Játékos Portré
Paul Brown – A modern football atyja – II. rész
Tartja a mondás, hogy a legfurább történeteket az élet írja. Paul Brown esetében ez a mondás egyértelműen igaz, hiszen ma már úgy emlékeznek rá, mint az egyik legnagyobb edzőre, aki megváltoztatta a játékot. Bill Belichick egyenesen a valaha volt legnagyobb NFL edzőnek tartja, amire teljesen rá is szolgált. Két franchise sorsát is meghatározta, és az ő reformjai nélkül az NFL biztos nem úgy nézne ki, mint ahogyan azt mi ismerjük. Mindez pedig azért is hihetetlen, mert Paul Brownnak kezdetben semmi köze nem volt az NFL-hez, és az edzői pályán is csupán egy véletlen indította el.
A második generáció
A Browns 1955-ben megnyerte az NFL bajnokságot, mikor 38-14-re legyőzte a Ramst. Ez a győzelem kiteljesedése volt egy dinasztiának, és a vége egy korszaknak. A győzelem után Otto Graham, az irányító, aki 10 éven keresztül követte Brown utasításait, visszavonult. Graham távozása nagy űrt hagyott maga után, és Brown nem is tudta megtalálni a megfelelő utódját. Az ’56-os szezonban három irányítót is kipróbált, de egyik sem váltotta be a reményeket. Mindegyik kétszer több INT-et dobott, mint TD-t, a Browns pedig története során először negatív rekorddal zárt.
Mivel nem volt meg az alapanyag egy erős passzjátékhoz, ezért Brown megpróbált stratégiát váltani, és a futójátékra helyezni a hangsúlyt. Ehhez azonban előbb találnia kellett egy olyan futót, aki bírja a terhelést, és nem roppan össze a felelősség súlya alatt. Nem kellett sokáig keresgélnie, az ’57-es drafton azonnal megtalálta a neki megfelelő embert, Jim Brownt.
A Syracuse Egyetem futóját az első körben vitte el, és Jim Brown azonnal bebizonyította, megérte őt kiválasztani. Az újonc futó mindegyik mérkőzésen kezdőként lépett pályára, és a 9. heti Rams elleni találkozón rekordot jelentő 237 yardot szerzett. Az ő futásainak köszönhetően a Browns egy év szünet után újra eljutott az NFL döntőbe, ott azonban ismét belefutott a Lionsba, ami korábban is a legtöbb fejtörést okozott a csapatnak, és ez ezúttal sem lett másképp. A Lions 59-14-re könnyedén legyőzte a Brownst.
A vereség ellenére Paul Brown továbbra is úgy gondolta, Jim Brown futásaira kell helyeznie a hangsúlyt, mert ő képes a hátán vinni a csapatot. Igaza lett, ’58-ban Jim Brown MVP szezont hozott, 12 meccsen 1527 yardot szerzett 17 TD kíséretében. Egyértelműen ő lett a csapat legjobb játékosa, a pályán hozott teljesítményével mindenki meg volt elégedve. Jim Brown érkezése azonban magával hozott egy olyan problémát is, amire az edző nem volt felkészülve.
A csapat első éveiben Paul Brown olyan játékosokat edzett, akiknek a többsége katona volt. Ők mindenben engedelmeskedtek az edzőnek, soha nem kérdőjelezték meg a döntéseit, és betartották a szabályait is. Pedig Brown igen szigorú szabályokat hozott. Például megtiltotta a játékosainak, hogy csütörtöktől vasárnapig a feleségükkel legyenek, nehogy „elpazarolják az erejüket”. Továbbá szigorúan büntette azt, ha valaki késett az edzésről/megbeszélésekről. Akár arra is hajlandó volt, hogy elküldjön valakit, ha nem tartotta be a szabályait. Mivel az első generáció játékosai katonák voltak, ezért nem sokszor kellett amiatt aggódnia, hogy megszegik a szabályait. A második generáció azonban nem katonákból állt, és ők nem nem engedelmeskedtek feltétlenül minden parancsnak. Legfőképpen Jim Brown nem.
A futó számtalan alkalommal elkésett a megbeszélésekről, és nem volt hajlandó mindenben engedelmeskedni az edzőnek. Paul Brown többször le is szidta őt, de komolyabb büntetést nem tudott neki adni. Szüksége volt rá a pályán, és ezzel mindenki tisztában volt. Edző és játékosai között feszültség keletkezett, ami megborította az addigi idili állapotot. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy bár a Browns továbbra is élcsapat maradt, de 1958-60 között mind a három évben csupán a második helyet tudta megszerezni a csoportban, így a döntőbe nem tudott eljutni.
További problémát jelentett, hogy lassan az összes NFL csapat rájött, Brown újításait nem elvetni kell, hanem adaptálni. Az 50-es évek végére egyre többen kezdték el használni a playbookot, megtanultak videót elemezni, és sok helyen Brown korábbi tanítványait vették fel segédedzőnek. A nagy előny, amivel a Browns a kezdetekkor rendelkezett, elveszni látszott. Paul Brownnal újra ki kellett találnia valamit, hogy visszajuttassa a csapatot a csúcsra, de egy váratlan esemény gátat szabott az elképzeléseinek.
A viharos válás
A Brownsnál nagy változás történt, mikor 1961-ben új tulajdonosa lett a klubnak, Art Modell. Paul Brown a korábbi vezetés alatt teljes szabad kezet kapott mindenben, ő igazolt játékosokat, ő döntötte el, ki megy és ki maradhat, mindenben övé volt az utolsó szó. Modell azonban máshogy képzelte el Brown szerepét a csapatnál, és több dologban is korlátozni próbálta az edzőt. Paul Brown azonban hozzászokott ahhoz, hogy korlátlan hatalma van, és nem volt hajlandó megválni ettől a kiváltságától. Edző és tulajdonos kisebb háborút vívott egymással a színfalak mögött, és kettejük ellentéte hamarosan mindenki számára világossá vált, mikor ’62-ben Brown egy merész döntést hozott.
Az edző úgy gondolta nagyon jó, hogy van egy Jim Brown a csapatnál, de egyértelműen nem elég. Kellene belőle még egy, akit könnyebb kezelni. Szerencséjére pont akkor jelentkezett a draftra egy olyan játékos, aki tökéletes Jim Brown klón volt, Ernie Davis. A Syracuse Egyetem futója mindenben hasonlított Jim Brownra, ugyanazok a méretek, ugyanaz a sebesség, ugyanaz a robbanékonyság, ráadásul ugyanazt az egyetemet is végezte, sőt még Jim Brown rekordjait is megdöntötte. Egyértelmű volt, hogy erre a játékosra van szükség. Az egyetlen probléma az volt, hogy Davis Heismann-győztesként már a draft legelső húzásával a Washington Redskinshez került. Paul Brown azonban nem hagyta ennyiben, felvette a kapcsolatot a Redskinsszel és megegyezett velük. Elküldte Washingtonba az eddig Jim Brown mögött lévő Bobby Mitchellt és még pár picket Davisért cserébe. Erről az akciójáról azonban nem értesítette Modell-t, a tulajdonos csak azután szerzett tudomást erről, miután már aláírták a papírokat, és a Redskins tulajdonosa felhívta őt.
Ez az eset mélyen érintette Modellt, hiszen ő volt a csapat tulajdonosa, és a tudtán kívül hajtottak végre egy fontos cserét. Kettejük kapcsolata végleg megromlott, és a feszültség köztük csak fokozódott, mikor kiderült, hogy Davis leukémiában szenved. Az orvosi jelentés szerint Davis ennek ellenére képes lett volna játszani, de Brown nem akart kockáztatni, és bár Davis az edzéseken limitáltan részt vehetett, de a pályára nem engedték őt fel. Modell azonban azt szerette volna, ha Davis játszhat, ha csak pár snapet is, de Brown nem engedett. Davist végül a betegség legyőzte, és 1963. május 18-án elhunyt. (Davis történetét 2008-ban a „Megállíthatatlan” (The Express) című filmben is feldolgozták.)
Ernie Davis soha egyetlen snapet sem játszott a Brownsban, és nélküle a ’62-es szezonban csupán 7 győzelmet szerzett a Browns. Art Modell pedig a szezon végeztével úgy érezte, ideje váltani, és megszabadulni a legnagyobb problémától, az edzőtől. Amint véget ért a szezon, kirúgta Paul Brownt.
Modell döntése a szurkolókban nagy megdöbbenést keltett, de a játékosok többsége örült neki. Eddigre már nekik is elegük lett az edző vasszigorából, és sokkal jobban kötődtek a tulajdonoshoz, aki sokkal barátságosabb volt velük. Számukra megkönnyebbülést hozott az edző távozása.
Paul Brown értelemszerűen másként fogta fel a kirúgását. Úgy érezte elárulták. Úgy érezte ez a csapat az övé volt, és 16 éven keresztül gondozta, mintha a családja lett volna. Még az ő nevét is viselte az együttes. Erre idejött valaki, és alig 2 év alatt elvett tőle mindent. Mike Brown elmondása szerint egyedül ekkor látta az apját igazán őrjöngeni. Amíg élt, soha nem bocsátotta meg Modellnek, hogy elvette tőle a csapatát.
Egy új franchise
Brown távozása Clevelandből csúnya volt, de ez nem jelentette feltétlenül azt, hogy a karrierje véget ér. Még csak 55 éves volt, és a sikereit mindenki elismerte. Könnyen találhatott volna magának vezetőedzői állást bármelyik csapatnál, de ő nem akart belekerülni ugyanabba a szituációba, mint amiben Clevelandben találta magát, mikor Modell megvette a csapatot. Csak úgy volt hajlandó vállalni a vezetőedzői posztot, ha újra korlátlan hatalmat kaphat, és a GM feladatkört is ő láthatja el. A többi NFL csapat azonban nem tudta számára biztosítani ezt a légkört, így Brown elvonult, és évekig nem foglalkozott a footballal.
1966-ban azonban megnyílt előtte az a lehetőség, amire várt. Ohio államban úgy döntöttek, hogy szükség lenne egy másik football csapatra is a Browns mellett, és Paul Brown azonnal kapott az alkalmon, hogy ő szívesen megalapítaná azt az új csapatot. Ohio állam örömmel fogadta Brown jelentkezését, hiszen a keserű távozás ellenére őt az egész államban szerették és tisztelték az elért sikerei miatt. Brown megkapta az engedélyt az új együttes alapításához, és két város is szóba jött, mint az új franchise székhelye, Columbus és Cincinnati. Brown végül az utóbbi mellett döntött, mivel a cincinnati városi tanács azonnal megszavazta a javaslatot egy új stadion felépítéséről.
A helyszín megvolt, és a névvel sem kellett sokat bajlódni. Cincinnatiben 1937-41 között már létezett egy football csapat, ami a Bengals nevet viselte, és kisebb sikereket is elért. Brown úgy gondolta tisztelegni kell a múlt előtt, ezért megtartotta a nevet. Ráadásul ekkor a város állatkertjében élt egy nagy bengáli tigris is, amit a lakosság nagyon szeretett. Minden szempontból illett a név a városra.
Mivel Brown volt a franchise alapítója, ezért ő határozhatta meg azt is, milyen legyen a csapat kinézete. Ő pedig úgy döntött, hogy fekete-narancssárga-fehér színek fogják dominálni a csapat mezét. Ez a színkombináció kísértetiesen hasonlított a Browns sötétbarna-narancs-fehér kombinációja. Olyannyira nagy volt a hasonlóság, hogy sokszor nem is lehetett megmondani, a Bengalst vagy a Brownst látja-e az ember a pályán. Paul Brown megtehette, hogy a Brownshoz ennyire hasonlító színkombinációt válasszon, mert a Browns felszereléseinek jogaival még mindig ő rendelkezett, és egyértelműen üzenni akart ezzel Modellnek. A Browns tulajdonosát dühítette is, hogy az államban létrehoztak egy másik csapatot, ami pont úgy néz ki, mint az övé, de nem tehetett ez ellen semmit.
A Cincinnati Bengals megszületett, Brown pedig egyszerre látta el a tulajdonosi, GM, és edzői feladatkört is, noha segítségnek a fiát Mike Brownt is bevette. A csapat 1968-ban debütálhatott az AFL-ben, ami örömmel fogadta a másik ohiói csapatot. Az első szezon azonban nem sikerült biztatóra, a Bengals csupán 3 meccset tudott megnyerni. Brown azonban nem esett kétségbe, megvolt a terve arra, hogyan tegye a Bengalst is olyan sikeressé, mint a Brownst.
A legfontosabb feladat egyértelműen az volt, hogy megtalálja azt az irányítót, akivel eredményes passzjátékot lehet játszani, ahogyan azt Otto Graham tette. Brown úgy vélte megtalálta a megfelelő embert erre a feladatra az újonc Greg Cook személyében, akit a ’69-es draft első körében ki is választott. Cook egy erős karú, pontosan passzoló irányító volt, akivel egy hosszú passzokra épülő offense-t lehetett volna felépíteni. Az irányító igazolta is a tehetségét, ’69-ben az újonc évében vezette a ligát passzolt yardokban, és TD-kben is. A jövő nagy csillaga lehetett volna, de a Chiefs ellen egy sack során elszakadt a rotátorköpenye (olyan ízületek együttese, amely a váll és felkar mozgatásáért felelős). A kor technológiája miatt Cook sérülését nem tudták rendesen kezelni, és a karrierje egy szezon után véget ért.
Brown elvesztette az irányítóját, akiből a következő Otto Graham lehetett volna, és még egy ilyen tehetséget nem tudott találni a következő évre. Emiatt kénytelen volt Virgil Carterrel nekivágni a következő szezonnak, akinek közel sem volt olyan erős a karja, mint Cooknak, tehát a hosszú passzos offense-ről le kellett mondania. Helyette azonban a segédjével Bill Walsh-sal közösen kifejlesztettek egy rövid passzos támadást, ami elsősorban az időzítésre, és az elkapó elszakadására épült. Ez volt a később „West Coast Offense” néven elhíresült rendszer prototípusa.
Az 1970-es szezont tehát Carterrel kellett megkezdeni, és az új rendszer eleinte még nem hozta az elvárt eredményt. A Bengals az első meccsét megnyerte, de utána zsinórban hatot bukott. Ráadásul az egyik vereség egy olyan együttestől érkezett, amit Brown mindenáron le akart győzni, a Cleveland Brownstól. 1970-ben ugyanis végérvényesen egyesült az NFL és az AFL, aminek következményeként új csoportok jöttek létre. A Bengals bekerült az AFC Centralba az Oilers, a Steelers, és a Browns mellé. Paul Brownt égette a vágy, hogy visszavágjon a korábbi csapatának, de az első alkalom nem hozott győzelmet. Clevelandben egy szoros meccsen 30-27-re a Browns nyert. Pár héttel később azonban jött a visszavágó Cincinnatiben, ami ezúttal más eredményt hozott. 14-10-re ezúttal a Bengals nyert, és a csapat tagjainak bevallása szerint ekkor látták a legboldogabbnak az edzőjüket, aki még el is sírta magát örömében, mikor a mérkőzés végén neki adták a meccslabdát. Ezek után történhetett volna bármi, számára ez egy sikeres év lett volna.
A Bengals azonban nem állt meg csak a Browns legyőzésével. Cleveland csak az egyik áldozat volt az NFL történelem egyik legnagyobb feltámadásának. A Bengals 1-6 után minden maradék meccsét megnyerte, és végül 8-6-tal végzett, amivel a csoportot is megnyerte, Paul Brown pedig az év edzője lett. Ugyan a playoffban nem jutott messzire a csapat, a későbbi bajnok Colts 17-0-ra simán legyőzte a Bengalst, de már maga a tény, hogy 1-6-ról sikerült rájátszásba jutni elég volt ahhoz, hogy mindenki elégedett lehessen, és bizakodva várják egy új dinasztia kiépülését Cincinnatiben.
A tanítványok
Ez az új dinasztia azonban soha nem épült ki, noha minden adott volt hozzá. A gyors rövidpasszos rendszer működött, a játékosok is megfelelő minőséget képviseltek, mégsem tudta a Bengals uralni a ligát. Ennek az oka pedig elsősorban ironikus módon az volt, hogy Brown túl jó tanár volt.
Eddigre már több NFL csapat is rájött arra, hogy érdemes bizalmat szavazni azoknak az edzőknek, akik egykor Brown játékosai/segédei voltak. Ilyen edző volt Don Shula, aki az ’50-es években játszott Brown kezei alatt. Később a Colts majd a Dolphins edzője lett, és Miamiban ért el nagy sikereket. ’73-ban mikor Brown újra rájátszásba vitte a csapatot, Shula és a Dolphins állta az útjukat, és 34-16-ra kikaptak.
Egy másik Brown tanítvány, Chuck Noll is vezetőedzői állást kapott ebben az időben, ő ráadásul a csoportrivális Steelersnél. Noll 7 éven keresztül volt guard és linebacker a Brownsban, és Graham mellett ő volt a legmegbízhatóbb játékosa az edzőnek. Noll mindent eltanult a mesterétől, sőt ő később a másik legendás edző Sid Gillmann stábjában is szerepet kapott. Noll messze túlnőtt korábbi mesterén, és ő építette ki Pittsburgh-ben azt a dinasztiát, amit Brown Cincinnatiben akart. A Steelers szinte mindig legyőzte a Bengalst, így a csoportgyőzelem mindig elúszott, és csak a wild card maradt opciónak. 1975-ben a Bengals például csak háromszor kapott ki, de abból kettő a Steelers ellen érkezett, így hiába volt 11-3-mal az AFC második legjobb csapata, csak wild cardot tudott szerezni, és Oaklandben 31-28-ra vereséget szenvedett.
A Raiders elleni playoff vereség volt Paul Brown utolsó mérkőzése edzőként. Ekkor már 67 éves volt, és úgy érezte, ideje visszavonulni, és átadni a stafétát másnak. A tulajdonos továbbra is ő maradt, de az edzői pozíciót már másnak kellett betöltenie. Erre a posztra pedig két lehetséges jelölt volt, Bill Walsh és Bill Johnson. Mindketten hosszú idő óta Brown mellett voltak a Bengalsnál, de nagyon különbözött a stílusuk. Walsh egy fiatalos, lendületes, újító edző volt, Johnson pedig egy öregebb, konzervatívabb felfogású. A legtöbben azt gondolták Walsh lesz az új edző, de Brown végül Johnson mellett tette le a voksát. Ez a döntés meglepő volt, hiszen Paul Brown, aki a legtöbb reformot vezette be a saját korában, az egyik legkonzervatívabb edzőt nevezte meg utódjául. Mint később kiderült, hatalmas hibát vétett ezzel.
Bill Johnson alig két évig volt a Bengals vezetőedzője, és alatta széthullott a csapat. ’76-ban még sikerült 10 győzelmet szerezni (nem volt elég a rájátszáshoz), de utána egyre mélyebbre süllyedt a csapat, és ’78-ban egy 0-5-ös kezdés után Brown kirúgta Johnsont. Walsh amint megtudta, hogy nem ő lesz Brown utódja elhagyta a csapatot, és egy rövid kitérő után elkerült San Franciscóba, ahol tökélyre fejlesztette a „West Coast Offense-t”, és kiépítette a 49ers dinasztiát.
Johnson választása egyértelműen hiba volt, de ezután Brown már jobban felmérte az edzőket, és kétszer is sikerült a megfelelő személyt megtalálnia. Előbb Forrest Gregg 1981-ben, majd Sam Wyche 1988-ban is Super Bowlba vezette a Bengalst. Csakhogy mindkét alkalommal az ellenfél a 49ers volt, amit Bill Walsh vezetett. A Bengals mindkét alkalommal szorosan ugyan, de kikapott, így nem sikerült elnyerni a Lombardi trófeát. Sokba került, hogy akkor ’75-ben Brown rosszul döntött.
Paul Brown élete hátralevő részében megmaradt a Bengals tulajdonosának, és egészen 1991. augusztus 5-én bekövetkezett haláláig gondozta a csapatot. A franchise elnökségét a fia Mike Brown vette át, aki még ma is a Bengals tulajdonosa. A fia azonban a Bengals szurkolók bánatára nem örökölte apja képességeit, mindig rossz embereket nevezett ki edzőnek és alatta a Bengals egyre mélyebbre, és mélyebbre csúszott. A ’90-es években bottom 5 csapat volt a Bengals minden évben, és hiába húztak magasan a draftokon, mindig besültek vele. A Marvin Lewis éra egy kis felüdülést jelentett, mert legalább a playoff összejött párszor, de nyerni egyszer sem sikerült a rájátszásban. Ami azt illeti Brown halála óta vár a csapat egy playoffgyőzelemre. Ez a Bengals nem volt méltó Paul Brown örökségéhez.
Noha a volt csapatai nem tennék büszkévé Paul Brownt, de elsősorban nem is ők jelentik az igazi örökséget, hanem azok az újítások, amiket Brown talált ki, és amik nélkül elképzelhetetlen lenne a football. A saját korában senkinek nem jutott volna eszébe, hogy playbookot használjon, senki nem gondolta, érdemes megnézni videón mit csinál az ellenfél, senki nem hitte, hogy a playhívásba rendszert kell bevinni. Paul Brown azonban igen, és idővel mindenki rájött arra, valóban hasznos dolgok ezek. Még az egyetlen kudarca, a rádiós kapcsolat irányító és edző között is alapeleme lett a játéknak. Ma már senki nem tudna úgy edző lenni az NFL-ben, hogy ne Brown „reformjait” használja.
Paul Brown legendás edzőként maradt meg a köztudatban, de ő elsősorban mindig is tanárként definiálta magát. Mindig tanár volt, és tanárként gondolkozott. Az edzéseket egy tanórának fogta fel, a játékot meg egy iskolának, ahol meg kell tanítani a diákokat az új dolgokra. Végső soron pedig ezt is tette. Megtanította az egész ligát, hogyan is kell ezt a játékot játszani.