A Fog Bowl története

Az NFL történelme során számos furcsa időjárásos meccset játszottak. Volt, hogy szakadt az eső. Volt, hogy a hó esett. De volt olyan is, amikor -25 °C volt a hőmérséklet, a pálya pedig végig jeges volt. 1988. december 31.-én Chicagóban sem eső, sem hó nem volt, és a hőmérséklet sem volt olyan alacsony. Helyette egy egész pályát beborító köd ereszkedett a Soldier Fieldre, ami tökéletesen szimbolizálta a két edző közti feszültséget.  Ez volt a Fog Bowl.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Az út a Fog Bowlba

A történet 1986. január 26.-án kezdődött, mikor a Super Bowlon a Bears totálisan megsemmisítette az ellenfél Patriotsot. A siker kulcsa egyértelműen a védelem volt, amelyet a szakértők minden idők egyik legjobb védelmének tartanak. Ennek a védelemnek pedig a DC Buddy Ryan (képen balra) volt a kovácsa.

Ryan 1978-ban került a Bearshez, és pár év alatt kiépítette a „46 defense”-t, ami rettegésben tartotta az ellenfél irányítóit. Ez a védelem hatalmas segítséget nyújtott a vezetőedző Mike Ditkának (képen jobbra), akinek így csak a támadósorral kellett foglakoznia. A legtöbb esetben két ilyen edző tökéletesen megfér egymás mellett, és egymást segítve próbálják eljuttatni a csapatot a nagydöntőbe. Ditka és Ryan kapcsolata azonban sokkal viharosabb volt ennél.

A két edző konkrétan ki nem állhatta egymást. Nem tetszett egyiküknek sem a másik viselkedése, és mindketten igyekeztek kerülni a másikat. Megtűrték egymást, mert nem volt más választásuk, de titkon mindketten abban reménykedtek, hogy hamar megszabadulnak a másiktól. Ez a vágyuk pedig a Super Bowl győzelemmel teljesült. A Bears védelmének teljesítményét látva nem volt kérdés, hogy Ryan hamar vezetőedzői állást fog kapni valahol, a szerencsés csapat pedig végül a Philadelphia Eagles lett.

Ryan elhagyta Chicagót, de hamarosan vissza is tért oda. Mindjárt a második meccsén a Bears otthonába kellett utaznia, hogy új csapatával legyőzze a régit. Ez végül nem sikerült, hosszabbításban a Bears nyert 13-10-re.  A meccs véget ért, ám Ryan nem futott be a pálya közepére, hogy gratuláljon Ditkának. Helyette az öltöző felé indult, és kézfogás nélkül hagyta el a pályát. Ezzel a gesztussal pedig mindenki számára világossá vált, valami nagyon nincs rendben a két edző között.

Kettejük kapcsolata az elkövetkezendő években sem javult meg. Ugyan nem játszottak egymás ellen, de folyamatosan üzengettek egymásnak a médián keresztül. Mindketten megpróbálták aláásni a másik önbecsülését, és ezt a szájkaratét látva a közönség el sem tudta képzelni, mi fog történni, ha ezek ketten újra találkoznak a pályán. Nos, erre az újabb találkozóra egészen 1988 szilveszteréig kellett várni.

Abban az évben mind Ditka, mind Ryan csapata bejutott a rájátszásba. A Bears 12-4-gyel megszerezte az első kiemelést, az Eagles pedig 10-6-tal nyerte a csoportját. És a különböző eredmények miatt össze is kerültek a playoffban. Ryan ismételten visszatért Chicagóba, és ahogyan arra számítani lehetett, ezt a meccset egy újabb szájkarate előzte meg.

A két edző ismét egymásnak esett a médiában, és szinte semmi mással nem foglalkoztak, csak azzal, hogy a másiknak üzengethessenek. A csúcspont egyértelműen az volt, mikor egy beszélgetős showban Ryan azt mondta, szerinte neki lesz hazai pályája, hiszen Ditkával ellentétben ő még egyszer sem vesztett playoff meccset a Soldier Fielden.

Ilyen üzengetések mentek végig, ami már eleve borússá tette az igérkező meccs hangulatát. És furcsamód az időjárás végül teljes mértékben igazodott ehhez a borús hangulathoz.

A Fog Bowl

1988. december 31.-én napos időre ébredt Chicago lakossága. A hőmérséklet -4 °C volt, ami tekintve hogy december vége volt egész kellemesnek volt mondható. A meccset helyi idő szerint 12.30-kor kezdték el, aminek először mindenki örült, hiszen ekkor még „jó” idő volt.

Ahogyan arra számítani lehetett, a Bears kezdett jobban, és bár az Eagles igyekezett a sarkukban maradni, de két TD-jüket elvesztették szabálytalanság miatt. Két perccel a félidő vége előtt a Bears 17-6-ra vezetett, de az Eaglesnél volt a labda, így adott volt a lehetőség, hogy kicsit faragjanak a hátrányból. Ám ekkor váratlan esemény történt.

Aznap délelőtt a város térségében nyugatias szelek fújtak, dél körül azonban megfordult a szélirány, és már délkelet felől, vagyis a Michigan-tó felől kezdett fújni a szél. Aznap viszonylag enyhe, de nedves levegő áramlott a térségbe, de amíg nyugatról fújt a szél semmi probléma nem volt, a látástávolság is 5 km körül alakult. Amint viszont a szélirány változásával a december végén már aránylag hideg tó felől kezdett fújni a szél, rögtön drámai változásokat tapasztalhattak a város part menti területein. Ez a meleg, nedves levegő a december végén már aránylag hideg tó felett ugyanis hirtelen lehűlt, ennek hatására pedig kicsapódott a nedvesség, és úgynevezett advekciós köd keletkezett.

A ködöt először mindenki füstnek hitte, és azt gondolták valahol a közelben kigyulladt valami. Aztán a köd elkezdte beteríteni az egész pályát, és mindenki számára világossá vált, hogy ez nem füst. Ez köd, ami miatt alig lehetett messzebb látni az ember orránál.

A vezetőbíró, Jim Tunney, észlelte, hogy ilyen körülmények között nem lehet rendesen játszani, ezért megkérdezte mindkét edzőt, hogy szeretnék-e folytatni a játékot. Mind Ditka mind Ryan azt mondta, hogy igen. A köd mindkét oldalt hátráltatja, szóval az erőviszonyok nem bomlanak fel. Egyszer pedig majd úgyis szétoszlik.

Nos, a köd megmaradt a meccs végéig, és senki nem látott semmit a második félidőből. Sem az edzők a pálya széléről, sem a szurkolók a lelátókról. Még a TV-s felvételeken sem lehetett látni, mi történik a pályán. Egyetlen módon tudták csak követni az eseményeket, Tunney mikrofonját hallgatva. A bíró a körülmények miatt arra kényszerült, hogy minden egyes play végét és eredményét bejelentse. Bármi történt a pályán, azt ő a mikrofonján keresztül bejelentette, és innen tudták az edzők, a szurkolók, és a TV-sek is, hogy sikeres volt-e egy passz, hanyadik down jön, vagy hol állnak a csapatok.

A köd okozta hátrányokat a játékosok is megszenvedték. Főleg az irányítók. Alig látták a védelmet, és ha az elkapójuk már 10 yardnál messzebb volt, akkor őt sem vették észre. Ugyanez igaz volt az elkapókra is, ha nagyon messzire kerültek az irányítótól, akkor nem látták, hogy feléjük megy-e a labda vagy sem. Lehetetlen volt ilyen körülmények között eredményes passzjátékot játszani.

A labda másik oldalán sem volt könnyebb a játék, hiszen a védők sem látták mit csinál éppen az ellenfél. Ennek ellenére a Bears LB-je, Mike Singletary nagyon élvezte ezt a meccset. A köd ugyanis teljes szabadságot adott neki. Azt csinálhatott, amit akart, nem kellett attól félnie, hogy az edzők leszidják. Ha valamit el is rontott, vagy kicsit szabálytalankodott, úgysem látta senki. Így pedig valahol élvezet volt játszani.

A köd miatt a második félidőben pontszerzések nem nagyon voltak. Mindkét csapat lőtt egy-egy mezőnygólt, de ennyi. A támadósorok képtelenek voltak ilyen körülmények között pontot szerezni, és végül 20-12-es Bears győzelemmel ért véget a mérkőzés. Zárójelben meg kell jegyezni, hogy a köd nem érintett túl nagy területet a városból, 15 háztömbről ír néhány forrás, de a Soldier Field pont a tóparton van, és akkor sem lett volna semmi probléma, ha a meccset nem kora délután, hanem este rendezik, addigra ugyanis újra kitisztult az idő.

Egy héttel később is tiszta volt az idő, így mindenki láthatott mindent a 49ers elleni meccsből. Igaz a szurkolók azt kívánták, inkább azon a meccsen ne látták volna semmit, mert a 49ers 28-3-ra totálisan megsemmisítette a Bearst.

A Fog Bowl több szempontból is megmaradt az utókor emlékezetében. Egyrészt ott volt a két edző viszálya, másrészt ott volt a köd, amihez foghatót addig még senki nem látott. A ’88-as playoffnak egyértelműen ez volt a leghíresebb mérkőzése.

[/ppp_patron_only]