NCAA programismertető: a Notre Dame Fighting Irish

Két egymást követő hétvégén is az Arena4 képernyőjére kerül a Notre Dame, így érdemes jobban megismerni ezt az igazán különleges egyetemi futballcsapatot!

A University of Notre Dame az Egyesült Államok egyik legnevesebb felsőoktatási intézménye, az indianai South Bend városában alapították 1842-ben. A “mi asszonyunk” nevéből is sejthető, hogy erősen kötődik a keresztény egyházhoz, a Keresztes Kongregáció szerzetesrend központi temploma, a UND kampuszán található Szent Szív Bazilika és az egyetem mindenkori igazgatója is ennek a rendnek a felszentelt papja. A 77,622 férőhelyes Notre Dame Stadium északi lelátója mögött, a Hesburgh Könyvtáron látható egy Jézust ábrázoló óriásmozaik, a drukkerek körében szimplán “Touchdown Jesus”, mert a Megváltó épp úgy emeli égnek karjait, ahogy a játékvezető a TD-t jelzi. Az atlétikai szakosztályai a “harcoló írek”, mely elnevezés a költő Joyce Kilmer “When the Sixty-ninth Comes Back” [Mikor a Hatvankilencedik visszatér] verséből ered, és a Polgárháborúban az Unió kötelékében küzdő Ír Brigádra utal. A szurkolók a Domers nevet is gyakran használják (a Golden Dome a fő adminisztrációs épület), a 20. század hajnalán “Rovers”-ként, “Ramblers”-ként [kóborlók, világjárók], majd “Terriers”-ként emlegették őket, mivel 1924-től egy ír terrier is megfordult az oldalvonalaknál; az állatot 1965-ben váltotta le az ír mitológia hímnemű tündére, a kobold.

A Fighting Irish körülbelül az az amerikaifociban, ami a Fradi itthon a gurulósban: országosan a legnépszerűbb klub, kiemelkedő eredményekkel, megannyi legendával és megkülönböztetett státusszal. A college football elitjében egyedül ők függetlenek (bár a 2020-as pandémia ezt felülírta és átmenetileg csatlakoztak a Power 5-os ACC-hez), a hazai találkozóikra vonatkozó saját tv-szerződéssel, győzelmek száma és aránya alapján a top3-ban foglalva helyet. 11-szeres bajnokok, 7 korábbi játékosukat jutalmazták Heisman-trófeával, 52-t az egyetemi, 13-at a profi Hírességek Csarnokába is beválasztottak. Harci dalukat, a Notre Dame Victory March-ot még talán azok is hallották, akik egyetlen más indulót sem, ugyanis dallamát számos alkalommal felhasználták (például az Airplane! filmben). Hazai – és néha az idegenbeli – meccseken az egyetemi futball legrégebbi zenekara, a Band of the Fighting Irish fújja, a harmadik negyed utáni szünetben meg egy másik klasszikust, Csajkovszkij 1812 (nyitány)-át. Az ex-főedző Lou Holtz ötletére festették a “Play Like a Champion Today” [Játssz ma mint egy bajnok] feliratot az öltöző és a pályára kivezető alagút közötti szűk folyosó falára, ez a legfelkapottabb mottók egyike az USA-ban. A csapat hivatalos színei az arany és a kék, az uniformisokat az Under Armour biztosítja, a mezek hátoldalán csak kivételes esetekben vannak nevek. A sisakokat minden mérkőzésre új, aranyozott réteggel látják el. Az alábbiakban bemutatjuk illusztris históriájukat, a jelenükről pedig külön cikkekben, a meccsbeharangozókban lesz szó.

TÖRTÉNELEM

1887. november 23-án, a Michigan elleni 8-0-s vereséggel indult el útján a futballprogram, míg az első tréner, James L. Morrison csupán 1894-ben lépett a színre. 1913-ig hiába születtek szép szezonok (1901-ben például a “Kangaroo Kicker” Pat O’Dea-vel 8-1-1, James Farragherrel 8-0-1, 1912-ben John L. Marks-szal 7-0) a Notre Dame rossz reputációja nem változott a keleti parti nagyágyúk (Harvard, Yale, Princeton, stb.) szemében. A frissen kinevezett Jesse Harper is tudta ezt, megoldásként a népszerű Texasszal, a Penn State-tel és az Armyval szervezett le meccseket. Kezdésként az Ohio Northern, a South Dakota és az Alma College nem jelentett problémát, a negyedik fordulóban az Army legyőzése West Pointban ellenben óriási bravúr volt. A 35-13 arányú diadal önmagában emlékezetes fegyvertény, de főképp azért kapták fel, mert az Irish Gus Dorais QB vezette támadógépezete szinte soha nem látott módon az előrepaszokkal hengerelt, Dorais azon a napon 243 yardot és 3 TD-t jegyzett (Harperéket a játék reformereként dicsőítették, holott a St. Louis University 7 évvel megelőzte az ND-t). Az “újítást” alkalmazva a Texast és a Penn State-t is verték, 7-0-val zártak.

1918-ban a norvég származású Knute Rockne-t, az 1913-as gárda endjét jelölték ki főedzőnek. A 30 esztendős Rockne 4 évig dolgozott, hogy pénzt spóroljon az ösztöndíjára, majd 4 évig dolgozott szakmájában, gyógyszerészként, azonban a Notre Dame hívó szavára azonnal feladta választott hivatását. A rendkívül éles eszű mesterről gyorsan kiderült, hogy edzőnek termett, a passzjáték továbbgondolásán túl számos fejlesztést eszközölt, melyek hatása az amerikaifutballra felbecsülhetetlen. Nemcsak a pályán (pl. a “shift”, a váltás), hanem azon kívül is, ráérzett a sportban rejlő jókora marketinglehetőségekre, anatómiában jártasként meg különböző felszereléseket tervezett, különleges frissítőket kísérletezett ki.

Bemutatkozó szezonja volt a felvezetés, hat mérkőzéssel (3-1-2), hogy aztán ’19-ben és ’20-ban dobbantsanak nagyot az írek, két hibátlan, 9-0-s idénnyel. Curly Lambeau-ról betegség miatt 1919-ben le kellett mondania, viszont Rockne érkezésekor felfedezte az eredetileg baseballt favorizáló, kicsapongó életet élő George Gippet, aki azelőtt sose focizott. Atletikussága a “halszálkák” között is kamatozott, 8,1 yardos futóátlaga máig fennálló iskolarekord, ráadásul sokat passzolt, puntolt, puntokat és kickoffokat hordott vissza, a védelemben meg egyszerűen nem mertek felé dobni. 1920 decemberében tüdőgyulladás végzett vele, az 1940-es Knute Rockne, All American filmben a jövőbeli elnök, Ronald Reagan alakította (Rockne 1928-as Army elleni beszéde, a “Win one for the Gipper” tette örökre felejthetetlenné).

1924-ben harmadszorra lettek nemzeti bajnokok, köszönhetően a The Four Horsemannek, az “apokaliptikus” négy lovasnak. A Rose Bowlon a Harry Stuhldreher irányító, Jim Crowley és Don Miller halfbackek, illetve Elmer Layden fullback fémjelezte kvartett vágtatott át a Stanfordon. Az Irish Knute Rockne regnálása alatt csak 1925-ben és ’28-ban kapott ki egynél többször, hogy 1929-ben és ’30-ban megint veretlenül találják magukat a trónon. A menetelés biztosan folytatódott volna, ha Rockne 1931. március 31-én nem hal meg repülőgép-balesetben. Tragikus módon befejeződött, 13 évet felölelő edzői karrierje során 105-12-5-ös mérleget ért el, a gigászok közé emelve a Notre Dame-et, temetését már nemzeti gyásznapként kezelték.

Rockne-t a következő évtizedben két tanítványa, Hunk Anderson, majd 1934-től Elmer Layden próbálta pótolni, relatíve jól. 1935-ben Laydenék a “Game of the Century”-n [a század mérkőzésén] (nem ez volt az egyetlen ilyen) az Ohio State-et győzték le, noha az örömbe üröm is vegyült az egy héttel később Northwesterntől elszenvedett zakó miatt. A súlyos örökséget a harmadik Rockne-növendék, Frank Leahy tudta továbbvinni, akit a Sugar Bowlt nyerő Boston College nem is akart elengedni. Leahy a bostoniak előtt a Fordham falembereit edzette, a Vince Lombardi-féle Seven Blocks of Granite [Hét gránit tömb] az ő munkáját dicséri. 1943-ban egy vereséggel és a Heisman-díjas QB, Angelo Bertellivel a soraiban vezette bajnoki címhez a Notre Dame-et.

A második világháború tetőzésekor belépett a hadseregbe, 1946-os visszatértekor rögtön 8-0-1-gyel (a döntetlen a második Game of the Century, az Army elleni 0-0) ismételtek. Illik megjegyezni, hogy ebben az időszakban a szakírók (az AP) és egyéb rangsorok nevezték meg a bajnokot, általában a pár Bowlt megelőzően (a Georgia 11-0-s idénye és Sugar Bowl-sikere mondjuk semmit nem nyomott a latba). 1947-ben jött az ND-nek a következő bajnokság és Heisman egyaránt, az irányító Johnny Lujack jóvoltából. A helyzet hasonló volt 1949-ben is, a Heisman az end Leon Harthoz vándorolt, az NCAA koronája pedig a Fighting Irish-hoz. A dinasztia 1953-ig tartott és a halfback Johnny Lattnernek adott Heisman foglalta keretbe. Leahy szentül hitt benne, hogy a meccsek az edzéseken dőlnek el, az eredmények igazolták is, 86.4%-os mutatója csak egy valakit nem múl felül az első osztályban; Knute Rockne-t.

Távozása után sötétebb korszak köszöntött South Bendre, de az írek népszerűségét mutatja, hogy 1956-ban Paul Hornung, a zseniális mindenes (halfback, safety, placekicker) a 2-8-as szezon dacára érdemelte ki a legjobb játékosnak járó elismerést, rajta kívül negatív mérleggel soha senki más nem. Apró fellángolás volt 1957-ben az Oklahoma Sooners 47-es győzelmi és 123 mérkőzéses pontszerzési sorozatának megszakítása (7-0), de életerőt Ara Parseghian lehelt a csapatba, 1964-től. John Huarte – decemberben Heismant kapott – QB-ra épített stratégiája azonnal bevált, a ligaelsőségről az utolsó találkozó utolsó másfél percében csúsztak le (az iskola 1926-tól 1969-ig tanulmányi okokra hivatkozva elutasította a Bowl-részvételt). Az 1966-os harmadik Game of the Centuryn való húzásáért sokan gyávának bélyegezték Parseghiant, mert a Michigan State ellen 10-10-nél megelégedett a döntetlennel. Egy hétre rá 51-0-ra ütötték a USC-t, és 9-0-1-gyel szerezték meg a szintén 9-0-1-es Michigan State és a 11-0-s – ám rasszizmussal vádolt – Alabama előtt a nyolcadik bajnoki címüket.

A Bowl-embargó az 1970-es Cotton Bowl Classic-kal (és vereséggel) fejeződött be, a ’71-es Cotton Bowlra találta ki a főedző a “wishbone defense”-t, a texasiak hatástalanítására, bár a USC elleni kudarc a címvédésükbe került. Nem úgy 1973-ban, az impresszív alapszakaszt követő Sugar Bowl-diadal az Alabama felett már elegendőnek bizonyult a kilencedik skalpra. 1974-ben Parseghian visszavonult, utóda Dan Devine lett. 1975-ben jutott epizódszerephez az a Rudy Ruettiger, akinek életéről Rudy címen filmet is forgattak. Devine a Packersnél nem volt képes Lombardit helyettesíteni, az 1977-es elsőség és az 1980-ig elért 53-16-1-es mérleg ellenére a Notre Dame-nél sem fogadták el teljesen, a sikereket az irányító Joe Montanának tulajdonítva (az 1979-es Cotton Bowl “Chicken soup game“-ként ismert, az influenzával küszködő QB elmondása alapján egy csirkehúslevestől kapott erőre, és mutatott be parádés fordítást). Annál többen sírták vissza Devine-t a középiskolából, az Archbishop Moellertől szerződtetett Gerry Faust felsülésekor. Faust elődje ténykedése idején négyszer nyerte meg a Moellerrel a HS-ek országos kiírását, de az ND-be beletört a bicskája, 1986-ban váltotta Lou Holtz.

Holtz 16 szezonnyi egyetemi (és 1 év profi) tapasztalattal felvértezve vállalta el a kihívást, hogy csúcsra járassa a Notre Dame-et, és ezt maradéktalanul teljesítette. 1987-ben még csak az egyéni díj, a Heisman lett meg, a wide receiver Tim Brown kapta meg, elkapóként először. 1988-ban viszont már a csapat örülhetett, a 12-0 kérdés nélkül eredményezte a sorrendben 11. (és eleddig utolsó) nemzeti címet. A végső AP listán második Miami elleni októberi mérkőzés “Catholics vs convicts” [katolikusok vs fegyencek] néven vonult be a történelemkönyvekbe. 1993-ban egy hajszálon múlt a fieszta, noha az Irish negyedik Game of the Centuryján, második kiemeltként kétvállra fektették az első helyen kiemelt Florida State-et, a Boston College elleni botlást a Cotton Bowllal sem korrigálhatták, és bánatukra pont az FSU-t avatták bajnokká. Holtz a 100. győzelmét Irish edzőként 1996-ban érte el, majd egy héttel később, a 8-3-as idény végeztével lemondott. Védelmi koordinátora, Bob Davie követte, de a korábban a Texas A&M domináns D#-ével, a “Wrecking Crew”-val arató Davie első HC-állása ND-szinten nem alakult emlékezetesen. A program fénye elhalványulni látszott, és ezen Tyron Willingham sem tudott segíteni. 2005-től Charlie Weis, a New England Patriots OC-ja reménytelibbnek tűnt, azonban a nagy rangadókon (a “Bush Push Game” 2005-ben, a Sugar Bowl 2007 januárjában) ő is rendre elbukott. A 2007-es katasztrófát (3-9) valamelyest feledtette a 2008-as Hawaii Bowllal, mely az írek 11 éves és 9 mérkőzéses Bowl-átkát szüntette meg, sorsa 2009-ben megpecsételődött.

Posztját a Cincinnati sikeredzője, Brian Kelly vette át, 2010-ben 8-5-tel és Sun Bowllal nyitott, 2011-ben vereség a Champs Sports Bowlon a Florida State-től. A 8-5-ös szezonok sora 2012-ben a szurkolók nagy örömére nem folytatódott, hanem új szintre emelkedett: a Notre Dame veretlen alapszakaszt produkálva 25 év után jutott el újra a nagydöntőbe. Ami Miamiban történt, azt persze biztos szívesen törölnék a memóriájukból (az Alabama 42-14-gyel gázolt át az ND-n), de az addig tartó út emlékezetes marad, négy top20-as kiemelt sem okozott gondot a QB Everett Golson vezette támadóknak és az LB Manti Te’o fémjelezte védelemnek. A végzős Te’o nem sokkal később óriási botrányba keveredett nem létező halott barátnője okán, a másodéves Golson pedig tanulmányi csalás miatt a következő évben egyetlen meccsen sem léphetett pályára, szóval a holtidény sem alakult eseménytelenül az Irish háza táján. 2013-ban jött is a várható visszaesés, ám a “kárelhárítás” relatíve jól ment: 9-4 és Pinstripe Bowl-győzelem a Rutgers ellen. Ezután csupán a 2016-os 4-8-cal ingott meg a Kelly iránt táplált bizalom, aki erre három 10+ győzelmes szezonnal válaszolt, 2018-ban a négyes rájátszásba is eljutva (ott sima zakó a Clemsontól). A cél kimondva-kimondatlanul 2020-ban sem más, mint a nagydöntő.