Döntsünk le egy-két régi Patriots-mítoszt!

A Facebookon kitettünk egy érdekességet: a PFF kutatása szerint Tom Brady szerződése az utóbbi 15 évben összesen 1,6 győzelmet hozott a Patriots konyhájára. Természetesen óriási komment-cunami és felháborodás lett belőle, hogy nem értenek hozzá, az a két győzelem akár két gyűrűt is jelenthetne stb. Lehet a PFF kutatásán vitatkozni, nem is kötelező elfogadni, de ettől még az egy mítosz, egy városi legenda, hogy a Patriots azért (is) sikeresebb másoknál, mert Brady egy pár évig sokkal kevesebbet keresett, mint a többi top irányító. Ahogy az sem igaz, hogy Bill Belichick ne szórná a top3-as fizetéseket.

Minden szurkoló különlegesnek látja a csapatát, ha pedig az adott csapat még véletlenül sikeres is, akkor a kíváncsi emberi elme (és mérhetetlen emberi egó) egyből elkezd kutatni, miért is az én csapatom a legnagyszerűbb. Erre jó példa többek között a Ted Thompson irányította Packers, vagy a Howie Roseman igazgatta Eagles is:

• a Thompson-féle Packers szinte soha nem igazolt senkit a piacról, csak a draftolt játékosokra épített, és mivel nyert a csapat, a Packers-szurkolók kellő magabiztossággal mondhatták, hogy ez a tuti, emiatt (is) vagyunk a csúcson (vagy hát annak közelében).
• Rosemanről pedig elterjedt, hogy egy igazi szerződés- és trade/FA-guru, aki olyan lehengerlő koncepciókat talál ki, amit soha senki, és ennek (is) köszönhetően az Eagles Super Bowlt nyert.

A valóság ezzel szemben az, hogy sem Thompson, sem Roseman nem találta fel a spanyol viaszt, de más jó/szerencsés döntéseknek köszönhetően kijött a lépés, a győzelem pedig mindent legitimál, ráadásul végtelenül pozitív módon: a jót piedesztálra emeli, a rosszat elfelejti. Pedig a Packers csak draftról építő politikája nem volt kiemelkedően hatékony, több csapat, például a Bengals is hasonlóan építkezett, de a korszakos tehetség Aaron Rodgers és Andy Dalton, illetve az edzők, scouting teamek stb. között voltak különbségek. Ugyanúgy Roseman sem egy mágus, semmi újat nem talált ki, sőt kifejezetten sok húzása, cseréje, szerződésmódosítása/hosszabbítása volt öngól.

Félreértés ne essék, Thompson és Roseman is kiváló szakember, sok csapat irigy lehet/lehetett rájuk, de nem az ilyen felfújt semmiségek tették sikeressé a csapatukat. Ez az egész olyan, mintha egy linebackert a tackle-ök mennyisége alapján ítélnénk meg, mikor az messze az egyik legirrelevánsabb mutató: nem árt, ha jól csinálja, de pusztán 140 tackle senkit nem tesz Luke Kuechlyvé.

A Patriotsszal kapcsolatban is rengeteg ilyen mítosz kering, amik egész egyszerűen nem igazak. Ilyen az például, hogy a Pats soha nem fizet meg senkit, mert mindenkinek áldozatot kell hoznia a csapatért. Ennek a része természetesen a Tom Brady-ügy, miszerint ő mindig nagyon olcsón játszott, hogy a csapatnak a legnagyobb esélye legyen a győzelemre. Ez így overall egy óriási nagy csúsztatás (ha nem is nettó hazugság, de legjobb esetben is csak fél/negyed igazság), amit speciel a PFF kutatása is alátámaszt. De még ha utóbbit figyelmen kívül is hagyjuk, mert úgy kényelmesebb,

a Patriotsból akkor sem azért lett dinasztia, mert Tom Brady kevesebbet keresett, mint más irányító, és pláne nem azért, mert Bill Belichicknél mindenki csak féláron játszhatott.

Amit BB mindenkinél jobban csinál

Fentebb nem véletlenül emeltem ki Rosemant és Thompsont, mert valamilyen szinten mindketten két végletet képviselnek. Thompson a draftról építkezés híve volt és jól is csinálta, míg Rosemannek pont a draft a legnagyobb gyengéje, de a cserékkel és az FA-igazolásokkal mindezt kompenzálta, – a végeredmény 1-1 gyűrű lett (szerintem az ideális állapot a két véglet között félúton található). Bármelyik módszert is vesszük alapul, a lényeg ugyanaz: el kell dönteni, kiknek adunk végül nagy pénzt egy új szerződéssel (hosszabbítással, igazolással). Ez az, amiben a Patriots mindenkinél jobb.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Az NFL-ben soha nem lehetett úgy érvényesülni, hogy az ember nem áldozott pénzt a játékosokra. Ráadásul nem is feltétlenül szükséges garasoskodni, hisz a fizetési sapka rendkívül rugalmas, gyakorlatilag bármikor lehet helyet csinálni bárkinek. A művészet abban rejlik, hogy

kinek csinálsz helyet.

Bill Belichick mindig is egy olyan hibrid rendszerben gondolkodott, aminek két nagy előnye van: egyrészt bármilyen ellenfél ellen sikeresen alkalmazható (matchuptól függően), másrészt relatíve emberfüggetlen. Természetesen ahogy minden rendszernek, úgy ennek is megvannak a sarokkövei, amire az egész épül, így azokra áldozni kell. Példának okáért a Patriotsnál mindig is szempont volt az, hogy a védelem bárhonnan tudjon nyomást gyakorolni, emiatt a BB-féle defense-ben óriási szerepe volt/van a DB-knek és a linebackereknek. A hagyományosan prémium posztnak számító Edge posztnak viszont nem.

Ezért engedte el Belichick szívfájdalom nélkül például Chandler Jonest, és ezért tett nagyon gazdaggá linebackereket és DB-ket pályafutása során. Hülyeség egy DE-nek nagy pénzt adni, ha a rendszer miatt relatíve könnyen pótolható. Hiába játszik Jones All-Pro formában, hiába férne el nagyon is a védelemben, nem ért meg évi 16 milliót, ahogy nem ért meg Trey Flowers sem évi 18-at. 2019-ben speciel a linebacker Kyle Van Noyból lett Edge-játékos, a Patriots pass rush pedig nem esett vissza.

Ez az egész koncepció lényege, ami megkülönbözteti az igazán jó csapatokat a többiektől. A főedző/GM tudja, mire van szüksége a franchise-nak és azért akár még áron felül is hajlandó áldozni, mindenki más pedig pótolható. A Patriots pont ezt csinálja, és a legendákkal ellentétben nagyon nem volt fukar:

• Bill Belichick első igazán nagy igazolása Lawyer Milloy volt 2000-ben, aki két All-Pro szezon után kapott egy brutális szerződést, amely akkor a liga legjobban kereső safetyjévé tette. Nem is játszott rosszul, kétszer lett Pro Bowler és nyert egy gyűrűt, bár nem tudta hozni a korábbi formáját – a szerződését nem töltötte ki, mert a formahanyatlás ellenére sem volt hajlandó belemenni egy fizetéscsökkentésbe.
• 2003-ban a Patriots leigazolta a korábbi Bears LB Rosevelt Colvint hét évre 30 millió dollárért, aminél akkoriban csak Ray Lewis és Keith Brooking szerződése volt nagyobb (éves átlagban top 5 körül lehetett). Tulajdonképpen ki is töltötte a szerződését, nyert két Super Bowlt, végül a sérülései miatt fejezte be (2008-ban kivágták, mert nem ment át a fizikai felmérőkön, de végül visszatért, majd a szezon után többet már nem lépett pályára.).
• A következő delikvens szintén egy linebacker volt: Adalius Thomas a Patriots történetének legdrágább FA-igazolása lett 2007-ben. Az ő megszerzése mondjuk nagyon mellé ment, pedig igazi aduász lehetett volna a Patriots védelmében. Sérülések és magatartásbeli problémák miatt csak három évig volt a csapatnál, majd véget is ért a pályafutása.
• Randy Mosst feltehetően senkinek nem kell bemutatni, az évi 9 milliós gázsijánál csak Andre Johnson (Texans), Larry Fitzgerald (Cardinals) és Marvin Harrison (Colts) keresett többet akkoriban (ha nem a pályafutása végén érkezik New Englandbe, még ennél is többet kaphatott volna). Meg is dolgozott a pénzéért, zseniálisan játszott, még ha a búcsú (az utolsó, egyébként gyenge szezonjában elcserélték a Vikingshoz) nem is volt tökéletes.
• Vince Wilfork szerződtetése is jól reprezentálja a BB-felé gondolkodásmódot. Akkoriban kulcsfontosságú volt a Pats 3-4-es védelmébe egy elit NT, nélküle egyszerűen nem működött az egység. Ő volt az utolsó iDL, akit Belichick megfizetett – azóta rendszerváltás történt, a védőfal belsejében óriási a rotáció, ahol sokkal fontosabb 2-3 átlag feletti játékos, mint egy 10-15 milliós szupersztár.
• Egy évvel később Logan Mankins a liga legjobban fizetett guardja lett, ráadásul egy novemberig tartó holdout után. Ő a tipikus példája annak, hogy Belichick bárkit hajlandó megfizetni, ha nélkülözhetetlennek tartja – és annak is, hogy bárkit hajlandó elcserélni, ha már nem az. Rajta kívül egyébként Jerod Mayo is meggazdagodott 2011-ben, ő a második legjobban fizetet LB lett Patrick Willis után. A felsorolásból természetesen nem maradhat ki Rob Gronkowski sem, aki olyan TE-szerződést kapott, hogy hét évvel később sem sikerült számottevően megugrani – és elnézve az idei szezont, minden centet megérdemelt.
• A következő nagy fogás Darrelle Revis lett, aki éves átlagot tekintve a liga legjobban fizetett CB-je volt a Patriots színeiben. Igaz, csak két évre érkezett és csak egy évet maradt, de a célját abszolút betöltötte: BB-nek mindig is kellett egy igazi shutdown CB a védelmébe, hogy működjön a rendszer, ráadásul a csapat ekkor tele volt fiatal tehetségekkel (Malcolm Butler, Logan Ryan), akiknek nagyon kellett egy veterán mentor. BB karrierjének egyik legnagyobb igazolása volt Revis.
• 2015-ben ismét egy DB lehetett nagyon boldog New Englandben: Devin McCourty 5 évre írt alár 47,5 millióért, aminél többet akkoriban csak Earl Thomas keresett. Két évre rá pedig Stephon Gilmore kapott egy brutális szerződést, miután Butler és Ryan nem tudott felnőni a feladathoz. Illetve nem mehetünk el szó nélkül Stephen Gostkowski mellett sem, aki a jelenlegi gyűlöltsége előtt ligaelit szinten rúgott, aminek egy top 1 fizetés lett az eredménye.

A listán szereplő játékosok az abszolút csúcsot jelentik, de ezen kívül volt még jó pár komoly igazolása Belichicknek, elég csak Dont’a Hightowerre, Aaron Hernandezre vagy Antonio Brownra gondolni az elmúlt pár évből, akik szintén nagyon komoly pénzeket vittek/vihettek volna haza.

A Tom Brady-mítosz

Rengetegszer találkoztam már azzal a Brady-melletti érvvel bármilyen összehasonlításban, hogy ő azért is GOAT, mert mindig is a csapat érdekeit tartotta szem előtt és soha nem kért top fizetést. Ehhez képest már 2005-ben is top 5-ös bére volt (még ha akkor elsősorban Peyton Manning, Carson Palmer és Michael Vick vitte a prímet), 2010-ben pedig  egy 4 éves, 72 millió dolláros szerződést kapott, ami a liga legjobban fizetett játékosává tette. Az ő fizetése csak az elmúlt években lett bántóan alacsony, amikor a szokott 1-2 milliós emelkedésekhez képest 4-6 millió dollárt ugrott szerződésenként a top QB-k fizetése, ami három év alatt végül 22-ről 35 millióra nőtt.

És ha már az összehasonlításoknál tartunk: Peyton Manning sok (főleg Patriots-) szurkoló szemében ilyen téren egy anti-Brady, hisz mindig betegre kereste magát. Ez valahol igaz is, többször is ő volt a legjobban kereső játékos a ligában, de ha összehasonlítjuk Bradyvel, minimális csak a különbség.

Manning 18 éves karrierje során 248 732 000 millió dollárt keresett, vagyis éves átlagban 13,8 millió dollárt. Ehhez képest Brady 20 év alatt 235 166 804 dollárt vihetett haza, vagyis évente 11,75 milliót. Már ez sem egy nagy különbség, ám van itt egy óriási nagy DE.

Brady egy 6. körös játékosként kezdte egy 100 millió dollárt kapó irányító mögött, míg Manning 1/1-es volt. Ennek megfelelően Brady újoncként két év alatt 600 ezer dollárt keresett, míg Manning első két évében 14,1 milliót. Brady 2002-ben kapott egy tehetségének megfelelő, 5 éves, 32,5 millió dolláros kontraktust (6,5 millió/év), ami már megközelítette Manning újoncszerződését (6 év, 46,3 millió dollár, 7,7 millió/év), így ettől ponttól kezdve van értelme az összehasonlításnak.

Ebben az esetben Manning 18 év alatt továbbra is 248 milliót keresett, éves átlagban pedig 13,8 milliót, míg Brady szintén 18 év alatt 234 563 144 milliót, vagyis éves szinten 13,03 millió dollárt. Úgy lett hatszoros Super Bowl-győztes, hogy Peyton Manning évente csak 800 ezerrel lett volna drágább nála, ha 2002-ben elcserélik a két játékost (pontosabban csak ötszörös, mert egy Super Bowlt még újonc-szerződéssel nyert).

Persze ha például Aaron Rodgershez (15,5 millió dollár/év) hasonlítjuk Bradyt, akkor máris máshogy néz ki a dolog, de ez nem tükrözné reálisan a valóságot. Rodgers már egy olyan korban kezdett el nagyon sokat keresni, amikor az 1/1-es Sam Bradfordnak nagyobb újoncszerződést adtak, mint amilyet Brady vagy Manning többszörös MVP-ként és Super Bowl győztesként hazavihetett. Vagy, ha így nézzük a dolgot, akkor nem csak Brady, de Manning is beáldozta magát az aktuális csapatáért.

Brady tehát csak minimálisan volt olcsóbb, mint az abszolút kortárs Peyton Manning, sőt évi 150 ezerrel még drágább is volt, mint a szintén kortárs Drew Brees. Abban sincs semmi rendhagyó, hogy 40 év fölött nem kapott 35 milliós dolláros szerződést, hisz például Brees is 25 millióért játszott idén Brady 23-jával szemben. Egyszerűen a helyén volt kezelve, ahogy az összes HoF kaliber kortársa.

TB12 tehát nem azért (is) minden idők egyik legjobbja, a Patriots pedig nem azért (is) minden idők legsikeresebb dinasztiája, mert a QB beáldozta magát a csapatért, vagy mert a franchise nem költött volna a klasszisokra. Maximum azt lehet elmondani, hogy Brady nem csinált presztízskérdést a dologból, és nem akart kétévente új szerződést, hogy mindenáron köröket verjen a második legjobban kereső QB-ra.

A rossz GM pont fordítva csinálja

Ezek után nyilván nem nehéz megmondani, hogy milyen is a rossz csapatépítés. A Rams nekem egy kedvenc példám, ahol Les Snead többek között gazdaggá tett egy futót, ami örök hiba, és egy elkapót egy olyan offense-ben, ami bármilyen random elkapóval működik. Magyarán olyan játékosokra költött el nagyon sok pénzt, akik nagyon kicsi hozzáadott értékkel bírnak a csapat sikerességét illetően, miközben elhanyagolta például a támadófalat, ami viszont kritikus pont a Rams rendszerében.

De hogy ne mindig a Ramsszel jöjjek, hoztam egy másik kedvenc példát, a Miami Dolphinst. A Dolphins tipikusan az a csapat volt az elmúlt években, ami ad hoc jelleggel hozta a sztárokat brutális pénzekért, és magasról tett arra, hogy kik lennének az ideálisak a koncepció szempontjából (bár lehet, hogy nem is igazán volt koncepció). Így érkeztek/maradtak olyan óriási bustok, mint

• Ndamukong Suh, DT, 6 év, 114 millió dollár – Top 1
• Mike Wallace, WR, 5 év, 60 millió dollár – Top 3
• Reshad Jones, S, 4 év, 48 millió dollár – Top 3

Jones két év alatt kikerült a kezdőből, Suh ugyan elit volt, de miatta már tényleg nem jutott hely másnak (akinek jutott, az is pocsék volt), Wallace-t pedig két év után elcserélték.

Minden csapatban van hely 3-4-5 top fizetéssel rendelkező játékosnak, és kellenek is a keretbe, mert csak újoncokkal és középszerrel nem lehet nyerni. A különbség a jó és a rossz csapatok között, hogy előbbi a megfelelő játékosokat fizeti meg, utóbbi pedig nem. Ugyan ez nem annyira prózai, mint a “mindenki önzetlenül és olcsón játszik a közös cél érdekében” mantra, de ha érvelni kell amellett, hogy miért volt ennyire a sikeres a Patriots az elmúlt 20 évben, akkor ez a csapatépítési elv egy kifejezetten jó kiindulási alapnak tűnik.

[/ppp_patron_only]