“A rózsa piros, az ibolya kék, te pedig kibaszottul el akarod kerülni Dick Butkust”

“A rózsa piros, az ibolya kék, te pedig kibaszottul el akarod kerülni Dick Butkust a pályán. Egy állat volt. Nem azért ütött meg, hogy a kórházba kerülj. A temetőbe akart juttatni”

– mondta a Bears legendás linebackeréről a szintén legendás és rettegett Deacon Jones. És tényleg: a ’60-as, ’70-es években más volt az amerikai futball. Akkor még igazi szörnyetegek tartották szó szerint rettegésben a támadókat, akiket nem érdekelt semmi, csak az ellenfél eltiprása. Butkus pedig az egyik legbrutálisabb volt mind közül.

“Amikor profi szinten futballoztam, soha nem akartam senkinek direkt sérülést okozni. Kivéve persze, ha, tudod, tétmeccsről volt szó (via).”

A chicagói srác Chicagóban

Richard Butkus Chicagóban született 1942-ben, egy nyolcgyerekes család legfiatalabb tagjaként. Az Isten is linebackernek szánta: már születésekor is 6,1 kilogramm volt, a középiskolában ő szerezte a csapat tackle-jeinek 70 százalékát, vérre mentek érte az egyetemek.

A sok kérő közül a University of Illinois-t választotta, ahol centert és linebeckert játszott. Mindkét poszton sikeres volt, de természetesen védőként nyújtotta a legjobbját: 1963-ban 145 tackle-t szerzett, ami a hatodik helyre volt elég a Heisman-szavazáson, 1964-ben pedig a dobogóra is felért. Óriási tehetség volt, az AFL-ben szereplő Broncos és az NFL-ben szereplő Bears is az első körben választotta ki.

Butkus választhatott: költözik Denverbe, ahol több pénzt kereshet, vagy marad otthon és a legendás George Halas kezei alatt játszik. Nem volt kérdés, hogyan dönt.

Egy veszett vadállat

Butkus már újoncként letette a névjegyét: öt interceptiont szerzett, illetve kiharcolt és összegyűjtött hat fumble-t. Futás ellen és coverage-ben is kiváló volt, de pass rushban is kiemelkedett – nemcsak, hogy mindenre képes volt, amire egy középső linebackernek szüksége volt akkor, de ő fektette le azokat a normákat, amiket a modern linebackerektől is elvárnak. Azonnal első csapatos All-Prónak választották, de nem csak a teljesítménye miatt félték őt a támadók.

A Bears 51-ese 191 centiméter magas volt és 111 kilogramm, ami kivételesen nagynak számított annak idején. A mérethez ráadásul sebesség, és ami még fontosabb, erő is párosult – egy vadállat volt, aki középiskolásként kocsikat emelgetett, hogy erősítse a lábait, egyetemistaként pedig fáknak rohangált, hogy könnyebben le tudjon válni a blockokról.

“Amikor először megláttam, tudtam, hogy a bearses napjaim meg vannak számlálva. Nem létezett, hogy ez a srác ne legyen nagyszerű”

– mondta a csapat Hall of Famer legendája, a szintén középső linebackert játszó Bill George.

Butkus nem csak kiemelkedő lett, de egy igazi szörnyeteg is. Állandóan vicsorgott a támadókra, mindig a lehető legnagyobbat próbálta ütni és még véletlenül sem próbált nem teljes testsúllyal ráesni az irányítóra. Ha tehette a szabályokat is áthágta. Volt, akinek megpróbálta kinyomni a szemét. Több irányító állította azt, hogy Butkus harapdálta őt a kupacban, míg másoknak a fejét próbálta letépni, és gyakran az sem állította meg, hogy már véget ért a játék. Sokszor külön hergelte magát, mert úgy gondolta, dühösen sokkal hatékonyabban tud játszani.

“Megcsinálni egy szerelést nem volt elég neki. Nem elégedett meg azzal, ha csak simán megüti az ellenfelet. Imádta összezúzni őket”

– mesélte róla a korábbi Bears edge rusher, Ed O’Bradovich.

Ezt a mentalitást csak tetézte, hogy bár Butkus alapjáraton minden csapatot utált, de a Packerst, és különösen a Lionst egyenesen gyűlölte. Ellenük mindig 200 százalékon pörgött, konkrétan terrorban tartotta az ellenfél játékosait.

“A Lions TE-je, Charlie Sander megpróbált nyakláncot csinálni a fogaimból. Keményen megütött, véreztem, mint egy disznó, így mentem vissza a huddle-be. Dick rám nézett, hogy “Mi történt?”. Pár játékkal később Sanders középre ment, Dick pedig elkapta”

– emlékezett vissza az egyik durvább esetre O’Bradovich. Ezt ilyen ütést Sanders sem felejtette el:

“Az ütés olyan kemény volt, hogy tulajdonképpen nem is éreztem. Szerintem olyan erősen ütött meg, hogy egyszerűen lezsibbadtam.”

Nem végződött jól

Butkus egész karrierjét Chicagóban töltötte: 1020 tackle-t jegyzett kilenc szezon alatt, nyolcszor lett Pro Bowler, ugyanennyiszer All-Pro, kétszer választották az év védőjátékosának. Az elit játéka ugyanakkor nem tette sikeressé a csapatot: aktív karrierje során a Bears mindössze 48 meccset nyert meg négy döntetlen és 74 vereség mellett. Egyszer sem játszott a rájátszásban, de nem emiatt ért keserű véget a pályafutása.

Az 1973-as szezonban mindössze kilenc meccset játszott egy térdsérülés miatt, ami már évek óta zavarta. A Bears orvosai azonban vagy nem vették komolyan a dolgot, vagy direkt nem tájékoztatták róla, de a térde annyira rossz állapotba került, hogy egy független szakember azt sem tudta elképzelni, hogyan képes valaki egyáltalán játszani ilyen állapotban.

Butkus ezután azonnal visszavonult, mindezt úgy, hogy még négy év volt hátra a szerződéséből. Ez idő alatt 460 ezer dollárt kereshetett volna a szerződése értelmében, amiben olyan záradékok voltak, amelyek megtiltották a Bearsnek a kivágását, az elcserélését, és kvázi sérülés esetére is garantálták a fizetését. Sőt, a szerződés szerint a csapatnak minden szükséges orvosi költséget fedeznie kellett volna.

Ennek ellenére a Bears nem akart fizetni, a linebacker pedig beperelte a csapatorvost összesen 1,6 millió dollárra. Az ügyből végül nem lett semmi, a csapat kifizette Butkust a szerződése szerint, de emiatt ő és George Halas öt évig, a védő Hall of Fame-be iktatásáig nem beszélt egymással.

A foci az ő egészségének is megártott

Visszavonulása után tévézni és filmezni kezdett. Soha nem lett belőle igazi sztár, de rengeteg filmben és sorozatban feltűnt: többek között szerepelt 1974-es The Longest Yardban és az 1999-es Any Given Sundayben is. Utóbbi magyarul a Minden héten háború címen jelent meg, Al Pacino, Cameron Diaz, James Woods és Jamie Foxx, illetve Butkus mellett olyan korábbi NFL-sztárok is szerepelnek, mint Warren Moon, Johnny Unitas, Emmitt Smith vagy Terrell Owens. Illetve – bár ehhez sok köze nem volt – után kapta a nevét Rocky Balboa Bull Mastiffja:

A pályán megszerzett és a médiában is felhasznált hírnévnek viszont ára volt. A térdét egy fémprotézisre kellett kicserélni, csontritkulás miatt az egyik lába 3,8 centivel rövidebb lett, mint a másik, ami kihatott a csípőjére, a hátára és a nyakára. 2002-ben a gerincében lévő idegkárosodás miatt kialakult nála a drop foot nevű betegség, ami kvázi azt jelenti, hogy nem tudja mozgatni a lábfej elülső részét, illetve a karjai is annyira legyengültek, hogy két kézzel tud csak felemelni egy kávéscsészét.

“Azt akartam, hogy mindenki vitán felül a legjobbnak tartson. Azt akartam, hogy ha azt mondják, All-Pro középső linebacker, akkor az Butkust jelentsen. Mindent beleadtam a pályán, amim csak volt.” (via)

A kétszeres év védője és nyolcszoros All-Pro legenda 2023. október 5-én, 80 évesen hunyt el. Soha nem feledjük.