Az NFL-ben nem ritka, hogy egy játékost elcserél a csapata. Az sem ritka, hogy valaki többet ad egy játékosért, mint amit ér. Az azonban már viszonylag ritka, hogy egy csere olyan nagy legyen, hogy valaki mindent egy lapra tesz fel. Ilyen volt a Robert Griffin trade, vagy akár idén a Watson trade. Azonban egyik csere sem fogható (még) a Herschel Walker trade-hez, melynek kieszeléséhez és végrehajtásához egy zseni agyára volt szükség, és mely útjára indított egy dinasztiát.
Egy romokban lévő franchise
A Dallas Cowboys a ’70-es években „Amerika Csapata” volt. Folyamatosan ott volt a rájátszás mezőnyében, és 10 év alatt 5 Super Bowlt játszott, amiből kettőt nyert meg. A ’80-as évekre azonban ez a csapat elkezdett szétesni, és noha az évtized elején még elért kisebb sikereket az együttes, a végére már teljes káosz lett úrrá a csapaton. A mélypontot 1988-ban érte el a Cowboys, mikor is 3-13-mal 1/1-es csapatként zárta az évet.
A sikertelenség mellé még egy kisebb csőd is társult, és a tulajdonos Bum Bright elkezdte árulni a csapatot. Brightnak nem kellett sokáig várnia, ugyanis Jerry Jones, az egyik helyi üzletember azonnal jelentkezett, hogy megvenné a franchise-t. A két fél gyorsan megállapodott, és 1989. február 25.-én Jones 140 millió dollárért megvette a Cowboyst.
Jonesnak feltett szándéka volt, hogy visszaállítsa a megtépázott csapat hírnevét, és ennek eléréséhez radikális lépésre szánta el magát. Tulajdonosként a legelső dolga volt, hogy kirúgja Tom Landryt, a csapat edzőjét. Landry valóságos legenda volt Dallasban. A kezdetektől fogva ő volt a csapat edzője, és 28 éven keresztül ő állt az oldalvonal mögött. A szurkolók számára Landry maga volt a Dallas Cowboys és nem is tudtak elképzelni egy olyan Cowboyst, ahol ne Tom Landry lenne a vezetőedző.
Jones bár tisztelte Landryt, de azt is látta, hogy eljárt fölötte az idő. Ha ki akarja rángatni a csapatot ebből a gödörből, akkor mindenképpen egy új, karizmatikus edzőre van szüksége. Ezt az új edzőt pedig régi egyetemi barátjában és csapattársában, Jimmy Johnsonban látta meg. Johnson elismert egyetemi edző volt, aki a Miami Hurricanes csapatát bajnoki címhez vezette, és 1985-88 között mindössze négyszer kapott ki vele a gárda. Az NFL-ben azonban semmilyen tapasztalata nem volt, még csak koordinátor sem volt soha, így a szurkolók szkeptikusak voltak vele szemben, ahogy az új tulajdonossal szemben is.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
Johnson azonnal hozzálátott a munkához, de alig kezdte meg az első edzőtábort, mikor is meglátta, miért volt ez a csapat 1/1-es. A training campben szembesült azzal, hogy a játékosok mennyire öregek, lassúak, és mentálisan gyengék. Alig akarta elhinni, mennyire rossz eredményeket produkálnak pl. egy 40 yardos futásnál. Azonnal látta, hogy ezzel a kerettel semmi esélyük nem lesz, még a Miami Hurricanes is megverné őket, annyira rosszak ezek a játékosok. Ugyan a ’88-as draftról hozott ígéretes újoncokat (pl. az irányító Troy Aikman volt az első választása), de az kevés volt. Legalább 25-30 új játékosra van szüksége ahhoz, hogy legyen esélye győzelmekért játszani.
A kezdeti sokk után Johnson elkezdett gondolkodni, hogyan tudná ezt a keretet lecserélni. A lehetőségei limitáltak voltak, mert ekkoriban még nem létezett a szabadügynök piac intézménye, ha valaki új játékosokat akart szerezni, akkor azt a draftról tudta megoldani. Ezt Johnson is tudta, ahogy azt is, hogy a jelenlegi drafttőkéje kevés az újjáépítéshez. Sok draftpickre lesz szüksége, és minél hamarabb.
A legnagyobb blöff
Az edző nem tévedett, mikor azt gondolta, ezzel a kerettel esély sincs a győzelemre. A ’89-es szezon első öt meccsét a Cowboys mind elvesztette, és a remény legkisebb szikráját sem lehetett látni. A szurkolók pedig azt a kevés bizalmukat is elveszítették az új tulajdonosban/edzőben, ami korábban volt. Míg azonban mindenki a vereségekkel volt elfoglalva, Johnson egyfolytában azon gondolkodott, hogyan tudna minél több draftpicket szerezni. Az egyik reggeli kocogása alatt azonban eszébe jutott a megoldás: el fogja cserélni Herschel Walkert!
Walker a Cowboys futója volt, és az egyetlen Pro Bowler játékosa. A katasztrófális ’88-as szezonnak is ő volt az egyetlen fénypontja 1514 futott és 505 elkapott yardjával, valamint 7 TD-jével. Lényegében egyedül miatta érte meg Cowboys meccseket nézni. Egyértelműen ő volt a csapat legjobb játékosa, és mindenki azt hitte, a jövő csapatát rá fogják építeni. Johnson azonban nem így látta. Ő azt látta, hogy Walker az egyetlen játékosuk, akiért nagyobb draftcsomagot tudna kapni, ha elcserélné. Megpróbálhatna mást is elcserélni, de a padra sem kellő játékosokért senki nem adna neki értékes picket. Csak Walkerből tud hasznot húzni. Az ötletét elmondta Jonesnak, aki bár nem rajongott érte, de végül rábólintott, így Johnson azonnal világgá kürtölte: Herschel Walker eladó!
Ekkoriban a futóknak sokkal nagyobb szerepük és értékük volt, mint manapság, és sok esetben egy jó futó valóban nagy különbséget tudott jelenteni egy offense számára. Ezért nem túl meglepő módon azonnal akadt is jelentkező Walkerre. Legelőször a Giants próbálkozott, de divízióriválisnak Johnson nem akarta eladni. Utána a Falcons jött, de az ő ajánlatuk nem volt megfelelő. Majd érkezett a Browns, ahonnan már egy komolyabb ajánlatot kapott a Cowboys. Johnson el is fogadta volna, de még kivárt, hátha kínál valaki egy még jobbat. Nem kellett sokáig várnia, mikor is a Vikingstól is felhívták.
A Vikings ekkoriban egy Super Bowlra esélyes csapat volt. 1987-ben az NFC döntőn kapott ki, és ’88-ban is bejutott a rájátszásba. A csapat general managere Mike Lynn úgy érezte Walker jelentheti azt a pluszt, amire szüksége van a Vikingsnak, hogy eljusson a Super Bowlba. Ezért pedig hajlandó volt nagy árat fizetni.
Johnson és Lynn végül gyorsan megegyezett, és 1989. október 12.-én be is jelentették a cserét. A trade az alábbi módon épült fel:
- A Vikings kapta: Herschel Walkert (RB), egy 3. és 10. körös picket a ’90-es draftra, valamint egy 3. körös picket a ’91-es draftra
- A Cowboys kapta: 1. 2. és 6. körös picket a ’90-es draftra, Jesse Solomon (DE), David Howard (LB), Issiac Holt (CB), Darrin Nelson (RB), és Alex Stewart (DE)
Első ránézésre ez egy ostoba csere volt a Cowboys részéről. Eladták a legjobb játékosukat egy első és egy második körért, valamint öt közepes szintű játékosért, akik a Vikingsnál többnyire csak a padot koptatták. Ráadásul még további pickeket küldtek Minnesotába. Az első reakciók mind a Vikingst hozták ki győztesnek, a Cowboys pedig bohócok gyülekezetének tűnt. Főleg azok után, hogy még kifizettek 1.25 millió „kilépési bónuszt” Walkernek, mert a futó annyira megsértődött a cserén, hogy visszavonulással fenyegetőzött, és csak a bónusz kifizetése után ment el Minnesotába.
Johnson azonban pontosan tudta mit csinál, és csak megjátszotta, hogy nem ért ehhez a szakmához. A cserében ugyanis volt egy apró csavar. Johnson és Lynn úgy egyezett meg, hogy amennyiben a Vikings által küldött 5 játékos 1990. február elsején már nem lesz a Cowboys rosterén, úgy a Vikings újabb pickeket küld Dallasba. Solomonért a Vikings a ’91-gyes első kört adná oda, Howardért a másodikat, Holtért a ’92-es elsőt, Nelsonért a másodikat, Stewartért pedig a harmadikat. Johnsonnak pedig kezdettől fogva ez volt a terve. Őt nem a játékosok érdekelték, hanem a pickek, amiket értük kaphat a Vikingstól, ha kivágja őket.
Így már sokkal inkább a Cowboys tűnik a győztesnek, és felmerülhet a kérdés, hogyan fogadhatta el Lynn és a Vikings ezeket a feltételeket. Miért gondolták úgy, hogy a Cowboys nem fogja kivágni ezeket a játékosokat február 1 előtt? A válasz erre az, hogy Johnson nagyszerűen keverte a kártyákat, és még jobban blöffölt. Miközben Lynnel egyeztetett, Johnson maga kérte ezt az öt játékost. Ezzel elhitette Lynnel, hogy valóban be akarja építeni őket a csapatba. Elvégre, bár ez az öt játékos a Vikingsnál csak cserének volt jó, a Cowboys szedett-vetett keretében simán kezdők lehettek. Továbbá Johnson még időnyomást is helyezett Lynnre. Elmondta neki, hogy a Brownstól is érkezett egy hasonlóan jó ajánlat, és ha délután fél hétig nem egyeznek meg, akkor a Clevelandbe küldi Walkert.
Az időnyomás, és Johnson meggyőző beszéde, hogy szüksége van erre az öt játékosra meggyőzte Lynnt, hogy nem kell aggódnia, nem fog a kelleténél több picket átadni a Cowboysnak. Így hát belement a feltételekbe Johnson legnagyobb örömére. Nem telt el sok idő, és Johnson máris elkezdett megszabadulni a Vikingstól kapott játékosoktól, igaz eleinte még őrizte a látszatot, hogy nem ez volt az eredeti szándéka. Nelsont például azért cserélte el San Diegóba, mert a futó nem jelent meg a Cowboysnál. Ez még hihető magyarázat volt, így bár Lynn átküldte a ’92-es második kört, de még nem gyanított semmit. Azért sem, mert a Cowboys kompenzációként odaadta a Chargerstől Nelsonért kapott 5. körös picket a ’90-es draftra.
Ezután kivágta Stewartot arra hivatkozva, hogy lusta, és nem lehet vele rendesen dolgozni. Ezért megkapta a ’92-es 3. kört. Majd ezután a padra ültette a maradék három játékost, nehogy megsérüljenek. Hiába szenvedett a Cowboys, hiába jöttek a vereségek egymás után (1-15-tel zárt a csapat), hiába lett volna velük több esély a győzelemre, egyikük sem játszott. Ezzel mindenki számára világossá vált, hogy Johnson nem akarja és soha nem is akarta őket beépíteni a csapatba. Végül tőlük is megszabadult, ami azt eredményezte, hogy újabb három pick érkezett Minnesotából.
Mikor a cserét bejelentették, Johnson egy szóviccel a „nagy vonatrabláshoz” hasonlította ezt a cserét (Great Train Robbery helyett Great Trade Robberyt mondott). Az újságírók akkor azt a kérdést tették föl, hogy “ki rabolt ki kit”, hiszen számukra (nem ismerve a csavart) egyértelműen a Cowboys volt a vesztese a cserének. Mindent egybevetve, a Cowboys kapott három 1. kört, három 2. kört, egy 3. kört, és egy 6. kört egyetlen játékos elcserélésével. Ezek után egyértelmű a válasz arra a kérdésre: „ki rabolt ki kit?”.
Egy új dinasztia hajnala
Johnson tervének köszönhetően nagy mennyiségű draftpick állt a Cowboys rendelkezésére, amivel meg lehetett kezdeni a jövő csapatának kiépítését. Az edző azonban még nem végzett. A Vikingstól kapott 8 picket ugyanis tovább cserélte, és az azokért kapott pickek jelentős részét szintúgy. Így végül mindent összevetve csak a Herschel Walker trade-ből a következő 3 évben 18 játékost tudtak szerezni a draftról. Közülük a legjelentősebb nevek Emmitt Smith (RB), Russell Maryland (DT) és Darren Woodson (S) voltak. Smith a Cowboys történelmének legjobb futója lett, aki minden idők legtöbb futott yardjával rendelkezik. Maryland az egyik legjobb futásmegállító falember lett, míg Woodson gondoskodott róla, hogy nagy játékot ne engedjen a védelem az ellenfeleknek.
Értelemszerűen nem lett mind a 18 játékosból elit playmaker, de mind hozzátett valamennyit a Cowboys sikeréhez. Johnsonnak sikerült elérnie, hogy 2-3 év alatt teljesen lecserélje a Cowboys keretét, és az öreg, lassú, vesztes mentalitású játékosok helyett fiatal, gyors, és győzelemre éhes játékosok érkeztek.
Nem is kellett sokáig várni a sikerekre, már 1990-ben megmutatkozott, hogy ez a csapat nagy dolgokra hivatott. Ekkor még csak 7-9-cel zártak, de már ez is hatalmas előrelépés volt az előző évek szenvedéseihez képest. ’91-ben már rájátszásba jutott a csapat, és ott meccset is nyert (a Bearst verték meg idegenben). Majd érkezett 1992, mikor is Johnson munkája végleg beérett, és a Cowboys megnyerte a Super Bowlt.
Ezzel szemben a Vikingsnak nem sok örömöt hozott ez a csere. Walker a legelső meccsén lilában a Packers ellen 148 yardot futott, és volt egy 51 yardos kickoff visszahordása. Ezzel a meccsel azonban véget is értek a pozitívumok. Walker 3 évet töltött el Minnesotában, egyszer sem jutott 1000 yard fölé, és a csapat semmivel sem volt előrébb vele, mint nélküle. 1989-ben még sikerült bejutni a playoffba (azonnal ki is kaptak a 49erstől), de utána sem ’90-ben, sem ’91-ben nem jött ez újra össze. Ráadásul mivel az összes magas pickjük a Cowboysnál volt, ezért rendesen építkezni sem tudtak. És ha mindez nem lett volna elég, akkor végignézhették, ahogyan a Cowboys mindent megnyer.
A ’92-es diadalt ugyanis két további Super Bowl győzelem követte (’93, és ’95-ben), a Cowboys pedig újra „Amerika Csapata” lett. Kiépült a ’90-es évek dinasztiája, és mindenki tudta, az út a Super Bowlba Dallason keresztül vezet az NFC-ben.
Jimmy Johnson 1989-ben egy ligautolsó keretet kapott meg, amit még az egyetemi csapatok is elverhettek volna. Egy zseniális cserével, és gondosan megtervezett építéssel azonban pár éven belül olyan keretet rakott össze, amivel kis túlzással bárkinek esélye lett volna Super Bowlt nyernie.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások