Utolsó másodperces mezőnygólok döntöttek, mindkét első kiemelt kiesett!

Érdekes mérkőzésekkel indult a Divisional Round, ahol meglepetésre mind a két első kiemeltnek egyből búcsúznia kellett a további küzdelmektől. Végletekig kiélezett meccsek, igazi taktikai harcok voltak itt szombat éjjel.  

Cincinnati Bengals @ Tennessee Titans 19-16

Aki imádja a taktikai csatákat, és nem Jason Pierre-Paulnak hívják, az minden bizonnyal megnyalta mind a tíz ujját a Divisional Round nyitómeccsén. Zac Taylor és Mike Vrabel ugyanis leültek egymással szembe egy pofa sörrel, elővették a magyar kártyát, hogy snapszerozzanak egy kicsit, és azt mondták: játsszunk aduk nélkül!

Nagyon kiegyenlített találkozó volt, hiszen a pontok mellett szerzett first downokban vagy yardokban sem volt különbség a felek közt, és a 3-1-es turnover mutató sem billentette úgy igazán a Bengals oldalára a mérleg nyelvét, mert mindkét csapat 6-6 pontot tudott ezekből feltenni a táblára. A vendégek egy pillanatig sem voltak hátrányban a mérkőzésen, a második félidőben volt egy periódus, amikor 10 pont is volt Burrow-ék előnye, de nem tudták bevinni a kegyelemdöfést (igazán közel sem voltak hozzá), így a Titans ki tudott egyenlíteni a harmadik játékrész végére. Aztán az utolsó másodpercekig nem is volt döntés, akkor viszont az újonc Evan McPherson hidegvérrel felballagott a pályára és bevágta a meccset eldöntő mezőnygólt, amivel a Bengalst küldte a főcsoportdöntőbe.

Mindkét fél törekedett arra, hogy az ellenfél legjobb játékosát limitálja a találkozón. A Bengals igyekezett a visszatérő Derrick Henryt kivenni az egyenletből, míg a hazai csapat az MVP formába lendülő Joe Burrow életkedvét igyekezett elvenni. Azt kell hogy mondjam, a meccs egészét nézve mind a kettő tökéletesen megvalósult, Henry mindössze 3,1-es yardátlagot ért el (Foreman konkrétan egy futásból hozta kollégája egész meccses yardmennyiségét), elképesztő volt látni, ahogy DJ Readerék betömik a lyukakat és esélyt sem adtak nagyobb megiramodásra. Burrow élete pedig rémálommá alakult a Titans védőfalának hála, amely egész meccsen nyomás alatt tartotta, és 9(!) alkalommal is sackelte, köztük Jeffery Simmons háromszor is földre vitte az irányítót. A támadófal borzalmasan játszott a Bengalsnél, de a játékhívásokat sem lehet dicsérni, plusz Burrow is egyértelműen felelős volt több benyelt sackért is.

Azt hinnénk, hogy ilyen feltételek mellett a hazai csapat lehet a kedvezményezett, amelynél így Ryan Tannehill kezébe került a támadások sikeressége, és valljuk be, ennél vannak sokkal rosszabb forgatókönyvek is a ligában. Mégis úgy alakult, hogy végül ezzel nyerte meg a meccset a Bengals, hiszen a Titans irányítója három turnovert is összehozott, köztük egyet a legelső playben, egyet pedig – ami a legjobban fájt – egy potenciális game winning drive-ban, amivel visszaadta az esélyt a Bengalsnak a továbbjutásra. Egy ponton úgy tűnt, hogy rossz embert pécéztek ki mint a legjobb játékos az ellenfél csapatában, mert AJ Brown megint elképesztő volt. Tannehill a passzolt yardjainak csaknem kétharmadát neki köszönheti, és nagyon kellettek az ő megvillanásai a végig hátrányban focizó hazaiaknak, hogy életben tartsák a felzárkózási reményeiket.

Zac Tayloréknak is meggyűlt a bajuk azzal, hogy a passzjátékot ennyire limitálni tudták a védők, egyben tökéletes volt Vrabelék elképzelése és megvalósítása is. Mindössze egyszer engedték a red zone-ba ezt a csúcson pörgő támadógépezetet, egy-két nagyobb játékon kívül nem is emlékszem komolyabb megégésre, de ami a lényeg, hogy mindössze 19 pontot kaptak. Úgy gondolom, hogy ez mint terv az ellenfél megállítására tökéletes, ennyi pont nem ledolgozhatatlan, mégsem sikerült a győzelem. Nehéz azt mondanom, hogy a Bengals jól játszott, mert nem igazán volt meg bennem az az érzés, főleg az elmúlt hetek meccseit látva, hogy hengerel az offense, cserébe ha eddig nem, úgy most ezt a továbbjutást én egyértelműen Taylor érdemeinek tartom, taktikai csatában győzedelmeskedett, és egyszer sem voltak hátrányban a 60 pernyi játékidő során.

Közel sem volt látványos meccs, még azt sem feltétlen mondanám, hogy az egyszeri NFL nézőnek ez szórakoztató volt, és leírni sem könnyű, hogy milyen érzések kavarodnak bennem, mert rég élveztem ennek ellenére így egy találkozót. Kicsit olyan, mintha mindkét csapat megérdemelte volna a továbbjutást, és mindkét csapat megérdemelte volna a kiesést is egyszerre, rendkívül furcsa. De ez Burrow-ékat cseppet sem érdekli, akik ezzel ott vannak az AFC döntőjében, és várhatják hogy a Bills és a Chiefs közül kivel sodorja szembe őket az élet.

(chester)

San Francisco 49ers @ Green Bay Packers 13-10

Igen furcsa első félidőt kaptunk a csapatoktól. A nyitódrive-ból a Packers úgy ment át a pályán, mint kés a vajon. Elsősorban Adams elkapások révén értek el a red zone-ba, ahol AJ Dillon meg is szerezte az első pontokat a meccsen. (Spoiler, de az utolsó támadó touchdownt is).

Ami azonban ezután jött, arra kevesen számítottunk. A 49ers első négy labdabirtoklásából képtelen volt egyetlen first downt összehozni. Négy 3&outtal nyitottak, amik alatt Garoppolónak nem volt sikeres passza, 9 játékból mindössze egyben szereztek pozitív yardokat és három alkalommal is sackkel zárta le a Green Bay defense a drive-ot. A visszatérő Za’Darius Smith mellett Rashan Gary ért oda kétszer is. A Packers védelme remekül fogta a korai downos futásokat és 3. kísérletekre érkezett a liga leghatékonyabb pass rush egysége.

A védelem tehát tálcán kínálta a támadósornak a lehetőséget a könnyű meccsre, de azok nem kértek belőle. A második Packers támadósorozat hasonlóan indult mint az első, de két futott első kísérlet után Marcedes Lewis vétett fumble-t. Dre Greenlaw ütötte ki a veterán tight end kezéből a labdát, de ezzel sem tudott élni a San Francisco támadósor.

A 8 sikertelen drive-ot úgy tűnt, hogy a vendégek törik meg. Közel 20 perc után megszületett Garoppolo első sikeres passza Kittle felé, ami egyben csapata első first downját is eredményezte. Ez áttörte a gátakat, mert további 4 is követte és először haladni tudott a 49ers offense. Elijah Mitchell többször is megkapta a labdát és a 10 yardosig vitte a 49erst. Ekkor azonban egy holding büntetés után jött Garoppolo nagy hibája, és Adrian Amos kezébe dobta a labdát, miután alaposan megkergette Kenny Clark.

A Packers talán szerette volna lefuttatni a maradék időt, ezek ellenére az első félidő legnagyobb játékát hozták össze Aaron Jones révén. A Packers futója azonban nem ért be a célterületre. Nick Bosa strip sackje után szerencséje volt a hazaiaknak, hogy egyáltalán hozzájuk került vissza a játékszer és tudták spike-olni a labdát. A field goal azonban sikertelen lett, mert a 49ers speciális egysége blokkolni tudta a 39 yardos kísérletet. Első fontos special team játék.

A félidőt követően jött az első Frisco pontszerzés. A meccs leghosszabb drive-ja révén jutottak el megint a red zone-ba, ahol azonban megint jött a sárga zászló a támadókra. A hosszú megteendő távolság már túl sok volt, de egy field goal révén feliratkoztak a táblára Shanahanék.

A Packers a következő drive-jából folytatta az első félidős formáját és 3 játék után már ballagtak is le. Szerencséjükre a 49ers offense is ugyan így tett, ismét egy 3. downos sackkel jelentkezett a Packers defense. Majd jött a nyitó drive után az első valamire való Packers labdabirtoklás. Továbbra is Jones és Adams elkapásai révén haladni tudott a csapat, de a red zone-ban egy Armstead sack meggátolta a touchdownt. Crosby második field goal kísérlete már sikeres volt, így 10-3-ra ment a Packers.

A 49ers válaszul ismét egy jól kinéző drive-ot tett össze. Átmasíroztak a pályán, de 19 yardra a célterületről 4&1-re nem sikerült megszerezniük a first downt. Az egész meccs talán legjobb játékosa, Rashan Gary ért oda Mithcellre a backfielden.

A Packers támadása ismét nem tartott túl sokáig. Ezúttal is Aric Armstead ért oda 3. kísérlete és harcolta ki a kulcsfontosságú puntot. Kulcsfontossága pedig azért lett, mert blokkolni tudta a rúgást a 49ers, sőt vissza is vitték a labdát touchdownra. Második fontos special team play.

10-10-es eredménynél bő 4 perc állt a Packers rendelkezésére megnyerni a meccset, de büntetések és sikertelen passzok után ismét csak a punt maradt. Három perccel a vége előtt Garoppoloék előtt ott volt a lehetőség, hogy megnyerjék a meccset. Kittle elkapása és Mitchell, valamint Samuel révén el is jutottak field goal távolságba, ahonnan Robbie Gould próbálkozhatott 45 yardról megnyerni a meccset. Az csak hab a Packers special team teljesítmény tortáján, hogy a game winning field goalra képesek voltak 10 emberrel felállni.

A 49ers rúgója pedig nem is hibázott.

Nagyon furcsa volt a mérkőzés. A második félidőben az erős havazás és szél miatt alig lehetett passzolni, a földön pedig kijött, hogy a 49ers volt a jobb csapat. Mindkét gárda védelme megtette a magáét és összességében dominálni tudták a párharcaikat. Egyik csapat sem lépte át a 270 támadóyardot, de a first downok aránya is csupán 14-12 volt a Packers javára. A Green Bay-nél kijött, hogy nincs megbízható elkapó Adamsen és Joneson kívül. Rodgers 20 sikeres átadásából 18-at ők kaptak el 9-9-es elosztásban összesen 219 yardért. Mindössze egy darab 6 yardos Lazard elkapás és egy 0 yardos Lewis catch volt, amit nem a fenti duónak osztott ki Rodgers.

A támadófalból hiányzott a végül inaktív Bakhtiari, akinek hiányában a felforgatott jobb oldala a falnak nem bírt a Bosa – Armstead duóval. Ettől még 10 pontnál persze illett volna többet szerezni az MVP által irányított csapatnak. Azonban előjöttek a haza pályai “előnyei”. Egyszerűen nem kedvez egy ennyire jó irányítóval rendelkező csapatnak, hogy ilyen mostoha körülmények között kell játszania. AJ Dillont a harmadik negyed elején elvesztette a csapat, aki nélkül a futójáték sem ment annyira mint az ilyen havas meccseken szokott. Mosdatni azonban senkit sem szabad. Ebben a verségben LaFleurtől, Rodgersen át az egész támadósor benne volt, de persze elsősorban a speciális egység. Három pontot elvettek a csapattól, míg hetet adtak az ellenfélnek.

De csak rájuk mutogatni is önámítás. Itt az offense a nyitódrive kivételével alig tudott valamit csinálni. Itt kell nagyon megdicsérni DeMeco Ryan védőkoordinátort a 49ersnél, aki zseniális munkát végzett ismét a Rodgers vezette támadósor kvázi teljes lenullázásában.

A túloldalon a 49ers köszönte szépen és egy még a Packersénél is rosszabb passzjátékkal örült, hogy meccsben tudott maradni. Rettenetesen indult számukra a meccs, de a második félidőben egyértelműen ők tudtak jobban haladni. Négy drive-jukból háromszor is képtelenek voltak a yardszerzésre és bár támadó touchdownt nem szereztek, meg tudták nyerni a meccset. Mitchell 17-szer, Samuel 10-szer futott a meccsen és még Juszczyk is kapott handoffokat, így 29 futással zárták a találkozót mindössze 19 passzkísérlet mellett (amiből 11 volt jó). A futások azonban a második játékrészre beindultak, ami egy ilyen alacsony pontszámú meccsen döntő volt.

És hogy miért imádjuk Shanahan féle futójátékot? Hát például amiatt, mert az All-Pro vak oldali tackle-jét képes kulcs blokkoló fullbacknek is használni:

Összességében egyik csapat sem volt jó offense oldalon. Mindkettő remek volt defense részről, így az döntött, hogy a 3. csapatrészek csatájából ki jön ki győztesen. Ott pedig fölényesen nyerni tudott a 49ers, amely így vagy Los Angelesbe vagy Tampa Baybe utazhat a főcsoportdöntőre.

(alatriste)