Az elfeledett defense – Az 1977-es Falcons története

Ha az NFL legjobb védelmei szóba kerülnek, akkor általában a ’85-ös Bearst, a 2000-es Ravenst, és a Steel Curtaint szokták megemlíteni. Nem alaptalanul, ugyanis mindhárom védelem a korszaka legjobbja volt, és az ellenfelek rettegték őket. Azonban van egy defense, ami még ennél a három egységnél is jobb volt. Csak éppenséggel senki nem emlékszik rájuk.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Az Atlanta Falcons nem volt egy kimondottan sikeres csapat. A ’66-os megalakulást követő bő egy évtizedben a Falcons kettő pozitív szezont tudott csak felmutatni, és általában azért küzdöttek a játékosok, hogy a csoport utulsó helyét elkerüljék. Az ellenfeleknek nem volt miért félniük ettől a csapattól. 1977-re azonban megváltozott a helyzet, és kialakult egy olyan védelem Atlantában, ami ellen még a legjobbak is tehetetlenek voltak.

Ebben az évben a csapat kinevezte védőkoordinátornak Jerry Glanville-t, aki egy újfajta védősémát rakott össze. Glanville elképzelése az volt, hogy felállít a line of scrimmage-re 8, de néha 9 játékost is, és mindenkit elküld blitzelni. Ez akkor annyira szokatlan volt, hogy a támadósorokat teljesen felkészületlenül érte a 8 emberes blitz. Az irányítók még csak éppen megkapták a snapet, de már az arcukban voltak a védők, és ijedtükben sokszor vakon elhajították a labdát. Ennek köszönhetően pedig a Falcons védelem sorra harcolta ki a turnovereket, és a szezon végén 48 szerzett labdát tudtak felmutatni. Ez kerekítve meccsenként 3,5 labdaszerzést jelentett.

A „Grits Blitz” becenevet kapó védelem engedett pontokban is abszolút ligaelit volt, sőt ebben a kategóriában minden idők legjobbja. ’77-ben ugyanis mindössze 129 pontot engedett az ellenfeleknek, ami meccsenként 9,2 pontot jelentett. Összehasonlításképp a ’85-ös Bears 198 (12,8/meccs), a 2000-es Ravens pedig 165 (10,3/meccs) engedett ponttal zárt. Igaz, nekik 2 meccsel többet kellett játszaniuk (’77-ben még csak 14 meccsből állt az alapszakasz), így ez a statisztika kicsit torz, de pont ezért jók a meccsnkénti pontok. Hasonlóan torz képet adhatna a labdaszerzések száma is, hiszen a Falcons 2 meccsel kevesebbet játszott, így az lenne várható, hogy mind a Bears, mind a Ravens jobban jönne ki a labdaszerzések összehasonlításából. A valóság ezzel szemben az, hogy a Falcons 14 meccsen több labdát szerzett, mint a Bears (nekik 46 jött össze) és csak eggyel van lemaradva a Ravens teljesítményétől (49).

Ezek az adatok persze nem jelentik azt, hogy a ’77-es Falcons defense minden kétséget kizáróan jobb lenne, mint a ’85-ös Bears vagy a 2000-es Ravens, de az mindenképp látható, hogy egy lapon lehet velük említeni. És ha ez még nem lenne elég, akkor azt is érdemes megnézni, hogy a Falcons defense-nek milyen ellenszélben kellett ezt a bravúrt végrehajtania.

A 2000-es Ravens védelmének hírnevén nagyon sokat dobott az a tény, hogy a labda túloldalán nem volt egy épkézláb irányítójuk, és a támadósor sokszor csak hátráltatta a csapatot. Ez igaz is, viszont az a Ravens offense még mindig jobb volt, mint amivel a Falcons rendelkezett ’77-ben. Kis túlzással az a Falcons offense csak arra volt jó, hogy a védelem néha levegőhöz juthasson a meccsek alatt. Mindössze 179 pontot szereztek (12,8/meccs), ami majdnem ligautolsó volt. Hasonlításképp a 2000-es Ravens offense azért összehozott 333 pontot (20,8/meccs).

De ezek ismét csak számok, ezekből még annyira nem érezhető, mekkora volt a különbség a Falcons két egysége között. Két meccs azonban tökéletesen bemutatja ezt a szakadékot. A ’77-es szezon 5. játékhetén a Falcons Buffalóba utazott, ahol a defense mindössze 3 pontot engedett az ellenfélnek. Probléma, az offense még ennyit sem tudott szerezni, és a Bills 3-0-ra nyert. A 9. héten a Lions ellen játszott a Falcons, és ezt a meccset 17-6-ra meg is nyerték. Ebből a 17 pontból pedig 14-et a védelem szállított, ugyanis a meccsen szereztek egy fumble- és egy INT return TD-t is. Ha az offense-en múlott volna, akkor 6-3-ra nyert volna a Lions. És az ehhez hasonló meccsek voltak a jellemzőek egész évben.

Egy másik példa a „Grits Blitz” nagyságára a Buccaneers elleni 11. heti mérkőzés volt. Ezen a 17-0-ra megnyert meccsen a Falcons védelme mindössze 78 yardot engedett az ellenfélnek, és majdnem ugyanannyi INT-et szerzett (4), mint amennyi sikeres passzt a Bucs irányítói össze tudtak hozni (5).

Ez a védelem minden szempontból minden idők egyik legjobbja volt, viszont felmerülhet a kérdés, hogyha tényleg ilyen erős volt ez az egység, akkor miért nem beszél róla senki? Miért nem említik a „Grits Blitzet” a Bearsszel, a Ravensszel, vagy a Steelerszel együtt? Miért nem ismer senki egyetlen játékost sem ebből az alakulatból? Nos, ezekre a kérdésekre több válasz is létezhet.

Az egyik válasz, hogy azért felejtette el az NFL ezt az egységet, mert ez egy egyszezonos csoda volt. A következő évben a Falcons defense meg sem tudta közelíteni a ’77-es teljesítményt, és az egység elveszett a középmezőnyben. De ez még önmagában nem elég indok, hiszen számos egyszezonos csodát ismerünk az NFL-ből, amikre mindenki emlékezik. A valódi okot valószínűleg ott kell keresni, hogy hiába volt ez az emberfeletti teljesítmény a védelemtől, ez csak egy 7-7-es szezonra volt elég, ami nem ért rájátszást. A támadójáték teljes hiányát még a liga legjobb védelme sem tudta túlélni. Egy playoffba nem jutott csapatra pedig kevesen emlékeznek 20-30 év távlatából.

Véleményem szerint ez lehet az igazi oka, hogy ez a védelem elfelejtődött, és a kezdő 11 játékosból (DE – Claude Humphrey, DT – Jim Bailey, DT – Mike Lewis, DE – Jeff Merrow, LB – Robert Pennywell, LB – Fulton Kuykendall, LB – Greg Brazina, CB – Roland Lawrence, SS – Ray Brown, FS – Ray Easterling, CB – Rick Byas) senkinek a neve nem maradt fenn, és egyedül Humphrey került be a Hall of Fame-be.

A régi bölcsesség úgy tartja, hogy a bajnokságot a védelmek nyerik. Ez így is van, de pont a Falcons bizonyította be, hogy a sikerhez szükség van a támadókra is. Hiába van nálad a liga valaha volt egyik legjobb defense-e, egy tűrhető offense

[/ppp_patron_only]nélkül ez csak egy 50%-os eredményre lesz elég.