A war room kifejezést Stanley Kubrick 1964-es filmje, a Dr. Strangelove hozta be a köztudatba, és a katonai operációs központ nyomán terjedt el az évek során szinte ünneppé váló NFL játékosbörze kapcsán is. A war roomban dőlnek el a legfontosabb kérdések, a több hónapos felkészülés után a csapatok fő döntéshozói itt mondják ki és hívják fel kiválasztott játékosaikat, ám az egészben az az igazán érdekes, ahogy ezekben a szobákban az emberek közötti kémia működik, melynek folyományaként elhangzik Julio Jones vagy épp JaMarcus Russell neve. Olyannyira, hogy már Hollywoodot is megihlette, noha a 2014-es Draft Day a fikciót azért túlpörgette a valósághoz képest.
A cikk eredetileg az FK! Magazinban jelent meg.
Az első draft (1936) óta az esemény rengeteg dologban fejlődött, és ezek természetesen a war roomokra is hatással voltak. Míg a harmincas években a profi gárdák tulajdonképpen “vakon” választottak (például már a legelső 1/1-est rögtön elcserélte az Eagles a Bearshez, hogy végül a chicagóiak maradjanak hoppon Jay Berwanger magas fizetési igényei okán), mára annyi összetevőn múlik a húzás, hogy a legtöbb csapatnak tulajdonképp két külön war roomja van – ezeket amúgy egész évben használják. Az egyikben a kiszemeltek és a már keretben levők hagyományos mérőszámai kerülnek a táblára, a másikban pénzügyi, sapkamenedzselési szempontok szerint.
Az Eagles néhai társtulajdonosa, a draft kiötlője, Bert Bell mindezekkel még nem foglalkozott, elsőre kiválasztotta az NCAA legértékesebb játékosának megszavazott Berwangert, azonban hamar kiderült, hogy a sikeres csapatépítéshez ennél több információ kell az egyetemistákról. Kialakult a scouting, a játékosmegfigyelési rendszer, melynek egyik pionírja néhány évtized múltán Bill Belichick apja, Steve Belichick lett (illetve az a Gil Brandt, akiről a 26. oldalon olvashattok), a jobb megfigyelők helyet kaptak a fejesek – a tulajdonos, a GM, a főedző – mellett a war roomokban. Persze ez az adott csapat szervezeti kultúrájától is függ(ött), aminek feltérképezése, megértése az egész draft, kvázi az egész liga sava-borsa: az egók harca.
Anno a Packersnél dolgozó Andrew Brandt pár éve egy cikkében bemutatta egy war room megszokott beállítását: a telefonhoz legközelebb a főedző (Mike McCarthy), a general manager (Ted Thompson) és két segítője (John Schneider és Reggie McKenzie), kiegészülve Brandttel, aki a fizetési sapkáról és az ügynökökről adta le az infókat. Közvetlen közelükben orvosok és trénerek tájékoztatták őket a játékosok egészségügyi állapotáról. A Green Baynél ugye nincs tulajdonos, az ő személye kavarhat csak bele jócskán a döntéshozási procedúrába: a Raidersnél köztudottan Al Davis egymaga bökött rá kiválasztottjaira, a Brownsnál a mára háttérbe vonuló Jim Haslamet hiába próbálták lebeszélni Johnny Manzielről, neki egy hajléktalan ember súgta meg a biztosat.
Néha hihetetlennek tűnnek ezek a történetek, tudva micsoda erőforrásokat szánnak az NFL-ben a scoutingra, de az ismert közhely tartja magát: a draft nem egzakt tudomány. Nem is beszélve arról, hogy sokszor mást preferál az a megfigyelő, aki személyesen utazik el az egyetemi meccsekre, edzésekre, mást az edző, aki sémában gondolkozik és a felvételeket elemzi, és lehet megint mást valaki a front office-ból, aki először testközelből pl. a Combine-on az interjúztatásnál méri fel a prospecteket. Ezeknek az adatoknak és benyomásoknak az összefésülése óhatatlanul is szubjektíven történik, erre adódik rá az a felfokozott idegállapot, mikor percek alatt kell dönteni a pickről.
A draft board a komplett kiértékelő folyamat végeredménye, rajta a legjobbnak/megszerezhetőnek ítélt játékosok magasságával, súlyával, kar-, tenyérhosszúságával, wonderlic eredményével. Általánosan elfogadott vélemény, hogy az optimális út “megbízni a táblában”, azaz a hiányposzt ne élvezzen feltétlen prioritást a BPA (legjobb elérhető ember) felett. Jóllehet erre is rögtön hozható sok-sok ellenpélda, amennyiben a board összeállításának filozófiája alapvetően hibás: mondjuk mikor 2015-ben a védelménél ezer sebből vérző Colts az elkapó Phillip Dorsettet vitte el az első körben, mert Ryan Grigsonék beleszerettek a WR sebességébe.
A Baltimore-nál az nfl.com-os Daniel Jeremiah elmondása alapján a karhossz nagyon fontos, és azt is elárulta, hogy a Ravens war roomjában a scoutoknak szinte vérremenő csatát kell vívniuk legbecsesebb kiszemeltjeikért. De náluk például olyan rendszert is bevezettek, hogy a scoutok piros csillaggal jelölhették a kedvenc játékosaikat, akik nagy hatással lennének a gárdára, és fekete körrel azokat, akiket semmiképp nem akarnak a csapatukban látni.
Valahol kisebb a kör, amelynek beleszólása lehet még a drafton is húzásokba, például ha a Patriotsnál pár pillanat erejéig betekintést nyerhetünk a war roomba, nem látunk nagy sürgést-forgást, csak a mindig kimért Belichicket a tulajdonos Robert Kraft és pár további személy társaságában.
Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb dráma és akció nem is a játékosbörze első, hanem a harmadik napjának végén zajlik. Gyakran már az első körös cseréket is előre lebeszélik a csapatok, a rengeteg megmaradó draftolatlan szabadügynök viszont Mr. Irrelevant nevének kihirdetését követő alig egy órában kötelezi el magát. Értük, a következő potenciális Tony Romóért vagy Wes Welkerért komoly licitháború megy, hogy egy újabb katonai párhuzammal éljünk.
