Minden Idők Legjobb Super Bowlja játékunk “K” csoportjának utolsó versenyzője egy olyan döntő lesz, ahol sokáig úgy érezhette az egyszerű szurkoló, hogy mindkét csapatot megbabonázta valaki. Őt magát pedig elátkozták. Ez a Broncos és a Cowboys összecsapása.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A Broncos útja a döntőbe
1977-ben a Broncos mindenkit meglepett. A csapat, amely korábban semmit nem tudott nyerni egy év alatt olyan hatlmas változáson ment keresztült, hogy 12-2-es mérleggel megnyerte a csoportját, maga mögé utasítva az addig egyeduralkodó Raiderst. E mögött az eredmény mögött alapvetően két ok állt. Az egyik az „Orange Crush” becenévre hallgató védelem, ami az AFC egyik legerősebb védelme volt abban az évben. Az ellenfelek átlagosan csak 10.6 pontot tudtak szerezni ellenük, ami a harmadik legkevesebb volt az NFL-ben. A másik ok pedig az új irányító Craig Morton érkezése volt. Mortont a Broncos nem sokkal a szezon kezdete előtt szerezte meg, miután a Giants lemondott róla, és bár számokban nem volt lehengerlő, de a labdára nagyon vigyázott (csak 8 INT egész szezonban).
E két összetevőnek köszönhetően a Broncos hirtelen ugrott fel az AFC élére, és ha már ott volt, akkor nem is akart lejönni onnan. A playoffban előbb a Steelerst küldték haza 34-21-es eredménnyel, majd jött az újabb rangadó a Raidersszel. Bár végig nyitott volt a mérkőzés, de a végén sikerült 20-17-re diadalmaskodniuk, és készülhettek a csapat első Super Bowljára.
A Cowboys útja a döntőbe
Dallasban minden sokkal egyszerűbb volt, hiszen a csapat már évek óta adott volt. Az irányító Roger Staubach évről-évre megbízhatóan vezette a támadósort, védőoldalon pedig a „Doomsday Defense” keserítette meg az ellenfél irányítói életét. Egy dolog azonban hiányzott még a csapatból: egy jó futó. Ezt a hiányzó láncszemet azonban ’77-re megtalálták az újonc Tony Dorsett személyében, akivel kiegészülve legyőzhetetlenné vált a csapat.
A csoportot nagyon könnyen nyerték 12-2-vel, és a playoffban sem találtak méltó ellenfélre. A Bearst 37-7-re, a Vikingst pedig 23-6-ra verték. Újra eljutottak a Super Bowlba a kérdés már csak az volt, az AFC meglepetéscsapatát is ilyen könnyen eltiporják-e.
Super Bowl XII
A 12. nagydöntő több szempontból is csemegének ígérkezett. Egyrészről ott volt a két nagyszerű védelem, az „Orange Crush” és a „Doomsday Defense” összecsapása, másrészről ott volt a két irányító múltja.
Staubach és Morton korábban mindketten a Cowboys irányítói voltak, és egymással rivalizáltak a kezdő posztért. Ez a rivalizáció 5 évig húzódott, míg a Cowboys eldöntötte, Staubach az ő irányítójuk, és Mortont elcserélték a Giantshez. Most évekkel később újra farkasszemet nézett egymással a két irányító, csak ezúttal a pálya két szélén állva.
A döntőt New Orleansban rendezték meg, ahol a babonák szerint boszorkányok és voodoo varázslók laknak. Nem mindenki hisz ebben a babonában, de aki látta a döntő első félidejét, az biztosan elgondolkozott azon, nem lehet-e mégis igaz ez a híresztelés. Mert arra, ami az első harminc percben történt nincs más magyarázat, mint hogy valaki megbabonázta a játékosokat. A döntő mindjárt azzal kezdődött, hogy a Cowboys az első játékuknál fumble-t vétett. Szerencséjükre a Broncos nem tudta megszerezni a labdát, de csak hogy biztosak legyenek a dolgukban az első félidőben még négyszer adtak esélyt az ellenfélnek a labdaszerzésre (végül csak egyszer tudta kihasználni a Broncos a Cowboys bénázásait).
De a Broncos sem akart kimaradni a mókából. Úgy gondolták a Cowboys láthatóan nem tudja hogyan kell eladni a labdát, szóval megmutatják nekik. Craig Morton négyszer is INT-t dobott az első félidő folyamán, és hogy minden szép és jó legyen még további 3 fumble-t is sikerült összehozni. És a Cowboys nem volt olyan rendes, hogy ne szedje össze az elvesztett labdákat. Az első félidő alatt tehát a Cowboys 5 fumble-t is összehozott, amiből ugyan a Broncos csak egyszer szerzett labdát, de azzal kompenzálták ezt a problémát, hogy 3 mezőnygólt is kihagytak. A túloldal pedig azzal vette ki a részét ebből a kaotikus 30 percből, hogy hétszer is megpróbálta eladni a labdát, és a Cowboysal ellentétben nekik mindegyik alkalommal sikerült is.
E körülményeknek ellenére a Cowboys valahogy össze tudott hozni 13 pontot, így a második félidőt egy viszonylag megnyugtató előnnyel kezdhették meg. És végül köszönhetően annak, hogy végre felébredtek (vagy csak sikerült elkapni azt a boszorkányt/voodoo papot, aki az első félidőért felelős volt), ezt az előnyüket sikerült is növelni.
Előbb Staubach találta meg Butch Johnsont egy 45 yardos TD-vel (ezt a TD-t egyébként a mai szabályok szerint biztosan nem adták volna meg, de ekkor még nem volt ennyire bonyulult az elkapás fogalma), majd jött a nagy trükk. Staubach hátradobta a labdát a FB Robert Newhouse-nak, elhitetve mindenkivel, hogy futás lesz. Newhouse azonban nem iramodott meg, hanem előredobta a labdát az üresen álló Golden Richardsnak. A passz tökéletes volt, és egy újabb TD-t eredményezett, amivel 27-10-re módosult az állás, és ezzel gyakorlatilag véget is ért a mérkőzés.
A két csapat végig szerencsétlenkedte az első félidőt, de a második játékrészre szerencsére mindketten magukhoz térték, és legalább a meccs felében úgy játszottak, mint akik tényleg nyerni akarnak. Legalábbis a Cowboys mindenképpen úgy játszott, a Broncos inkább csak próbált úgy játszani. Akárhogy is a Cowboys megnyerte a második gyűrűjét, és mivel ez elsősorban a védelemnek volt köszönhető ezért egyértelmű volt, hogy onnan kell az MVP-t kiválaszatni. Csakhogy nehéz volt választani, mert ketten Harvey Martin (DE) és Randy White (DT) is élete meccsét játszotta. Végül az egyszerű megoldást választották, megosztva kapták az MVP díjat.
Máig ez az egyetlen döntő, ahol nem egy hanem két játékos is megkapta az MVP díjat.
[/ppp_patron_only](Szerk: a videó elején bent maradt egy kis reklám. Ez ne zavarjon meg senkit, a döntő 1:37-nél kezdődik)
