartani. Nos, erre a választ már a meccs első támadásánál megkapták a szurkolók.
A mérkőzést a Dolphins kezdte meg, és már az első drive-ban egyértelművé vált, hogy a „Purple People Eaters” nem kihívás az ő támadófaluknak. A Dolphins OL folyamatosan dominálta a Vikings védőfalát, akiknek esélyük sem volt odaérni a futókhoz. Így a Dolphins rendre 4-5 yardokat szerzett futásonként, Shula pedig ezt látván, gyorsan elhatározta, hogy ezt a taktikát fogja használni végig.
Futást, futás követett, ami után megint futás jött. A Dolphins egész meccsen a futójátékra hagyatkozott, az irányító Bob Griese konkrétan csak hétszer kísérelt meg passzolni. A Vikings magatehetetlen volt a futójátékuk ellen, és ha az kell a győzelemhez, hogy 10 kísérletből 9-szer fussanak, akkor 9-szer futni fognak. Ráadásul ezzel a taktikával az idő is pörgött, ami szintén a Dolphinsnak volt jó.
A Vikings számára az egyetlen menekülési lehetőség az lett volna, ha a saját támadósoruk képes lesz válaszolni az ellenfél pontjaira. Ez azonban nem történt meg. Tarkenton és a Vikings offense teljesen összeomlott a meccsen, a Dolphins már rég 14 pontos előnyben volt, mire egy 1st downt össze tudtak összehozni. Egyedül a félidő végén tudtak egy értékelhető drive-ot felmutatni, de végül 4th&goalnál a Dolphins megállította őket.
A sikertelen 4&goal után pedig már mindenki számára világos lett, ezt a meccset csak a Dolphins nyerheti meg. A Vikings egyszerűen képtelen akár védő, akár támadóoldalon felvenni a versenyt velük.
A meccs végül 24-7-es Dolphins győzelemmel ért véget, az MVP pedig a 33 kísérletből 145 yardot és 2 TD-t futó Csonka lett. Bár a számok alapján valóban ő volt a Dolphins legjobbja, ezen a meccsen nem igazán volt legértékesebb játékos. Csonka nagyszerű teljesítménye elsősorban a támadófalnak volt köszönhető, és ebből az egységből is külön kiemelendő az LG Bob Kuechenberg.
A döntőn Kuechenberg kapta azt a feladatot, hogy megtartsa a liga legrettegettebb DT-jét, Alan Page-t. Ez a feladat már önmagában embert próbáló volt, de Kuechenbergnek mindezt fél kézzel kellett teljesítenie. Az alapszakasz végén ugyanis eltörte a bal kezét, és bár egy percig sem volt kérdéses, hogy pályára lép a döntőn, de komolyan aggódtak a társak, hogy törött kézzel képes lesz-e megfogni Page-t. Nos, Kuechenberg törött kézzel is képes volt kivenni a játékból a Vikings védelem legjobbját, Page alig-alig jutott szóhoz egész meccsen.
A Dolphins ezzel a győzelemmel megismételte a Packers teljesítményét, és két egymást követő évben is bajnokok lettek. Ezúttal a veretlen szezon nem jött össze, de a Dolphins játékosai sokkal inkább büszkék erre a szezonra, mint a ’72-re,
[/ppp_patron_only]mert itt bár kétszer kikaptak, de sokkal nehezebb ellenfelek ellen tudtak győzedelmeskedni.
Vikings: “nem volt olyan csapat az NFC-ben, aki le tudta volna győzni őket.” Ez így teljesen nem igaz. Nem tudom hogy értetted ezt. Bár az NFC-ben elsők lettek, a 10. héten kaptak ki először, pont egy nfc-s csapattól, a Falconstól.
Elsősorban a rájátszásra értettem, de valóban félreérthető volt. Bár majdnem igaz lett így is, mert a második vereségüket a Bengalstól kapták.