Tartja a mondás, hogy a legfurább történeteket az élet írja. Paul Brown esetében ez a mondás egyértelműen igaz, hiszen ma már úgy emlékeznek rá, mint az egyik legnagyobb edzőre, aki megváltoztatta a játékot. Bill Belichick egyenesen a valaha volt legnagyobb NFL edzőnek tartja, amire teljesen rá is szolgált. Két franchise sorsát is meghatározta, és az ő reformjai nélkül az NFL biztos nem úgy nézne ki, mint ahogyan azt mi ismerjük. Mindez pedig azért is hihetetlen, mert Paul Brownnak kezdetben semmi köze nem volt az NFL-hez, és az edzői pályán is csupán egy véletlen indította el.
Született tanár
Paul Brown 1908-ban született Ohio államban, és ott is nőtt fel. A footballal már fiatal korában megismerkedett, és Massillon város középiskolájában irányítót is játszott. Brown megpróbált megmaradni ezen a poszton a Miami egyetemen is, és noha elért szép sikereket, de az egyetemről kikerülve nem folytatta a profi pályafutását. Legalábbis játékosként nem. Az ő álma nem ez volt, hanem az hogy oktatással foglalkozhasson, és tanár lehessen.
Brown 1930-ban diplomát is szerzett pedagógiából, és hamarosan tanárként kezdett el tevékenykedni a Maryland állambeli Severn iskolában. Brown ténylegesen csak tanár akart lenni, de a sors úgy hozta, hogy edző is lett mellette. A fia, Mike Brown visszaemlékezése szerint nem sokkal az érkezése után a Severn edzője megbetegedett, és nem tudott megjelenni az edzéseken/meccseken. Az iskola Brownhoz fordult, hogy tudná-e helyettesíteni a beteg edzőt, ő pedig végül elvállalta ezt a szerepet.
Paul Brown a véletlen folytán megkapta a lehetőséget, hogy edző lehessen, és élt is vele. A Severn iskola az ő irányítása alatt veretlen volt az első évben, és a második évben is majdnem veretlen lett a csapat. Brownt egyből csodaedzőként kezdték el emlegetni, és a sikerei felkeltették a szülővárosa, Massillon figyelmét is.
A Massillon Tigers középiskolás csapat ekkoriban mélyponton volt, és alig tudott egy-két győzelmet összekaparni évente. A kétségbeesett csapat Brownhoz fordult segítségért, aki ekkor még csupán 24 éves volt. Brown elfogadta a Tigers ajánlatát, és visszatért a szülővárosába, hogy kihúzza a csapatot a gödörből. Mindjárt a legelső szezonjában bizonyította, hogy megérte őt szerződtetni, sikerült ugyanis pozitív mérleget elérnie a csapattal (5-4-1). Ezután pedig a Tigers megállíthatatlan lett. Brown 9 évet töltött Massillonban, és vele 80-8-2-es mérleget tudhatott magáénak a csapat. A Tigers mindenkit letarolt, és a nagy siker hatására a közönség is olyan nagy lett, hogy egy új stadiont kellett a csapatnak építenie, ami már alkalmas volt 20 ezer fő befogadására.
Brown visszatérése egyértelműen hatalmas siker volt, hiszen egy romokban lévő csapatot emelt fel a csillagokba. De mi volt a titka? Hogyan tudott egy pofozógépből egy legyőzhetetlen óriást csinálni? Nos, a titka egy olyan dolog volt, amire talán az ember elsőre nem számítana. A playbook.
A playbook ma már elengedhetetlen kelléke a footballnak, de nem volt ez mindig így. Ami azt illeti, a ’30-as években még senki nem használt ilyet, azt sem tudták mi az. Paul Brown volt az, aki feltalálta a playbook rendszerét, és ő használta ezt először. Brown hitt abban, hogy csak akkor van esélye a csapatnak nyerni, ha mindenki pontosan tudja a feladatát, és azt hibátlanul végrehajtja. Ennek elérése érdekében minden játékosának adott egy playbookot, ahol be volt rajzolva, hogy egy adott játéknál mi az ő feladata, és elvárta az összes játékosától, hogy ezeket fejből tudja. Még teszteket is íratott velük, hogy biztos legyen abban, tényleg megértették a játékosai, mi a feladatuk.
Ezek az újítások szokatlanok voltak, de Brown tökéletesen betanította a játékosait a használatukra. Ténylegesen egy tanár volt, aki olyan dolgokat tanított a diákjainak, amit azok akkor még nem tudtak. Annyi különbség volt csupán, hogy a diákok játékosok voltak, a tanterem pedig a pálya. De működött, és 9 év alatt Brown csillaga csak még fényesebb lett, amire már a nagyobb egyetemek is felfigyeltek.
1941-ben Brownt már úgy ismerték az államban mint a „Miracle Man of Massillon” („A massilloni csodaember”), és az Ohio State egyetem azonnal lecsapott rá. A Buckeyes edzőjeként 3 évet töltött az Ohio State-en, majd elszerződött a chicagói Great Lake Blue Jackethez, ahol további 2 évet töltött el. A legnagyobb sikerét a Blue Jacketnél 1945-ben érte el, mikor a nagy rivális Notre Dame egyetemet 39-7-re legyőzte. Ennek a sikernek a hatására pedig végleg megnyíltak a kapuk Brown előtt.
Egy város, egy franchise, egy név
1946-ban megalakult egy az NFL-lel rivális liga, az All American Football Conference (AAFC), melynek egyik csapatát Clevelandben alapították meg. A clevelandi gárda tulajdonosa Arthur McBride pedig mindenképpen Brownt akarta a csapat edzőjének, mert tudta, hogy vele már a kezdetektől sikeres lehet a csapat. Még arra is hajlandó volt, hogy minden bevétel 15%-át az edzőnek adja. Brown egy ilyen lehetőségre nem mondhatott nemet, és azonnal el is vállalta az újonnan alakult együttes vezetését.
Az edző megvolt, de a csapatnak még nem volt neve. Ezzel kapcsolatban egy szavazást írtak ki, és a közönség először a Panthers nevet választotta. Ez a név azonban már foglalt volt. 1926-ban már létezett egy Cleveland Panthers franchise, és a név jogtulajdonosa nem volt hajlandó eladni a jogokat. Brown nem bánta ezt, szerinte rossz ómen lett volna egy egyszer már megbukott franchise (a Panthers csak egy évet élt meg) után elnevezni az új csapatot. Kellett tehát egy másik név, és a közönség végül második opcióként azt választotta, hogy a sikeredző után nevezzék el a csapatot. Brown eleinte vonakodott attól, hogy miatta Browns legyen a csapat neve, de McBride engedett a közönség akaratának, és már a legelső AAFC-s idényben Cleveland Brownsként debütáltak. (Igaz Mike Brown szerint az apját ez egyáltalán nem zavarta, sőt ő akarta így. Ez ellentmond sok beszámolónak, miszerint Brown eleinte nem örült a névválasztásnak. Nehéz igazságot tenni ebben a kérdésben, de ahhoz nem fér kétség, hogy a csapat az edző után kapta a nevét).
A név már megvolt, így hozzá lehetett látni a roster feltöltéséhez. Brown elsősorban olyan játékosokkal akarta feltölteni a keretet, akiket korábban már edzett, hiszen ők ismerték a rendszerét. Több volt Tigers-Buckeyes-Blue Jacket játékos is felelt az edző hívására, többek között az elkapó Dante Laveli (Buckeyes) K/T Lou Groza (Buckeyes), DL Bill Willis (Buckeyes) vagy RB Marion Motley (Great Lakes). Utóbbi kettő színesbőrű játékos volt, és a ’40-es években ez egyáltalán nem volt megszokott. Brownt ez azonban egyáltalán nem zavarta. Ő világosan kijelentette, hogy nem érdekli a játékosának bőrszíne, nem érdekli a játékosának vallása, nem érdekli a politikai nézete, egy dolog érdekli csak, képes-e végrehajtani a rá szabott feladatát vagy sem. Ha igen, akkor helye van a csapatban. Ha nem, akkor viszont nincs rá szüksége.
A legfontosabb posztra furcsamód nem egy régi játékosát próbálta meg megszerezni. Irányítónak Otto Grahamet nézte ki, aki a Northwestern egyetemen játszott korábban, és 1941-ben ettől az egy csapattól kapott ki Brown a Buckeyesszal. Brownnak már akkor feltűnt a Grahamben rejlő lehetőségek, de akkor még nem tudta megszerezni magának ezt a játékost. 5 évvel később azonban minden követ megmozgatott érte, és az erőfeszítései nem voltak hiábavalóak.
Brown többek között azért is választotta ezeket a játékosokat, mert a többségük katonaként szolgált a II. világháborúban. Egy katona egyik legfőbb ismérve pedig az volt, hogy fegyelmezett és engedelmeskedik a parancsoknak. Brownnak pedig pont erre volt szüksége. Fegyelemre, és olyan játékosokra, akik engedelmeskednek neki.
Minden elem a helyére került, és a Cleveland Browns 1946-ban debütálhatott is az új ligában. A csapat mindjárt a legelső meccsén 44-0-ra lesöpörte a Miami Seahawkst, majd a bajnokságot könnyedén megnyerte. A következő három évben újfent bajnok lett a csapat, sőt 1948-ban egy veretlen szezont is sikerült összehoznia. 4 év alatt az AAFC-ben 52 győzelem mellett csupán négyszer kapott ki a csapat és háromszor játszott döntetlent. Egyértelműen a legjobb csapat volt a ligában, aminek nem volt kihívója.
A reformer
Az AAFC 1950-ben véglegesen becsődölt, és a csapatok többsége is erre a sorsra jutott. Az NFL azonban 3 AAFC-s gárdának felajánlotta a lehetőséget, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és éltek is a lehetőséggel. Ez a három csapat a Baltimore Colts, a San Francisco 49ers, és a Cleveland Browns volt. Az NFL akkori kommisszárja, Bert Bell úgy gondolta, megfelelő üdvözlés lesz a Brownsnak, ha mindjárt a Philadelphia Eaglesszel játszik, amely az előző két bajnokságot megnyerte. A terv egyértelműen az volt, hogy Philadelphiában az Eagles jól elveri az AAFC-s négyszeres bajnokot, csak hogy tudják, hol a helyük. A terv azonban a visszájára sült el.
Az ’50-es szezon legelső mérkőzése valóban kiütést hozott, csakhogy a Browns gázolta le az Eaglest. Brown végig passzoltatta Grahamet, amire az Eagles védők nem voltak felkészülve, és a végén egy sima 35-10-es győzelmet ért el a csapat Philadelphiában, sokkolva ezzel az NFL közösséget. Az Eagles edzője Graesy Neale ugyan gratulált Brownnak a győzelemért, de a médiában erősen kritizálta a taktikáját, mert sokat passzoltak, ami nem „igazi football”, és egy kosárcsapathoz hasonlította a Brownst. Ez a megjegyzés pedig nem kerülte el Brown figyelmét.
Pár héttel később a két együttes újra találkozott, ezúttal Clevelandben, és Brown nem felejtette el Neale megjegyzését. Még a meccs előtt szólt a játékosaihoz, és azt mondta nekik, hogy erre a meccsre az a taktika, hogy egyszer sem fognak passzolni. Úgy fognak nyerni, hogy végig futni fognak. És pontosan ez történt. A Browns egyszer sem passzolt a meccsen, de még így is nyert 13-7-re. Megmutatta az NFL-nek, tud ő „igazi footballal” is nyerni, ha akar.
A Browns végül 10-2-es mérleggel fejezte be a szezont, majd a rájátszásban 8-3-ra legyőzte a Giantset, az egyetlen csapatot, amelytől vereséget szenvedett, majd az NFL döntőjében egy szoros meccsen 30-28-ra a Rams felett is diadalmaskodott. Paul Brown végleg bebizonyította mindenkinek, nem csak a papíron gyengébb AAFC-ben tud ő sikereket elérni, de az NFL sem jelent számára és a csapata számára akadályt.
A Browns az első NFL bajnoki címet követően minden évben eljutott a döntőbe, és további két alkalommal meg is nyerte azt. 1950–55 között a csapat 62-19-1-es mérleget tudhatott magáénak, a meccseik 75%-át mind megnyerték. Valóságos dinasztia épült ki Clevelandben, és csak nagyon kevés csapat volt képes legyőzni ezt a dinasztiát (többnyire a Lions okozott gondot). Sokakban felvetődött a kérdés, mitől lett ez a csapat ennyire jó. Hogy lehet az, hogy egy gyengébb ligából átkerült gárda ennyire dominálni tudja az NFL-t? A válasz ezekre a kérdésekre egyszerű volt, de abban a korban kevesen hitték el, hogy valóban ez lehet a kulcs. A titok nyitja ugyanis annyi volt, hogy Paul Brown ott újította meg a játékot, ahol csak lehetett.
Már a Massillonnál is használta a playbookot, amit akkor még senki. Ezt továbbra is használta, de újabb elemeket vitt be a játékba, amikre addig senki nem gondolt. Elkezdte például videón elemezni az ellenfelek játékát. Ezt nem tiltotta a liga szabályzata, viszont Brownon kívül senki nem gondolta, hogy bármi értelme lenne megnézni, mit csinált az ellenfél korábban. Brown nem így gondolta, és hosszú órákat töltött azzal, hogy tanulmányozza az ellenfelet, és a látottakhoz alakítsa a taktikáját. Ha kellett, akkor új játékokat is kitalált, amiket aztán bevitt a playbookjába.
A szellemi felkészülésből a játékosait sem hagyta ki, nekik is megmutatta a felvételeket, és részletesen elmagyarázta nekik, mit kell látniuk, és ez miért fontos. A Browns játékosok számára mindennapossá váltak az olyan edzések, ahol nem csináltak semmit, csak egy teremben ültek, és nézték a felvételeket, valamint hallgatták az edző intelmeit. Gyakorlatilag több időt töltöttek az „iskolapadban” ülve, mint ténylegesen a pályán az edzések alatt, és a playbook füzetet is többet fogták, mint a sisakjukat. Brown úgy hitte, ésszel kell játszani ezt a játékot, mert a puszta fizikai erő önmagában nem elég. Ezt próbálta megtanítani a játékosainak, akik hallgattak a szavára.
Brown egy teljesen új playt is kitalált, a draw playt, aminek a lényege az volt, hogy a snap után az irányító úgy lép hátra mintha passzolna, (szemét folyamatosan a védőkön tartja, és nem néz a futóra) de aztán váratlanul mégis átadta a labdát a futónak. Ezzel a játékkal az őrületbe tudta kergetni az ellenfelek védőit, mert ők hozzászoktak ahhoz, hogy ha egy irányító úgy lép hátra, hogy nem néz a futóra, hanem a pályát nézi, akkor az mindig passz lesz. A Brownsnál soha nem lehettek ebben biztosak, és mivel a többi csapat ekkor még nem volt kellően felkészülve mentálisan, ezért az esetek többségében a draw play nagy yardszerzésekkel végződött.
További újítás volt Brown részéről, hogy saját maga hívta be a playeket. Ez ismételten csak szokatlan volt abban az időben. Ekkor még az volt a szokás, hogy az irányító hívta be a playeket a huddle-ben, ami sokszor mellőzött mindenfajta logikát. Brown úgy gondolta ez így nem járható út. Kitalálta, hogy felküldi az egyik emberét a stadion egy magas szegletébe, ahonnan jól átlátja a pályát, telefonon folyamatosan tartja vele a kapcsolatot, és az ő információi alapján dönti el, milyen playt hív be. Ezt ismételten nem tiltotta a liga szabályzata, de Brownon kívül senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt így kéne csinálni.
Ezek reformok nagyrészt a játék szellemi szintjét érintették, de adódott egy olyan újítás is Brown részéről, ami már a játékosok védelme érdekében született, és a teljes véletlen szülte az ötletet. Ez a facemask volt. Az ’50-es években ugyan már használtak a játékosok sisakot, de az arcukat semmi nem védte, és ezzel a problémával Brown is szembesült. 1953-ban egy 49ers elleni meccsen az irányító Otto Graham egy olyan ütést kapott az arcára, hogy az álla szétnyílt, és 15 öltéssel kellett összevarrni. Ez a jelenet ráébresztette Brownt arra, hogy nem hagyhatja védelem nélkül a játékosai arcát, főleg az irányítóét nem. Így hát kitalálta, hogy egy ovális műanyag „maszkot” szerel a sisakra, ami megvédi a játékosa arcát. Ezt először még csak az irányító sisakjára szerelte rá, de idővel minden játékosa megkapta ezt a speciális protektort, és többé nem kellett aggódnia azon, hogy megint össze kell-e varrni valamelyik játékosának az arcát.
Ugyan Brown számos reformja sikerrel zárult, de volt egy, ami kudarccal végződött. Legalábbis akkor még nem sikerült tökéletesíteni a tervét. Ez az újítás a rádiókapcsolat edző és irányító között volt. Brown azt gondolta, sokkal hatékonyabb lenne, ha beszerelne egy rádióvevőt az irányító sisakjába, és azon keresztül mondaná a playeket. Ez az újítása végül kudarccal végződött, a technika ekkor még nem állt készen erre. Az irányító rádióvevője többször is más jelet fogott (pl egy taxi társaságét, vagy a helyi rendőrségét), és ez inkább több problémát szült, mint amennyit megoldott. Végül a kommisszár Bert Bell betiltotta a rádió használatát, és csak évtizedekkel később került elő újra ez ötlet.
Paul Brown számos új elemet vezetett be a játékba, de ahogy minden újítónak, úgy neki is szembe kellett néznie azzal, hogy a reformjait negatív kritika éri. Miért használnék playbookot? Marhaság, eddig sem volt rá szükség. Megnézni videón mit csinált az ellenfél korábban? Minek? Úgysem látnék semmit. Facemaskot használni? Pfff csak a puhányok használnak protektort az arcukra. Ezekhez hasonló hangok csaptak fel folyamatosan, mikor Brown valami új dologgal állt elő, de ő elengedte ezeket a hangokat. Hitte, hogy az ötletei sikeresek lesznek, és végül neki lett igaza. Idővel a többi csapat is rájött arra, hogy Brown ötletei mégsem akkora hülyeségek, és csak akkor van esélyük legyőzni a Brownst, ha ők is elkezdik használni Brown reformjait.
