A háromlábú szék irányító-elmélet

Mindannyian hallottuk már a game manager és a gunslinger szót egyes irányítók jellemzésénél. Nagyjából tudjuk is, hogy mit jelentenek és milyen stílussal járnak. Előbbi nem csinál semmi különöset, megdobálja a checkdownjait, de nem hibázik, utóbbi pedig folyamatosan hosszút dob, nagy kockázatokat vállalva. De be tudjuk sorolni az irányítókat ezekbe a kategóriákba? Milyen játékstílus létezik még? És mik ezeknek az ismérvei, statisztikai jellemzői? Ezekre adhat tökéletes választ a háromlábú szék irányító-elmélet. 

Legutóbb tisztáztuk, hogy a sackek száma irányító-statisztika, azaz jelentős részben a QB felelőssége, és már akkor utaltam rá, hogy ez a játékos kockázatvállalásának, stílusának indikátora. Ez a tény pedig szükséges volt ahhoz, hogy a mostani cikk létrejöhessen, ugyanis megalapozza ezt az elméletet, ami az irányítók stílusáról szól. Először augusztusban olvastam Adam Harstad “háromlábú szék” elméletét twitteren, és lenyűgözött. Onnantól kezdve nem tudtam máshogy nézni az irányítókra, megvilágosodtam.

Vegyünk három statisztikát alapul, ezek lesznek a szék lábai: a játékonként megtett yardok (YPA), az interceptionök és a sackek – ezek jól lefedik egy irányító játékának az alapjait. Nyilvánvalóan egy ideális világban magas a QB YPA-mutatója, és alacsony az interception-, illetve sack-rátája. Ideális világ azonban nem létezik, és ha az irányító nyomás alá kerül, akkor trade-offokat kell alkalmaznia, azaz választania kell, mit ad fel a három statisztika közül. Ez három szélsőséges mentalitást eredményez. Egy irányító nyomás alatt

• checkdownokkal vagy a labda oldalra kidobásával alacsonyan tarthatja a sackek és interceptionök számát, beáldozva a nagyobb játékok reményét (YPA),
• szoros őrizetbe dobással vagy előre hajított labdákkal alacsonyan tarthatja a sackek számát és magasan a YPA-t, azonban így beáldozza az alacsony interception-százalékot,
• próbálkozhat meghosszabbítani a játékot, ezzel megnövelve a sack-rátát, de magasan tartva a YPA-t és alacsonyan az INT-százalékot.

Így pedig az alábbi stílusokat kapjuk az irányítók közt:

1. Az első kategóriába tartozókat nevezhetjük Checkdown Charlie-knak vagy Game Managereknek, ilyen például Derek Carr, vagy Sam Bradford. Ők beáldozzák a nagy játékokat, de alig dobnak interceptiont és alig sackelik őket.
2. A második kategória a Gunslingereké, ilyen például Brett Favre, Ryan Fitzpatrick vagy Jameis Winston. Őket ritkán sackelik, de sok nagy játékot csinálnak meg és sok interceptiont dobnak.
3. A harmadik kategóriára nincs igazán nevünk, hiszen a sackeket nem tekintették sokáig irányító-statisztikáknak. Ide tartozik egyébként Aaron Rodgers, Deshaun Watson vagy Russell Wilson is, akik több sacket nyelnek be, sok nagy játékot csinálnak és kevés interceptiont dobnak. Azonban ezt a kategóriát két részre is bonthatnánk, hiszen a sokat menekülő és az LoS mögött futkározó irányítók mellett ide tartoznak azok is, akik szoborként állnak a zsebben, várva a játékra, hogy kibontakozzon, de inkább benyelik a sackeket, minthogy kockáztassanak egy interceptiont – ilyen lehet például Mariota vagy Tannehill.

És persze sokakat nem lehet teljesen egyértelműen besorolni ebbe a három kategóriába, de mindenkinek megvannak a preferenciái, hogy melyik statisztika feláldozását tartja a legelfogadhatóbbnak. Valakinél ez látványosabb, valakinél kevésbé.

Ki melyik kategóriába tartozik?

Vince Verhei kreálta az alábbi chartot szintén Harstadnak az elmélete alapján (bővebben itt találjátok a metódust). A piros pöttyel jelölt irányítók tartoznak az első kategóriába (game managerek), a zöldek a másodikba (gunslingerek), a kékek pedig a harmadikba (Verhei jobb szó híján bystandereknek nevezte őket, bár ez szerintem nem adja jól vissza).

A gunslingerek “leggunsligerebbike” Brett Favre, aki a táblázatban lévő irányítók közül a hatodik legrosszabb interception-rátát tudhatja magáénak, ellenben a harmadik legjobb sack-rátát és 21. a kicsit módosított YPA statisztikában (interceptionök kivéve, 20 yardos bónusz TD-ért).

A game managereket Sam Bradford és Derek Carr testesíti meg, előbbinek hatodik legjobb az interception-rátája, de negyedik legrosszabb a YPA-ja, utóbbi top 10 sack-rátában és INT-rátában is, de 40. YPA-ban.

A “bystanderek” közt Russell Wilson második YPA-ban és harmadik INT-rátában, de negyedik legrosszabb sack-rátában, Aaron Rodgers pedig ugyezekben a kategóriákban harmadik, első és 42.

[quote]

Csak stílus, nem minőség

Nagyon fontos kiemelni, hogy itt nem minőségről van szó, egyszerűen csak stílusról. Ha egy irányító mindenben első, akkor pont a közepén lenne a chartnak, de ez ugyanúgy igaz arra is, aki mindenben tökutolsó. Relatív erősségről, gyengeségről van ugyanis szó a társakhoz viszonyítva, és például Peyton Manning stílusa lehet hasonló Mark Sanchezhez, a játékuk minősége között óriási különbség van.

[/quote]

Ugyanezt az ábrát megnézhetjük csak 2018-ra vonatkozóan is:

Nézzétek csak Ryan Fitzpatrick nevetséges szezonját! Ő a legjobb YPA-ban és legrosszabb INT-rátában, ráadásul nagyon magasan kiemelkedik, ezzel sajnos eléggé el is rontja az ábrát másoknak, ugyanis mivel relatíven nézzük a játékosokat – az adott kategória legjobbját 100%-nak tekintve -, így elég sokan beestek a game manager státuszba, pedig nem kellene nekik. Szóval ez az ábra nem a legjobb ebből a szempontból a színeket tekintve.

Részben ennek is köszönhető, hogy Aaron Rodgers átcsúszott a game manager kategóriába, azonban részben a játékának is, ugyanis jóval kevesebb touchdownt és nagy játékot hozott össze tavaly, mint megszoktuk tőle, ellenben továbbra is kevés sacket nyelt be és sokszor dobta ki oldalra a labdát. A “bystanderek” közt feltűnik Deshaun Watson, aki tökéletesen testesíti meg a harmadik kategóriánkat. A gunslingerek közt pedig Jameis Winstont emelhetjük ki, mint a stílus prototípusa.

Bele tudjuk vinni valahogy a minőséget is?

Nate Manzo állt elő egy érdekes vizualizációjával az elméletnek. Ő csak a 2018-as szezont vizsgálta, viszont az egyes irányítókra felrajzolt három oldalú chartja valamennyire azt is tudja szemléltetni, hogy ki mennyire játszik jól. Már amennyiben ugyanakkora jelentőséget tulajdonítunk a szék három lábának, de ez a következő részből majd kiderül, hogy nem biztos, hogy érdemes. Mindenesetre érdekes ábrázolása az elméletnek az alábbi grafikon, ahol az egyes dimenziókban elhelyezte az irányítókat az adott statisztikájuk szerinti százalékos sorrendben, és így kapott mindenkire egy háromszöget (ha valamiben a legjobb voltál, akkor az adott tengely csúcsán lesz a pontod).

Nézzük először Wilsont és Rodgerst.

Látható, hogy Wilson beáldozza a sackeket a nagy játékok reményében – a sack tengelye a 0-hoz, míg a YPA-ja a 100 százalékhoz közelít, mindeközben pedig alig dob interceptiont. Rodgers pedig a legkevesebb interceptiont dobta, de az átlagnál jóval magasabb arányban sackelték.

Nézzünk meg még három kiugró példát három különböző kategóriából: Watsont, Winstont és Carrt.

Watson ugyebár rengeteg nagy játékot csinál, alig dob interceptiont, de borzasztóan sok sacket nyel be, így jön ki a háromszöge. Winston imádja a nagy játékokat, de tonnaszámra dobja az interceptionöket. Carr pedig alig csinál nagy játékot, de elkerüli a negatívokat – tavaly a sackek száma is elég magas volt nála, de karrierjében ez ennyire nem volt jellemző.

A minőség pedig ott jöhet képbe, hogy minél nagyobb a terület a háromszögeden belül, annál jobban játszol – itt nem beszélhetünk teljes korrelációról, de azért egy alapvető képet mutat. Nézzük csak meg a tavalyi két legjobb irányítót, Drew Breest és Patrick Mahomest, akik mind a három tengelyen kiemelkedőt nyújtottak.

Melyiket a legjobb beáldozni?

Ha jön a nyomás, inkább megpróbálsz küzdeni ellene, benyelsz pár sacket, de össszehozol nagy játékokat? Vagy hamarabb szabadulsz a labdától, mint kéne, így becsúszik pár interception, de továbbra is jönnek a nagy játékok? Vagy elkerülöd a nagyon negatív játékokat, kidobod oldalra vagy megkeresed a checkdown opciót, így nem lesznek egyáltalán negatív, de pozitív játékaid sem?

Gondolhatnánk először azt, hogy a nagy játékokat a legjobb beáldozni, hiszen így elkerüljük a negatív playeket, mint a sackek és interceptionök, tehát nagy hátrányba nem juttatjuk a csapatunkat. Azonban épp, hogy azt a legrosszabb elkerülni, hiszen ha szinte sosem csinálsz nagy játékot, sosem viszed előre a csapatod, akkor a katasztrofális játékok elkerülése sem akkora haszon. Ellenben ha rendre megcsinálsz nagy játékokat és a hátadon viszed a csapatot, akkor sokszor beleférnek a hibák is.

Nézünk csak az első ábrára, ahol 2000 és 2018 között vannak feltütetve az irányítók. Hány igazán jó irányítót találunk az egyes kategóriák extrém szélein? A bystandereknél Wilson és Rodgers, a gunslingereknél például Favre, Warner és Romo, a game managereknél pedig… senki? Ez is jól mutatja, hogy a legfontosabb és legkevésbé beáldozható dolog a nagy játékok megcsinálása. Nyilván nem rossz, ha elkerülöd a negatívokat, sőt, ez egy jó dolog, de ha valamilyen trade-offot alkalmaznod kell – és ezt nem lehet megúszni -, akkor ne a nagy játékokat áldozd be.