A Buccaneers és a Chiefs jutott a Super Bowlba, Brady vs Mahomes lesz a nagydöntőben

Két nagyon különböző konferenciadöntőt kaptunk, hiszen míg az NFC-ben egy végletekig kiélezett, fordulatos, szórakoztató találkozót játszott a Packers és a Buccaneers, addig az AFC-ben a Chiefs egy már-már megszokott kezdeti gyengélkedés után nagyon simán ütötte ki a Billst. Ez pedig azt jelenti, hogy kialakult a Super Bowl párosítása, a Buccaneers a Chiefsszel mérkőzik majd két hét múlva, azaz jön a Brady vs Mahomes csata. 

Tampa Bay Buccaneers @ Green Bay Packers 31-26

Őrületes meccset játszottak a gigászok, volt itt minden, ami szem-szájnak ingere. Egyedül az utolsó percekért kár, de aki egy MVP Aaron Rodgersszel nem mer tökösnek lenni, az ne csodálkozzon, ha nem jut Super Bowlba (pedig ha valaki, akkor Rodgers nagyon megérdemelte volna).

A találkozót a Buccaneers kezdte és három hosszú 3. downt megcsinálva rögtön TD-t szerzett. Tom Brady egyszerűen ellenállhatatlan volt és ez kitartott egészen az első félidő végéig. A második TD-drive-ot 1:43 perc alatt abszolválta a csapat, mindössze négy játékból tett meg 73 yardot, majd Aaron Rodgers félidő végi hibáját kihasználva 28 másodperc alatt sikerült TD-t szerezni a saját 49 yardosáról indulva.

Nehéz eldönteni, hogy melyik TD volt a szebb. Az első egy 15 yardos, tökéletesen ívelt passz volt az end zone-ba Mike Evansnak, a második egy 20 yardos Leonard Fournette futás (lásd fent), amely szörnyen indult, a NextGenStats szerint mindössze 0,4 százalék volt a TD-szerzés esélye, a harmadik pedig egy csodálatos 39 yardos passz Scotty Millernek mindössze nyolc másodperccel a félidő vége előtt, időkérés nélkül.

A fentiekhez természetesen kellett a Packers védelme is, különösen a Miller TD-nél voltak nagyon vakon a védők. Tény, hogy 10-ből kilencszer hasonló helyzetben a támadók egy gyors oldalpasszt választanak pár yardért, hogy könnyebb dolga legyen a rúgónak, de single high safetyvel felállni akkor is bőven túlzás, a Big Play mániás Bruce Arians ellen pedig már-már ostobaság.

Mindeközben a Packers támadósor sem volt a toppon. A futás egyáltalán nem működött, a támadófalat dominálta a Bucs védőfala, az egész első félidőben egyetlen jó drive-ja volt a Packersnek, az is egy 50 yardos Marquez Valdes-Scantling TD-nek köszönhetően. Ehhez jött még a fent már említett Aaron Rodgers hiba a Miller TD-előtt: az alapszakasz MVP-je kissé alul dobta Allen Lazardot, Sean Murphy-Bunting pedig parádésan lehalászta a labdát (közben kissé szabálytalankodva is). Teljesen megérdemelten vezetett 21-10-re a Bucs az első félidő után.

A 11 pontos hátrány nem volt leküzdhetetlen, de a Packers pocsékul kezdett. 3&5-re Aaron Jones elkapott egy könnyű passzt Rodgerstől, majd fumble-t vétett. Ez már a második volt a futónak a meccsen, de ezúttal nem úszta meg, Devin White összeszedte a labdát és egészen a 8 yardosig vitte vissza. Innen már nem volt nehéz dolguk Bradyéknek, Cameron Brate TD-jével 18 pontosra nőtt az előny.

Ezen a ponton úgy tűnt, hogy megismétlődik a két csapat alapszakaszmeccse, ahol teljesen összeomlott Packers és nagyon simán nyert a Bucs. Nem így lett: a következő drive-ból TD-t szereztek Rodgersék az időközben mindkét kezdő safetyjét elveszítő Bucs-védelem ellen.

Nem mintha a Bucsnak nagyon aggódnia kellett volna, 11 pontos előnnyel a harmadik negyedben egy top csapat az esetek nagy részében győztesen kerül ki a párharcból. Ilyenkor a vezetésben lévő csapat kicsit módosít a gameplanjén, megpróbál módszeresen haladni és minél több időt elégetni: ezt hívják az óra menedzselésének, ami 6-8 perces drive-okban csúcsosodik ki (a Packers és a Chiefs ennek nagy mestere). Bruce Arians számára az “óra menedzselése” lefordíthatatlan szójáték.

Arians tulajdonképpen azt csinálja, amit egy átlagos maddenező, vagy mi a haverokkal a parkban: szarni mindenbe, egy hosszú passzt nem hogy el lehet bármikor engedni, de egyenesen kötelező. A Bucs offense hozta a hiperagresszív játékát, Brady úgy dobált, mintha 20 pontos hátrányban lenne és minél előbb minél több pontot kellene feltenni. Van olyan helyzet, amikor ez a jó taktika, de nem egy NFC-döntőben, idegenben, 11 pontos előnyben a harmadik negyed középén.

A túlzott agresszivitásnak az lett a vége, hogy Brady három egymás utáni drive-ban dobott INT-t és többnyire az összes az ő lelkén száradt. Persze lehet, hogy kevésbé erőltette volna görcsösen a hosszú passzt, ha Mike Evans, Chris Goodwin vagy Leonard Fournette nem ejti el a normálisan megdobott passzait, de mentségnek ez is kevés.

A Bucs szerencséjére a védelem ismét nagyot alkotott és a Saints elleni találkozóhoz hasonlóan ismét megmentette az offense-t. A Packers csak egy TD-t szerzett a három turnoverből (ráadásul a kétpontos sem sikerült, igaz ez sokkal inkább Equanimeous St. Brown dropjának volt köszönhető), a másik két drive-nak 3&out lett a vége összesen -5 yardért. A Tampa könyörtelenül kihasználta a hiányzó David Bakhtiari és az alulteljesítő OLine nyújtotta lehetőségeket, Jason Pierre-Paul három, Shaq Barrett két sacket jegyzett és folyamatosan nyomás alatt tartották Rodgerst.

Nyolc perccel a meccs vége előtt a Bucs támadhatott és kivételesen sikerült összerakni egy relatíve hosszú drive-ot és leégetni 3,5 percet az óráról, bónuszként pedig egy mezőnygól is összejött. Nyolc pont kellett a Packersnek az egyenlítéshez, el is jutott a csapat a Bucs nyolc yardosáig, de három rossz játék után (köztük egy Rodgers nem futással, amivel ha TD-t nem is, de 4-5 yardot szerezhetett volna) Matt LaFleur úgy döntött, hogy inkább mezőnygólt rúgat.

Ezen nincs mit magyarázni, borzalmas és teljesen értelmetlen döntés volt. Ha nem sikerül a 4&goal, akkor a Bucs a saját 8 yardosáról indul, amely után pont ugyanúgy meg kell állítani Bradyéket, mint a mezőnygól után és pont ugyanúgy TD-t kell szerezni. Effektíve LaFleur a liga legjobb irányítója helyett az összességében gyengén játszó védelemre bízta a mérkőzés megnyerését mindössze azért, hogy megspóroljon magának egy két pontost. Ahogy Shaq Barrett mondta a meccs után: “Nem akartam elhinni, hogy mezőnygólt rúgnak”.

Ahogy az ilyenkor általában lenni szokott, a Bucs megcsinálta a szükséges first downokat – ha már eddig extra agresszív volt, Arians most is behívta a passzjátékot és a legjobb játékosára bízta a meccs eldöntését. Persze ehhez kellett egy sárga zászló is, de aki egy NFC-döntőn nem mer bevállalni egy MVP-irányítóval egy 4&goalt 8 pontos hátrányban, az csak magának köszönheti a kudarcot.

Ami az említett sárgát illeti: az teljesen jogos volt. A probléma ott van, hogy ez volt az egyetlen zászló, amit bedobtak a játékvezetők (leszámítva két offside-ot). Mindkét oldalon volt több játék (false start, holding, DPI, helmet-to-helmet, roughing the passer), ami érhetett volna zászlót, de a bírók következetesen nem dobtak semmire: ami nem ideális, de még mindig jobb, mintha mindenre repült volna a sárga. Az első 58 perc után King DPI-ja sem ért zászlót: szabály szerint teljesen jogos volt, de a mérkőzésen mutatott játékvezetői hozzáállás alapján nem kellett volna bedobni. Rettentően bosszantó lehet a szurkolóknak, de túlzás lenne azt állítani, hogy emiatt veszítette el a meccset a Packers.

A Buccaneers így a történelemben elsőként hazai pályán játszhat Super Bowlt.

(renningan)

Buffalo Bills @ Kansas City Chiefs 24-38

Az AFC döntője közel sem sikerült olyan izgalmasra, mint az NFC-é, a Chiefs viszonylag simán múlta felül a Billst.

Pedig egész jól kezdte a meccset a Bills, hiszen az első drive-ban Sean McDermott nekiment negyedik kísérletre, majd egy mezőnygóllal vezetést is szerzett a csapat. Sőt, az első negyedben még nagyobb előnyt sikerült kiharcolni, miután Mecole Hardman elejtett egy puntot a saját 5 yardosán belül, egy játékkal később pedig már 9-0 állt az eredményjelzőn. És nagyjából eddig tartott a Bills jó napja, a Chiefs ugyanis bekerült a már-már szokásosnak nevezhető két labdabirtoklásnyi hátrányába, ami Mahomeséknak valójában egy kényelmes kiindulópont egy nagy fordításhoz. Ez pedig be is következett.

Andy Reid igyekezett Hardmannek visszahozni az önbizalmát, így neki “adott” egy TD-t egy screen játékból, majd a következő drive-ban egy 50 yardos futással is rá rajzolt fel. Nem sokkal később Darrell Williams jutott be a célterületre, majd a következő Chiefs-támadásból Clyde Edwards-Helaire is megtette ezt, így már 21-9 volt az eredményjelzőn a hazaiak számára. Ez azért is jöhetett létre, mert a Bills offense semmit nem tudott kezdeni a lehetőségekkel, Allen sacket nyelt be, majdnem INT-t dobott, Spagnuolo játékhívásai teljesen összezavarták, így a buffalói támadósor teljesen megfeneklett.

Ha nem lett volna szerencséje a Billsnek, már félidőre kiütéses eredmény lehetett volna, de az elejtett punt, egy Hill drop, két elejtett INT miatt még bőven meccsben volt McDermott legénysége. A félidő végén pedig sikerült végre ismét összerakni egy jó drive-ot, jól menedzselte az órát a csapat, nem hagyott semmi időt a Chiefsnek a visszatámadásra. A probléma csak az volt, hogy nem sikerült TD-t szerezni, ugyanis McDermott nem tanult LaFleur hibájából és ő sem ment neki negyedikre az ellenfél 10 yardosán belül. Már akkor is lehetett látni, hogy ez nem jó taktika, a bajnok ellen nem teheted meg, hogy csak mezőnygólokat rúgsz. Főleg, hogy két labdabirtoklásnyiról két labdabirtoklásnyira csökkentette a hátrányt a Bills és a második félidőt is a Chiefs kezdte. Nagyon furcsa volt ez a konzervatív döntés, hiszen az utóbbi három évben a Bills a legagresszívabb csapatok közt volt – talán a nagy tét rányomta a bélyegét a főedző döntéseire.

A második félidő elején a Chiefs nem tudott TD-t csinálni, azonban McDermott ismét hibázott és nem ment neki negyedik kísérletre a red zone-ban – ezek a döntések tényleg megengedhetetlenek, főleg egy ilyen meccsen. Meg is bosszulta magát a dolog, ugyanis Tyreek Hill elszabadult, majd Travis Kelce szerzett TD-t, amivel már 31-15 volt az eredményjelzőn. Josh Allen dobott egy felpattanó interceptiont (profi karrierje első red zone interceptionje volt ez), Kelce újabb TD-t szerzett, ezzel pedig végleg eldőlt a találkozó. Utána még sikerült kicsit kozmetikázni, egy sikeres onside kick is összejött, de ez leginkább halottnak a csók volt. A legvégén még az indulatok is elszabadultak, így nem zárult túl szépen az NFC döntője.

A Chiefs támadósora továbbra is lehengerlő és megállíthatatlan. A Bills elvette a hosszú passzokat, erre válaszul most nem futott a Kansas City, hanem rövid passzokkal szedte szét a defense-t. Igazából bármiféle erőlködés nélkül tettek fel közel 40 pontot a táblára. Travis Kelce franchise playoff rekordot jelentő 13 elkapással zárt (118 yard), és már az első félidőben annyiszor vette őt célba Mahomes, mint soha senki egyetlen más tight endet sem a rájátszások történetében. Tyreek Hill franchise playoff rekordot jelentő 172 elkapott yardot tett be a közösbe, továbbra is a liga legveszélyesebb játékosa. Kelce főleg Tremaine Edmundsot, Hill pedig Tre White-ot szívatta, óriási sikerrel.

A túloldalon elég csalódást keltő volt a támadósor, Allen is gyengébb napot fogott ki, habár azt sem mondhatjuk, hogy ő volt a vereség fő/egyetlen oka. A támadófala nem tudta megvédeni, ahogy a korábbi meccsen a Packers, úgy a Bills OL is meglehetősen erőn alul teljesített. Stefon Diggs a megszokottnál jóval kevesebbszer volt megjátszható, a Chiefs védelme nagyon jól duplázta a mérkőzés nagy részében. Steve Spagnuolo, a Chiefs védőkoordinátora kiválóan keverte a kártyákat, nagyon jó gameplannel érkezett és kulcsszituációkban mindig sikerült belenyúlnia a tökéletes játékhívásba – ezzel alaposan össze tudta zavarni Allenéket. Minden dícséretet megérdemel a Chiefs védelme, miközben teljességgel megengedhetetlen a Bills részéről, hogy első 8 támadásából csak 1 TD-t szerezzen.

Sean McDermottra érdemes még pár szó erejéig ismét kitérni: ahogy LaFleur, úgy ő is esélyes lehet az Év Edzője címre, de most alaposan felsült. Egyrészt a védelme semmilyen ellenállást nem tudott kifejteni a Chiefs ellen, másrészt borzasztó döntéseket hozott mérkőzés közben, aminek nagyon csúnya vereség lett a vége. Persze ettől függetlenül a Bills szezonja összességében sikersztoriként könyvelhető el, de a konferenciadöntőben megmutatták, hogy közel sincsenek a Chiefs szintjéhez.

A Chiefs pedig azt mutatta meg, hogy a szezon második félidőben látott játék csak altatás volt, bombaformában van a csapat. Andy Reidéknek így most két hetük van felkészülni Tom Bradyékből, akiket egyszer már megvertek idén, viszonylag simán ráadásul.

(katonadani)