Hálaadás napi bohócok

A Covid miatt három helyett csak két Hálaadás napi meccset rendeztek, és mindkettő után hálát adtunk, hogy végre véget értek. A hazai csapatok igazi cirkuszt rendeztek a vendég Texans és Washington számára, Romeo Crennel és Ron Rivera minden bizonnyal még mindig röhög a “kollégáik” produkcióján.

Houston Texans @ Detroit Lions 41-25

A Houston Texans megmutatta, milyen lenne a Lions, ha megszabadult volna a szezon elején a Matt Patricia jelentette átoktól – bénácska defense, de legalább egy felszabadult offense, ahol az irányító legalább a fantasy tulajdonosokat boldoggá teheti. A “nem jó, nem tragikus” állapot még mindig sokkal jobb, mint a teljes csőd.

A Lions védelme továbbra is kritikán aluli. A védőfal még a Texans nem túl acélos támadófala ellen sem tudott dominálni, Deshaun Watson egy-két ritka kivételtől eltekintve végig kávézva passzolhatott (a futást ugyan sikerült megfogni, de senki se áltassa magát, ez a Texans még ellenfél nélkül sem tudna 1-2 yardnál többet átlagolni futásonként). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Lions cornerei szigorúan 1,5-2 méteres távolságból voltak csak hajlandók lekövetni az elkapókat, egyáltalán nem meglepő, hogy Watson mindössze 17 sikeres passzból 318 yardot és négy TD-t szerzett. Patricia rendszere effektíve még csak meg sem tudja nehezíteni az ellenfél támadóinak a dolgát.

Az offense már egy fokkal jobb volt, még az önszabotázs ellenére is. Természetesen most is a megszokott két futás, egy passz gameplannel érkezett Darrell Bevell, aminek köszönhetően volt olyan pillanata a meccsnek, amikor Adrian Petersonnak hat futásból 8 yardja és két TD-je volt. A kitartó erőlködésnek persze meglett az eredménye, sikerült AP-nak és Kerryon Johnsonnak összesen 101 yardot haladnia a földön a mérkőzés végére – igaz, ehhez több hamvába holt drive kellett, a 101-ből legalább 70 egyetlen támadósorozatban jött össze.

A passzjáték természetesen jobban működött. Matt Staffordnak volt egy pick-sixe, de ennél a playnél inkább JJ Watt zsenialitását kell dicsérni, még mindig félelmetes a korábbi háromszoros év védője. Ezt leszámítva jól dolgozott a Lions irányítója, legalábbis a lehetőségeihez képest. Danny Amendola és Kenny Golladay nélkül megint nem volt értelmes elkapója, Bevell pedig úgy gondolta, hogy az idén remek szezont futó TJ Hockensonra elég egy drive-ot felhúzni. Végtére is a csapat legjobb egészséges skill játékosa, akivel lehetett volna támadni a pálya közepén a Texans gyenge linebackereit, de hát egy ilyen mismatchet nem illik pont Hálaadáskor kihasználni.

A fiatal tight end felé végül mindössze nyolc labda ment, ebből öt elkapás lett 89 yardért, utóbbi a legtöbb volt a csapatban. Ezzel szemben Marvin Jones felé 12 passz is ment, miközben Hockensonnal ellentétben nem tudott szeparálódni, amit még pár droppal is megfejelt. Végül hat elkapása lett 48 yardért, még a futó Kerryn Johnson is eredményesebb volt nála. Ami ennél is szomorúbb, hogy a többiek még Jones szintjét sem tudják megütni:

• a cornerből elkapóból átképzett Agnew már passzol is, amit egyébként jobban csinál, mint bármi mást,
• Quintez Cephus 5-6. számúnak is gyenge,
• Marvin Hall olyan, mint a bekötött szemű, hátra között kezű emberek a Prodigy Voodoo People című klipjében – és nagyjából ugyanannyira hasznos: teljesen vakon van, de legalább lelkesen szalad a nagyvilágba,
• hozzájuk képest a Patsből és a 49ersből is kivágott Mo Sanu egy Megatron reinkarnációnak tűnt, aminél nagyobb kritika nem is kell.

Bevell Patricia szintjén nyomja, ezen nincs mit szépíteni. A Lions sokkal jobb lenne edzők nélkül: bármilyen brutálisan sokkolónak hangzik, az elmúlt 10 év legrosszabb döntése volt elküldeni Jim Caldwellt.

A Texans már a negyedik forduló után elküldte Bill O’Brient, így két hónapnyi előnnyel várhatta a meccset edzőfronton. A csapat nem jó, a keret minősége áltagon aluli, de van egy top 10-es irányító Deshaun Watson személyében, ami annyit tesz, hogy legalább a gyenge csapatokat meg tudja verni a Houston. Persze ehhez kell Romeo Crennel, aki ugyan az ég egy adta világon nem tesz semmit hozzá a csapathoz, de legalább nem is akadályozza.

A Texans futójátékának hatékonysága nagyjából megegyezik a Lionséval, ezért Crennel elengette a Bill O’Brien/Matt Patricia féle direktívát, mely szerint akkor csak azért is futni kell: amolyan caldwellesen meghúzta azt a hihetetlenül bátor lépést, hogy akkor passzoljon többet az elit irányítónk, de ne csak 3&hosszúra. Ennek az lett az eredménye, hogy Watson űrszámokat hoz, az elmúlt hat meccsen 14 TD-t passzolt INT nélkül, a Texans pedig csak megnyert három mérkőzést.

Ebben persze nagy segítség az, hogy Will Fuller személyében egy top, Brandin Cookséban pedig egy jó elkapó is a rendelkezésére áll, így nem omlik össze minden, ha Randall Cobb és Kenny Stills egyszerre esik ki (és mennyire jó lenne ez az elkapósor, ha lenne még egy DeAndre Hopkins is a futó David Johnson helyett). Fuller most is szárnyalt, hat elkapásból 171 yardot és két TD-t szerzett, de Cooks is kihasználta a Covid-protokoll szerint védekező cornerek adta esélyeket és öt elkapásból 85 yardot szerzett.

A védőoldalon a pick-sixet szerző Watton kívül Tyrell Adamst és Nate Hallt lehet kiemelni. Utóbbi két sacket szerzett (igaz, garbage time-ban), előbbi pedig 17 tackle-t jegyzett, mindenhol ott volt a pályán, és két fumble-t is kierőszakolt. És, ennyi. Nem jó ez a defense, kevés benne a tehetség és a rendszer is csak alig valamivel hatékonyabb, mint Patriciáé, de legalább volt pár nagy játék (pick-six, két fumble), ami most döntőnek bizonyult (a Lions futójátékát megállítani annyira sem nehéz, mint a Texansét).

A Detroit idén már csak a jobb draftpozícióért küzdhet, esetleg szerencsés esetben megfricskázhatja valamelyik csoportriválist, de ennél nincs több a csapatban – remélhetőleg már zajlik az új HC/GM-páros keresése. A Texans 4-7-tel áll, a szezon hátralévő részében a Bears és a Bengals lesz nyerhető, a két Colts és a Titans ellein csoportrangadókon nem Watsonék lesznek az esélyesek. Rájátszásról itt sem lehet beszélni, de minden győzelemnek nagy jelentősége van, ugyanis annál hátrébb fog választani a Dolphins az első körben.

Washington Football Team@Dallas Cowboys 41-16

Lassan 10 éve edződök a Lions meccsein, láttam én már mindent, de ennyire kellemetlen futball élményem még nem volt. Iszonyatosan kínos volt az, amit a Cowboys művelt ma Mike McCarthyval az élen, egy-egy jelenettől úgy lefagytam, mint a Windows, beállt a kék halál és percekig meredtem magam elé, hogy ez mégis mi a fene volt. Bármilyen meglepő és hihetetlen, sikerült alulmúlni a Lionst.

Ahogy az első meccsnél, úgy kezdjük most is az aktuális bohóccal. Mike McCarthy úgy érkezett a Cowboyshoz, mint egy Super Bowl győztes edző, aki kicsit kiégett Green Bayben, de a kivágásával járó kényszerszabadságot produktívan töltötte: képezte magát, modernizálta a felfogását, elmélyült az analitikában, hogy megfeleljen az egyre modernebb NFL elvárásainak. Na, ebből már eddig sem láttunk semmit, de most már biztos vagyok benne, hogy bármit is olvasott, az nem tett jót neki.

Alapvetően egészen jól kezdett a Cowboys, annak ellenére, hogy az első negyed végére a támadófal legjobbjai megsérültek. A csapat 10-7-re is vezetett, Andy Dalton egész jól játszott, a Washington pedig csak mezőnygólt szerzett a következő drive-ban, így 10-10-s állásnál jöhetett a Cowboys. Ekkor kezdődött a cirkuszi előadás.

Ugyebár az analitika azt mondja, hogy sok esetben, például az ellenfél 40 yardosánál érdemes nekimenni a 4. kísérletre, pláne rövidyardos szituációban, ugyanis így nagyobb a győzelmi esély (és nagyon rövid yardos helyzetekben a futás nagyon is hatékony). 10-10-es állásnál, a saját 34 yardosodnál, a 2. negyedben már nem biztos, hogy neki kell menni egy 4&inchesnek, de a döntés még védhető is valamilyen szinten. Azonban az, aki kitalálta, hogy Andy Daltonnal akarnak 10 centit megpasszoltatni egy futás, vagy még inkább a QB-sneak helyett, az minimum betépett.

Nem tudni, hogy ez Kellen Moore, vagy Mike McCarthy döntése volt-e, a végeredmény turnover on downs lett, ráadásul közben még egy 15 yardos büntetés is összejött, ami után a Washington simán TD-t szerzett (persze jogosan panaszkodnak azok, akik szerint a passznál DPI volt, de a meccs nem a bírókon múlt). És ami a legviccesebb az egészben: a Cowboys a következő drive-ban 4&1-nél a félpályán behívta a QB-sneaket és SIKERÜLT! Igaz, csak mezőnygól lett vége, de a 17-13-as hátrány bőven ledolgozható egy félidő alatt, lehetett reménykedni.

A második félidőt a Cowboys kezdte, jött Zeke Elliott, aki elhagyta a labdát. Ez volt idén már az ötödik fumble-je, amivel vezeti a ligát – mindezt úgy, hogy ezt megelőzően összesen volt öt elhagyott labdája egész karrierje során. Úgy néz ki, hogy rálépett a Todd Gurley és David Johnson által kikövezett útra és a nagy szerződés után masszív visszaesésbe kezdett. Bármilyen furcsa, de a csapat legjobb futóját Tony Pollardnak hívják.

A Cowboys védelem ugyanakkor ismét megállította mezőnygólon a Washingtont, sőt nem sokkal később egy INT-t is szerzett. Az egység önmagához képest kifejezetten jól játszott, DeMarcus Lawrence, Randy Gregory és Aldon Smith megállíthatatlanok voltak, összesen három sacket és öt negatív yardos szerelést jegyeztek. A secondary már nem volt ennyire jó, de ez a meccs a 41 pont ellenére sem a védelmen ment el.

Amin elment, az a támadósor és McCarthy voltak. Az INT után a 10 yardoson belülről jöhetett a Cowboys, de pár rossz hívás egy CeeDee Lamb dropja után csak mezőnygólra futotta  – a meccsen háromból három red zone kirándulás ért véget csak field goallal. Ezzel együtt a momentum a Cowboysé volt, aminek a védelme 3&outolta a Washingtont, így megint jöhettek Daltonék a harmadik negyed végén.

Haladni nem nagyon sikerült, de végül is még szinte egy teljes negyedik negyed hátra volt, mindössze négypontos hátrányban nem kellett izgulni. Erre McCarthy kitalálta a zseniális John Fassel speciális egység koordinátorral, hogy a saját 24 yardosról, 4&10-nél lepjék meg a Washingtont. Nem jött be – mínusz 1 yard, a következő playből pedig azonnal jött a TD. Két ostoba döntés saját térfélen, ami 14 pontba került.

Ezután már semmi nem jött össze: a Washington előbb saját erőből, majd egy Dalton pick-six után feltett még 14 pontot a táblára és végleg lezárta a mérkőzést. Nem lett volna rossz a Cowboys: a védelem jól teljesített, még a támadósor is tudott haladni, ameddig nem sikerült demoralizálni az egészet, de a gyenge játékhívás és a 14 pontba kerülő, még mindig érthetetlen döntések miatt megalázó vereség lett a dolog vége. Ennyi a különbség Ron Rivera (aki tudja, mikor és hogyan kell nekimenni negyedikre) és Mike McCarthy között.

A vendég oldalon effektíve minden hibátlanul működött. Alex Smith-szel a kezdőben nagyon motivált, sőt inkább inspirált az egész támadósor. Mindenki odateszi magát, minden egyes centiért megküzdenek a játékosok, ráadásul a nem túl erős kiszolgálószemélyzet ellenére jönnek a kreatív játékok: a trükkös snap zseniális volt, de Logan Thomas 28 passza is élményszámba ment, a futások is kreatívok voltak.

Smith-nek statisztikailag nem volt egy jó napja (149 yard, 1 TD, 1 INT), de Logan Thomasokkal, JD McKissickel és Peyton Barberekkel is képes volt haladni és könyörtelenül kihasználta az ellenfél hibáit – tekintve, hogy effektíve csak a csoportmeccseket kell megnyerni a PO-hoz, lehet bizakodni. Persze a show-t az újonc futó Antonio Gibson és Terry McLaurin vitte el: előbbi 20 futásból 115 yardot és három TD-t szerzett (+ öt elkapásból 21 yardot), míg utóbbi hét elkapásból 92 yardot termelt, illetve Smith interceptionjénél ő ért vissza, amivel TD-től mentette meg a csapatot.

Ronald Darbyt (akit mindenki megégetett, Amari Cooper ráadásul egy 50+ yardos TD-vel) leszámítva a védelem is jó volt. Egyrészt sikerült megölni a futást (Zeke Elliott 10 futásból 32 yardot szerzett), másrészt működött a pass rush: jók voltak a blitzek, Chase Young is jól játszott (sack, két TFL), összesen négy sack és hat negatív yardos szerelés került a statisztikai lapokra. Ehhez természetesen kellett a rengeteg sérülés a Cowboys részéről, a munkát viszont így is el kellett végezni.

A Washingtonnak nagyon kellett ez a győzelem, a szezon hátralévő részében csak egy találkozó lesz egyértelműen nyerhető (az Eagles ellen a 17. héten), és hacsak nem jön a meglepetés a 49ers vagy a Panthers ellen (a Seahawkst vagy a Steelerst nem is említem), akkor ez a Cowboys elleni siker csoportgyőzelmet érhet. A Dallasnak sem kell még pánikolni, játszik a csapat az Eagles, a Giants és a Bengals ellen is, még mindig Daltonéknak van a legkönnyebb dolguk – nem mintha ilyen edzősködés mellett bárkire veszélyesek lennének.